Mátyás király nem segíthet – Ballai Attila publicisztikája

Szomszédvárás, szomszédverés. Mindkettő a futball legfelemelőbb, legkülönlegesebb hagyományai közé tartozik. Utóbbi persze kizárólag a pályán, labdával, gólokkal. Az előző évtizedekben mégis elég ritkán „ápoltuk”, de a következő napokban, hetekben többször is nyílik rá alkalom. A téma a közelgő szerbek elleni oda-vissza vágós Eb-selejtező és a csehek elleni felkészülési meccs – bár ők egy ideje már nem szomszédok, mert közénk „ékelődött” Szlovákia – miatt aktuális. Egyébként pedig mindig is az volt, mert bármiféle vetélkedéshez plusz érzelmi töltetet ad, ha régi ismerős az ellenfél. Hiszen egyrészt nagy valószínűséggel vele szemben halmozódott fel bennünk a legtöbb inger, tapasztalat, bizonyítási és revansvágy, dac, őt a legédesebb felülmúlni. Persze, ez sem mai vagy tegnapi igazság. Walter Scott kora középkorban játszódó lovagregényében már nyoma vagyon, amint a falvak népe egymás közti harci játékában az erdőkön, mezőkön át kergeti a labdát, ha tudja, egészen az ellenfél templomkapujáig. E rivalizálásból sarjadtak ki – napjaink trendi kifejezésével – a derbik Madridban, Manchesterben, Rómában, Milánóban vagy éppen Budapesten. Mikroszinten pedig a szomszédvárak várva várt virtuskodásai, mondjuk, a megye kettőben.

Gyermekkoromból én is őrzök efféle emlékeket. Apai ágon szigetszentmártoni sváb lévén, a felnőttekhez igazodva felajzva vártam a Márton-napi búcsú csúcspontját, az ugyancsak sváb Szigetújfalu elleni rangadót. A kőhajításnyiról érkezett vendégekkel nagyjából minden közös volt, még az anyanyelv is, amit itt is, ott is Muttersprachénak mondtak, de a gát melletti, göröngyös mártoni gyepen elképesztő indulatok feszültek egymásnak. Amikor egyszer egy újfalusi fiú megsérült és szenvedve lent maradt, orvos híján apám testnevelő tanárként, sportemberként beszaladt hozzá, ám lefelé jövet egy öreg mártoni szaki mély megvetéssel a tekintetében és a hangjában vetette a szemére: „Ezt nem gondoltam volna rólad, Gazsi.” Mármint, hogy egy újfalusinak segít.

Szélsőséges, de nem ritka megnyilvánulása ez a lokálpatriotizmusnak, ami hasonló alkalmakkor sokakat szétfeszített, még ha a nevén nem is nevezték. Aztán ahogyan tágul a látómezőnk, a lelkünk, úgy társul mellé a patriotizmus is.

Ami nem nacionalizmus, hanem hazafiság, és persze egyáltalán nem magyar sajátosság. A sportban sem. Ennek legkirívóbb bizonyítéka a futballháború, amely 1969-ben Honduras és El Salvador között tört ki. Az amúgy is puskaporos viszonyhoz az 1970-es világbajnokság selejtezője szolgáltatta a tüzet; a salvadoriak a hosszabbításban 3–2-re nyertek, de nem érték be ennyivel, hamarosan már harci repülőgépekkel és bombákkal is támadtak, a négynapos konfliktus tragikus mérlege több ezer áldozat. Az első vb-döntő gerjesztette indulatok Argentína és Uruguay között ugyancsak majdnem szó szerint élet-halál kérdésévé emelték a tétet, de az angol–skót vagy a horvát–szerb találkozókra sem túlzás soha az összecsapás kifejezés.

Ezzel haza is értünk. Hiszen az angol–skót rivalizáláshoz évtizedeken át csupán a magyar–osztrák volt mérhető; a mérkőzések gyakorisága és színvonala mellett azért is, mert egy ideig itt is, ott is mindkét vetélytárs, azaz nép egy államszövetségben egyesült. Az egyik persze kényszerből, és ez, miként a skótoknak, úgy a mieinknek is különleges ösztönzést jelentett; az öltözőben hagyni a kopottas, viseltes civil ruhával együtt a múltat, és nemzeti egyenmezben a pályára kifutva megleckéztetni a császárváros „ficsúrjait”. Ez a motiváció ugyan természetesen kihunyt, de örökre legfelemelőbb futballélményeim között tartom számon az 1985-ös, bécsi 3–0-s vb-selejtezőt és a 2016-os, bordeaux-i 2–0-s Eb-csoportnyitányt. Egyrészt mindkettőt a helyszínen láthattam, másrészt mindenféle szomszédaink ellen az én eszmélésem óta alig termett babér. 1981-ben ott ültem a Népstadionban a románok feletti 1–0-nál, ám azóta 11 nekirugaszkodásból öt döntetlen, hat vereség a kínos mérlegünk ellenük – pedig egészen 1999-ig veretlenek voltunk, csakhogy 1981 tavasza óta egyben nyeretlenek is vagyunk. A szlovákokkal szemben még rosszabb a helyzet: függetlenné válásuk óta mindössze két döntetlent csíptünk el, négyszer kikaptunk. A legkeservesebb módon 2019 szeptemberében, a Groupama Arénában vívott Eb-selejtezőn, ahol a B-közép lélegzetelállító koreográfiával, szektornyi méretű Mátyás király-lovasszoborral és „Az Európa-bajnokság előttetek, a fekete sereg mögöttetek!” felirattal fogadta csapatunkat, de hiába. Mátyás nem lőhetett gólt, Szoboszlai szabadrúgása viszont kevés volt a kettő bekapottal szemben.

A szerbek, még jugoszláv zászló alatt, ennél is sokkal mélyebb sebet ütöttek rajtunk. Mondhatom, az én szurkolói lelkemen a legmélyebbet. Az 1997-es, Üllői úti 1–7 az 1986-os irapuatói 0–6-nál is arcpirítóbb és fájóbb pofon volt, ha másért nem, azért mindenképpen, mert az egyiktől jó tízezer kilométerre, a másiktól húsz-harminc méterre voltam. Csank János szövetségi kapitány tőlem tudta meg, hogy a jugoszlávokat fogtuk ki a vb-pótselejtező sorsolásakor (internet híján faxon jártak a hírek, és ekkor hozzám előbb futottak be), és erre a maga szikár, lényegre törő stílusában egy közlésre alkalmatlan igekötős igét sóhajtott bele a telefonba felszólító módban, az igekötő az ige után állt – én mégis reménykedtem. Egészen a tizedik percig. Akkor 3–0 volt oda. Már abba kis híján beleőrültem, hogy a vendégszektor Budapesten merészelte végigpfujolni a Himnuszunkat, aztán a magyar labdarúgás legszégyenletesebb tíz percét követően rögzítettük, hogy majdnem száz év alatt először vonulunk 0–5-tel félidőre a „jugoszláv” drukkerek gúnyos „Ria, Ria, Hungária!” csatakiáltásától kísérve. Az 1–7-től összeroskadva támolyogtunk le a Volán klubba, ahol szegény, drága Szőke Pista csalta az első félmosolyt az arcunkra, amint azzal fogadott: „Jaj, ne is mondjátok, ezekkel a jugókkal mindig csak a baj van, '73-ban mi is játszottunk Belgrádban egy egy egyet, óriási cirkusz lett itthon belőle.”

Máig beleborzongok, ha felidézem azt az estét. Nem is beszélve arról a negyedszázadról – megteszi fél szurkolói-újságírói létnek –, amikor fel nem foghattam, mi zajlik a mi egykor volt dicső futballunkban, a legkedvesebb játékunkban. Hogy jöhettek elénk a „semmiből” a románok, a bolgárok, a szlovákok, az egyre kisebb részekre szaggatott jugoszlávok, hogy kaphatunk ki és félhetünk már előre a „lakatlan szigetektől” is, hogy nincs nálunk, bennünk tudás, szándék, szakmai igényesség, lélek, önbecsülés, legalább a szomszédok ellen felhorgadó nemzeti érzés, hogyan hiányozhat még a véletlen elem is, hiszen máshol olykor még a gazból is kidugja a fejét egy százszorszép virág, csak nekünk nincs egyetlen olyan tehetségünk sem, akinek a képességéhez a karaktere is meglenne?

Aztán kijutottunk a legutóbbi két Eb-re, a Fradi zsinórban ötödször iratkozik fel európai kupa főtáblájára (csak a Klaksvíkot feledhetném!), Szoboszlairól máris nem magyar, hanem angol ódákat zengenek Liverpoolban, és a Bundesligában is egyre több a honfitársunk. Ha a múltbéli csalódások miatt ingatag is még bennem a remény, a szememnek és a számoknak – egyesekkel ellentétben – hinnem kell. Csakhogy ez a hit újabb és újabb megerősítésekre szorul.

Most például azt kérdezem: normális állapot, hogy megéltem, amint megverjük a brazilokat, az argentinokat (ez szinte feledésbe merült, de 1976, 2–0), az olaszokat, a németeket, a spanyolokat, végül hatvan év után, de mindjárt kétszer az angolokat, és eközben ne lássak egy árva győzelmet sem a szlovákok és csak egyet a szerbek ellen (1–0 a Nemzetek Ligájában), míg a románok elleni siker emlékéért is gyerekkoromba kelljen visszarévednem?

Ugye, nem az? Akkor tegyünk ellene! Ha lehet, már Belgrádban, csütörtökön. De vigyázat, Mátyás király vagy apja ura, Nándorfehérvár hőse, Hunyadi János most nem segíthet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!