Sportembergyár – Ballai Attila publicisztikája

A BECENÉV A NÉPSZERŰSÉG JELE. Vagy legalább a hirtelen jött, széles körű ismertségé. A mindössze tizenkét éves kínai úszó, Jü Ce-ti esetében utóbbi érvényes, hiszen az ifjú hölgy, azaz inkább leányka már két negyedik helyezést szerzett a szingapúri vizes vb-n. A felnőtt-világbajnokságon! Legutóbb 1936-ban, Berlinben az olimpián akadt példa hasonló „gyerekcsínyre”, Kínában akkoriban talán még az úszósport szóösszetételt sem ismerték. Jü egyébként a junior-vb-n nem is indulhatott, mert ott létezik korosztályos alsó határ; elvileg a nagyok között is, ám ettől a rendkívüli tehetségek esetében eltekintenek. A kínai sport legújabb hőse/áldozata kétségtelenül az. Át is keresztelte mindjárt az egyik barátom, így kiáltva fel Jü Ce-ti 200 vegyesen bemutatott bravúrja után: Juci, te, ez nem akármi!

Nem bizony. És a jelenség, a kínai úszósport általában sem az, poénnal vagy tárgynapi néhány perces szörnyülködéssel ezért végképp nem intézhető, nem üthető el. E tizenkét éves „termék” még ennek a (sport)embergyárnak is szélsőséges megnyilvánulása, de léte, berobbanása önmagában nem elemezhető. Csak a hatalmas egész részeként.

A történet majdnem négy évtizedet ölel fel, de ezúttal kezdjük a közepén, egy aránylag friss élménnyel. A mostanihoz hasonló világszintű felhördülés, csodálkozással vegyes kétkedés, gyanú övezte 2012-ben Je Si-vent, aki a londoni olimpián az ellenfeleket és a nézőket is letaglózó fölénnyel nyert a 400 méteres vegyes úszásban. Feledhetetlen kép, amint az utolsó ötvenen simán „hajrázza le” a fordulónál még előtte haladó, az érvényes világcsúcsot jelölő vonalat – élő vetélytárs, hétköznapi halandó nem kelhetett versenyre vele, csak az örökkévalóság, azaz a világrekord. De azt is simán megverte. Sőt, az utolsó hosszon olyan időt repesztett, mint ugyanebben a számban a férfiaknál győztes amerikai Ryan Lochte. Igaz, ő a végére kiengedhetett, ki is engedett, de ez kínai sportoló esetében értelmezhetetlen magatartásforma. Amikor például Je Si-ven egyik edzője Londonban az európai léptékkel felfoghatatlan mennyiségű és intenzitású tréningekről beszélt, és megkérdezték tőle, szoktak-e egyáltalán pihenni a tanítványai, ő egészen komolyan azt felelte: igen, amikor tisztítják a medencét. E szavak tökéletesen rímeltek arra a fotóra, amely pár hónappal korábban járta be a nemzetközi sajtót; kínai kisgyermekeket mutattak edzés közben, és néhányuk sírva végezte a gyakorlatokat.

Sírni pedig, ugyebár, csak a győztesnek szabad – Székely Éva „Pillangókisasszony” sokszor idézett, szerintem egyébként téves tézisét kínaira áthangolva hozzátehetjük: esetleg még a majdani győzelmekre kiszemelteknek, kiválasztottaknak. Sírt, legalábbis panaszkodott Je Si-ven egyik sporttársa is, aki külföldi edzőtáborozása során két súlyos vétket is elkövetett. Egyrészt szóba elegyedett ausztrál úszólányokkal, másrészt megosztotta tapasztalatait a világhálón. Jelesül arról, hogy döbbenten látta, amint az „auszik” szabadidejükben nevetgélnek – egyáltalán, van szabad­idejük, amellyel ők rendelkezhetnek! –, a verseny után bulizni mennek, látványosan szeretik az úszást. A kínai renitens pedig felvetette és közhírré tette a maga kételyét: vajon ő is szereti? Pályafutásának további menete innentől ismeretlen.

Kínában ugyanis ez rossz kérdés. Miként az is, amit a napokban a vb kapcsán  európai ésszel és lélekkel mi is sokan felteszünk: hogyan alakul majd Jü Ce-ti, a tizenkét éves gyermekember sorsa? Nem számít.

Fogalmunk sincs például arról sem, miként él manapság He Ci-hong. Egerszegi Krisztina legyőzője, az első fecskék egyike. Érdemes felidézni az ő történetét, amely néhány keserves napra egybefonódott a miénkkel. Annál is inkább, mert személyes szemtanúja lehettem a kínai úszósport világhódításának. Az 1994-es római világbajnokságra megérkezve még nem tudtunk, nem sejtettünk arról sokat, hogy az 1980-as évek vége felé Kínában az a döntés született, hogy az ország sportnagyhatalommá válik. Méghozzá nagyjából azonnal. Keleten az időtényező egészen más; van, amire ötezer év is jut, van, amit még ma meg kell cselekedni, akár csoda és humánkatasztrófa árán is. Így aztán a kínai központi állami és pártvezetőség határozatára több mint 3000 új edzőközpontot építettek fel és nyitottak meg országszerte egy-két év alatt. A hatás leginkább az olimpiai aranyérmek számában mérhető. A kontinensnyi állam 1952-ben Helsinkiben észrevétlenül vett részt a játékokon, majd 1980-ig távol maradt. 1984-ben, Los Angelesben 15 bajnoki címet nyert, kihasználva a szovjet blokk, így a riválisok hiányát, de 1988-ban, Szöulban az öt elsőség pontosabban mutatta az általános erőviszonyokat. Majd következett az ősrobbanás, és a folytatásban így alakult az aranyak száma: 1992-ben és 1996-ban 16, 2000-ben 28, 2004-ben 32, 2008-ban 48.

Persze az 1992-es 16 barcelonai arany, köztük négy női úszásban már minimum komoly figyelmeztetés volt a hagyományos nagyhatalmaknak. Az áttörést, a teljes gátszakadást aztán 1994 hozta meg. A római vizes vb tíz világcsúcsából ötöt kínaiak állítottak fel, a 16 női úszószámból 12-t ők nyertek meg. Alapsportágban a semmiből a mindent elérni lehetetlenségnek tűnt – addig. Egerszegi Krisztina, „Egér”, akkor már inkább Krisztina királynő négyszeres olimpiai bajnokként, húszévesen úgy jött Rómába, hogy két vb-diadallal zárja le pályafutását. Csakhogy százon csupán ötödikként ért be, mert elrontotta a rajtot, lecsúszott a lába, amikor elrúgta magát a falról, de ez megesik. Fő felségterületén, 200 háton azonban mindent tökéletesen csinált: messze a legjobb idővel jutott döntőbe, ahol fél távnál saját világcsúcsánál jobb részidővel, simán vezetett. Ám ekkor elindult mellette egy torpedó.  Bizonyos He Ci-hong negyvenméteres, sohasem látott hajrát nyitott, s pont egy testhossz előnnyel győzte le a mi legyőzhetetlennek hitt bajnokunkat.

A teljes szakmát és közönséget sokkolta a látvány, hát még amikor He partra kászálódott. Egy „jetiizomzatú” tizenéves leány vonult az eredményhirdetéshez, majd a sajtótájékoztatóra, ahol – Egerszegi tolmácsaként – szerencsém lehetett mellette ülni. Természetesen nekiszegezték, minek köszönheti kirobbanó erejét, mire rezzenéstelen arccal felelte, hogy a rendszeresen fogyasztott teknőcvérnek. A későbbi, alig burkolt doppingvádakra adott hivatalos és szűkszavú kínai közlemény ehhez további adalékokat tett hozzá: „A speciális étrend az ok és az ősi recept: varangybőr és madárfészek elegye a táplálékkiegészítő”. Jó egy hónappal a vb után, a hirosimai Ázsia-játékokon aztán a csapat fele megbukott. Az 1996-os atlantai olimpiára pedig súlyos hiány mutatkozhatott teknőcvérből és varangybőrből is, mert He Ci-hong a felismerhetetlenségig összetöpörödött, 200 háton el sem indult, százon pedig a 26. idővel zárta az előfutamokat.

El is „dobták”, ment a süllyesztőbe, de természetesen jöttek helyette mások. Azóta folyik ez a húzd meg, ereszd meg. Ez a szembekötősdi. Egyrészt a doppingfronton, hiszen továbbra is érvényes az alábbi két kérdésre adott két válasz. Először: mi a dopping? Ami a doppinglistán szerepel. Másodszor: ki a doppingoló? Aki a doppingvizsgálaton megbukott. Ennél többet nem állíthatunk, a „teknőcvér” fogyasztása tehát korlátlan mennyiségben engedélyezett. Amúgy meg képzeljünk el Kínában egy rajtaütésszerű, kívülről érkezett doppingellenőrzést! Azaz el se képzeljük, mert kivitelezhetetlen. Míg a WADA illetékesei észrevétlenül átléphetik – átautózhatják – a nem is létező osztrák–magyar határt, addig Kínába egy légy is többszöri szűrőn át repülhet be.

Ennél is álságosabb azonban az, hogy míg Nyugaton óriási botrány kerekedik abból, ha egy sportvezető túláradó örömében szájon csókol egy sportolót, vagy ha bárki bárkire kétes, félreérthető, félremagyarázható megjegyzést tesz, addig a keleti embergyár monoton ontja a maga termékeit, ezek közül a „selejtek” nem is kerülnek nemzetközi forgalomba, tehát a világnak semmiféle tudomása nincs róluk, a csúcsminőség pedig versenyre kel a mi legjobbjainkkal. De ez minket egyre kevésbé zavar. Peking jövőre rövid pályás, 2029-ben nagymedencés úszó-világbajnokságot rendez, a legutóbbi téli olimpiának is otthont adhatott, azaz a jelek szerint minden a legnagyobb rendben van.

He Ci-hong pedig a múlt hónapban töltötte be az ötvenet, úgyhogy utólag is minden jót kívánunk innen is. Remélve, hogy utóbbi harminc esztendejében egészségesebb élet adatott meg neki, mint az első húszban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!