A zsíros kenyér két fele – Malonyai Péter publicisztikája

Az évfordulók arra is jók, hogy az emlékezés mellett megmozgassák a fantáziát. A Nemzeti Sport 120. születésnapján azon gondolkoztam, hogy milyen eseményekről tudósítottam volna szívesen a magyar sport múltjából. Sok van, inkább rengeteg, hármat kiválasztottam közülük. Az akkori kollégákkal szemben előnyöm, hogy több az információm az eseményekről, mint annak idején nekik lehetett azon melegében.

Az első: 1924. május 29., a párizsi olimpia futballtornáján, Egyiptom–Magyarország 3:0, az „egyiptomi csapás”.

„Kilépek a szerkesztőség kapuján, a Szív utcában emberek tolonganak a Stádium kiadó kirakata előtt. Látják, olvassák, hogy 3:0 oda, és nem hisznek a szemüknek. Elképzelni sem tudják, hogy a csapat, benne Fogl II Károly, Mándi Gyula, Orth György, Braun „Csibi”, Opata Zoltán, Hirzer Ferenc és Jeny Rudolf ilyen simán elvérezzen, ráadásul a sehol sem jegyzett Egyiptommal szemben.

Mi voltunk az elsők a híradásban, ezért is a hitetlenség. Egy smicisapkás kölyök dühösen legyint, mond valamit a szomszédjának, és leszaggatják a táblát. »Hazudik...!« – üvöltik.

Visszamegyek a szerkesztőségbe, ahol nagy a tanácskozás. Vadas főszerkesztő áll a középpontban, mondja, mi legyen a vezérfonál a lapban. Sokkal nagyobb súlya van a null háromnak, mint egy vereség, nemzeti jelentőségű – mondja. Pluhárnak magyarázza, hogy álljunk ki ismét a profik és az amatőrök kategorikus szétválasztása mellett. Meglát, magához int, utasít, hogy másnap menjek a képviselőházba, állítólag Gömbös Gyula interpellál majd futballügyben.

Az Országházban még csak lézengenek a folyosón, amikor odaérek, mégis nagy a zsivaj. Mindenki a párizsi mérkőzésről, ahogy mondják, az »egyiptomi csapásról« beszél. Az egyik képviselő – nem ismerjük egymást – hozzám fordul, s magyarázni kezdi, hogy bár ő még sohasem látott futballmeccset, ez az egész olyan, mintha nem a csapat kapott volna hármat, hanem ő huszonötöt. Bottal. Indulatát komolytalanná teszi, hogy még nem is látott futballt, de nincs idő a válaszra, mert hozzák a hírt: »Gömbös elkezdte bent...!«

Mégpedig támadóan. Ostorozva, hogy akik szégyent hoztak ránk, nem a magyar sportot reprezentálják, hanem az internacionalista profizmust. Nem merik reszkírozni a lábukat, meg a fejüket, mert azzal keresik a kenyerüket. Ez a veleje a mondandójának.

A szünetben tisztelettel megemlítem neki, hogy de hát ezek a legjobbak. És sorolom a neveket. Egy pillanatig rám mered, majd felkiált, „Ej...!”, és elrohan.

Elteszem a noteszemet, én is otthagyom a parlamentet.”

A második: 1938. június 18., az Olaszország–Magyarország (4:2) futballvilágbajnoki döntő előtt egy nappal.

„Azt mondja Usetty dr., az MLSZ elnöke, hogy nézzük meg az olaszokat Saint-Germainben. Nézzük – mondom, és csakhamar látnunk kell, hogy ők luxusban készülnek, mi Le Vesinet-ben szegényesen. Mire alaposan körülnéznénk, jön Pozzo kapitány, barátságos, de most is kiderül, hogy »régi tagadó és síró családból« származik. Tagadja, hogy lenne már összeállítás, és sír, hogy Piola, Andreolo és Foni sérült. Udvariasan társalgunk, amikor érzem nem hagyhatom ki a ziccert: »Tényleg közbenjártak, hogy Toldi ne játsszon ellenük a döntőben?« – kérdezem. Felvonja a szemöldökét, de nem zökken ki a nyugalmából. »Ugyan... Ezt maga se gondolja komolyan...« – mondja.

Komolyan gondoltam, mert az a hír járja, hogy magasabb politikai körökben, a magyar–olasz kapcsolatok jegyében vetődött fel Toldi Géza mellőzése.

Visszatérve a mieinkhez, gyanúm csak erősebb lesz. Dietz doktor ugyanis közli, hogy változtat a svédeket 5:1-re legyőző elődöntős csapaton. Persze, hogy Toldi marad ki. Meg Korányi Lajos. Ő sejtése szerint azért, mert a svéd meccsen összeszólalkozott Bíró Sanyival... Lehet, ki lát a kapitány fejébe? Mert például azt mondja, hogy Toldit visszavetette a lábsérülése, ezért nem játszik. Hát... Ami a sérülést illeti, a svédek ellen a beteg lábával eresztett meg néhány rá jellemző sistergős bombát, a második félidőben pedig, ahogy a tudósításban írtuk: »Teljesítménye hibátlan.«

Toldi persze nem boldog. Kérdezem, hogy van, mire ő: »Nem mondok semmit, mert, ha megmondanám, ami a szívemen fekszik, akkor megbüntetnének.« Ennyi elegendő. Talán még az tartozik ide, hogy Szendy Károly, Budapest polgármestere megérkezett és hosszasan tárgyalt Usettyvel és Dietz Károllyal. Hogy hozott-e »politikai« üzenetet, nem tudom, azt mondják a kollégák, hogy hagyjam már el az örökös gyanakvásomat, nincs itt semmiféle összeesküvés. Vagy van. Mert Turay »Suttyót« pihentetni kellett volna a döntőre, Kohutnak pedig játszania kéne az olaszok ellen. Turay, Toldi, Kohut vagy Szűcs, Vincze, Titkos – nem ugyanaz a minőség. Főként egy vb-döntőben. Már bocsánat az őszinteségért.

Csak nehogy baj legyen belőle...”

A harmadik: 1952. augusztus 7., itthon a helsinki olimpián 16 aranyérmet szerzett magyar csapat.

„Gyalog indulok el a Somogyi Béla utcából a Nyugati pályaudvarra, mert nem járnak a villamosok, buszok. »Csak tizenkét sarok, négy villamosmegálló...« – biztatnak a kollégák, némi kárörömmel is, hiszen van vagy 36 fok, és hol van még a naplemente.

Aztán ahogy közeledek a pályaudvarhoz, egyre nagyobb a tömeg, a nép is a diadalmas magyar lányok és fiúk érkezésére kíváncsi. Mindenütt piros-fehér-zöld és vörös zászlók, táblák, emelyek arra buzdítanak, hogy a tizenhat arany növelje lelkesedésünket a termelőmunkában.

A Nyugatinál alig bírom magam átfúrni a tömegen, a zaj is fokozódik, itt a csillebérci úttörőtábor küldöttsége, »Mint a mókus fenn a fán« – zengik a dalt a kínai, finn, csehszlovák, lengyel, bolgár, román, görög, francia, olasz, török és osztrák gyerekek.

Pontban hat órakor a hangszóró közli, hogy a különvonat Prága felől beáll az első vágányra. Még mozog a szerelvény, amikor az első kocsi lépcsőjéről a diadalmas futballcsapat balszélsője, Czibor Zoltán integet, mögötte Grosics Gyula, szintén széles mosollyal, az ablakokban pedig Lantos Mihály, Hidegkuti Nándor, majd Lóránt Gyula, Puskás Ferenc és Palotás Péter arca tűnik fel.

A küldöttség felsorakozik, ünnepélyes percek következnek. Hegyi Gyula csapatvezető jelentést tesz, majd Hidas István a budapesti pártbizottság titkára és Dénes István országgyűlési képviselő mond beszédet. Sokat nem hallani belőlük, mert zúg a tömeg, élteti a bajnokokat. Főként a Helsinkiben másodszor bajnok Papp »Lacit«, aki megköszöni a fogadtatást, az itthonról érkező biztatást, de mindegy, mit mond, a lényeg, hogy ő mondja.

Közben a körút járdáin hatalmas tömeg, várják, hogy a hős sportolók elvonuljanak előttük, a menet a November 7. tér felé halad majd. A Lenin körút 54. számú épületének nagy tölgyfakapuját éppen bezárja a házmester: »Több embert nem engedhetek be. Már nem bírja el a ház, higgyék el az elvtársak, rövid fél óra alatt csaknem ötszáz úgymond rokont eresztettem be a házba, hogy az ablakokból láthassanak valamit.«

A tömegben élelmes virágáruslány szlalomozik, viszik a vörös szegfűket, mint a cukrot, az elárusítóbódék tetején is szoronganak az emberek, az egyik tulaj rongyot nyújt fel az ott lévőknek, hogy töröljék le a bádogtetőt, mielőtt leülnek, régen volt már eső.

Aztán jönnek a hősök, üdvrivalgás jár nekik, taps, és sok-sok »Hajrá, magyarok!«.

Itthon vannak, akik bennünket is képviseltek az olimpián. Tizenhatszoros szorzóval.”

Tudnám még folytatni. Miközben nem véletlenül fejezem be itt, hiszen a helsinki olimpia évében születtem. Zárszó lehet Sándor Pál filmremeke, a Régi idők focija utolsó képei, éppen az „egyiptomi csapás” utáni zajos pályaudvari fogadtatástól ihletetten. Minarik, a legendás mosodás, az elhalt Csabagyöngye szíve és lelke leül a vágányok mellé, előveszi a zsíros kenyerét, ám mielőtt beleharapna, leül mellé egy srác. Némi töprengés után megfelezi, és az egyik szeletet a gyereknek nyújtja. Meglehet, az új Csabagyöngye (mert Csabagyöngyék mindig lesznek) tehetségét látja benne. És miközben egyre gyorsabban rágnak, ott a vásznon az édes-bús hepiend: „És boldogan ettek, amíg meg nem haltak...”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!