Karakteres állomás – Thury Gábor publicisztikája

A magyar labdarúgó-válogatott Anglia elleni wolverhamptoni 4–0-s győzelme után feltehetjük a kérdést: hol helyezkedik el ez az eredmény honi labdarúgásunk történetében? Lehet-e korszakalkotónak minősíteni a négygólos sikert? Egyáltalán: lehet-e olyan utóélete, mint az Évszázad mérkőzésének? Mitől függ, hogy egy-egy siker vagy netán kudarc gyökeret ereszt az adott ország futball-legendáriumában?

A magyar labdarúgó-válogatott Anglia elleni wolverhamptoni 4–0-s győzelme után feltehetjük a kérdést: hol helyezkedik el ez az eredmény honi labdarúgásunk történetében? Lehet-e korszakalkotónak minősíteni a négygólos sikert? Egyáltalán: lehet-e olyan utóélete, mint az Évszázad mérkőzésének? Mitől függ, hogy egy-egy siker vagy netán kudarc gyökeret ereszt az adott ország futball-legendáriumában?

Noha Magyarország nyert Londonban 6:3-ra 1953. november 25-én, az Évszázad mérkőzése kifejezést nem honfitárs újságíróink aggatták a találkozóra. A meccset már jó előre a News Chronicle titulálta az évszázad mérkőzésének. Az angol nyelvű Wikipedia a Match of the Century kifejezésre több sportág legendás összecsapását dobja ki, labdarúgásban három eseményt jelöl: az 1953-as angol–magyart, a profi labdarúgók szövetségének (FA) centenáriumi gálamérkőzését, az 1963-as Anglia–Világválogatott (2:1) meccset, továbbá az 1970-es világbajnokság Olaszország–NSZK (4–3) elődöntőjét. Hogy ez az összecsapás mennyire maradt meg az olaszok tudatában, érdemes megemlíteni Nando dalla Chiesa újságíró nevét, aki úgy vélte, olyan ritka győzelem volt ez, hogy az egész ország a magáénak érezte – nemcsak a fejlettebb északi rész, hanem az elmaradottnak mondott déli is, ugyanis a szárd Cagliari négy játékost adott az együttesbe. Az említett Anglia–Világválogatott meccsen egyébként Puskás Ferenc már a Real Madrid játékosaként vett részt. Tíz évvel korábban még a Bp. Honvéd futballistájaként szerepelt a legendás 6:3-on, amely előtt nem sokkal az 1863-ban alapított futballszövetség 90. évfordulójára is hivatalos volt Kocsis Sándorral és Bozsik Józseffel a jubileumi találkozóra. A közelgő válogatott mérkőzésre tekintettel nem utaztak el, igaz, volt magyar a pályán, a Barcelonában játszó Kubala László két gólt szerzett a 4:4-re végződő meccsen.

Az angolok azzal magyarázták az ő szempontjukból 3:6 jelentőségét, hogy kilencvenéves hazai veretlenségüket siratták (tévesen, mert más szigetországi válogatottaktól, például a skótoktól, az írektől többször is kikaptak), mondván, a sportág tanítómesterei óriási presztízsvereséget szenvedtek. Egyébként az angol home (otthon) szónak speciális a jelentése, erre Feleki László, a Népsport korábban Angliában hosszú időt eltöltő újságírója világított rá: „Az angol kispolgárok milliói úgy vélik, hogy ami külföldön, idegenben történik, az nem is lehet fontos, még az sem, ha az angol labdarúgócsapat szenved vereséget. Az otthoni eredménysorozat, a Home Record – az gyökeresen más.”

Az viszont kétségtelen, hogy Anglia tanult a vereségből, Alf Ramsey vezetésével 1966-ban világbajnok lett. A korábbi 32-szeres válogatott játékosként a pályán volt az angol csapat két csúfos veresége alkalmával, az 1950-es vb-n az Egyesült Államoktól kapott ki a brit oroszlán 1:0-ra, 1953-ban pedig a magyarok ellen kapitulált, ezen a találkozón Ramsey 11-est értékesített. Az Évszázad mérkőzésének tanulságát a hátvéd egy mondatban megfogalmazta. „A taktika terén többet tanultam a magyarok elleni mérkőzésből, mint az azt megelőző évek alatt összesen.” Tény, már az Ipswich menedzsereként sem a hagyományos kick and rush brit módit játszatta csapatával.

Korszakváltó mérkőzés volt az 1953-as, a mieink játékrendszere sokkolta az angolokat, az Aranycsapat – konkrétan ez volt az ötödik meccs a hat közül, amelyen a klasszikus összeállításban volt a pályán – felszálló ágban, még innen az 1954-es berni vb-döntő kudarcától. Az olimpiai aranyérem birtokában állhattunk ki az angolok ellen, a Rákosi-rendszer őrültségére jellemző, hogy Sebes Gusztávnak garanciát kellett adnia, hogy válogatottunk nem kap ki. Amikor a pártfőtitkár a személyes találkozójukon megkérdezte, mi lesz, ha kikapunk, a szövetségi kapitány azt válaszolta, előfordulhat, de az 1936-os, 6:2-es vereség aligha ismétlődhet meg. Rákosi állítólag még Sztálinnal is egyeztetett telefonon... A többit már ismerjük. Két körülményt azért érdemes előbányászni az emlékezetből: az esztendő júniusában koronázták meg II. Erzsébet angol királynőt, az ünnepséget a televízió közvetítette, a hagyománytisztelő angol családok közül sokan emiatt vettek készüléket, ami akkoriban újdonságnak számított. Itthon szinte az egész ország Szepesi György rádióközvetítését hallgatta, ami a magyar embereket illette, „dolgozó népünk” a 6:3-ból is láthatta a szocialista rendszer felsőbbrendűségét – bár ezt sokkal egyszerűbben élte meg: örült a futballzsenik győzelmének. Az utódok tiszteletét fejezi ki, hogy a diadal napjának dátuma a magyar labdarúgás napja.

A honi futballemlékezet számos kiemelkedő mérkőzést őriz, a miértre van magyarázat és talán arra is, miért nem ivódott még jobban a tudatunkba. Ez utóbbi kategóriát erősíti az 1954-es vb magyar–uruguayi elődöntője (4:2) és az 1962-es chilei vb magyar–angolja (2:1). Rákosi Gyula és Mészöly Kálmán a megmondhatója, mekkora mérkőzés volt a rancaguai rissz-rossz talajú pályán játszott találkozó. A négy évvel későbbi, liverpooli magyar–brazilon (3:1), ha tovább akartunk jutni, győzelmi kényszerben voltunk. Nem egy generáció futballról alkotott világképét alakította ez a mérkőzés – nem utolsósorban azért, mert a kádári politikával szemben erősítette a magyarságtudatunkat is. S noha az 1986-os magyar–brazilra (3–0) is szívesen emlékszünk, nem azért kevésbé erősek a tudatba ágyazódás gyökerei, mert nem tétmérkőzés volt, hanem azért, mert az irapuatói 0–6 vet árnyékot rá. S ha már a szovjetek: noha futballistáink idővel lépten-nyomon hangoztatták, semmilyen verdikt nem hangzott el, hogy le kell feküdnünk, az 1977. április 30-i magyar–szovjet (2–1) törte át a gátat: már az is a reveláció erejével hatott, hogy a találkozó előtt a Himnuszt a Palestrina-kórus énekelte. Ma sem felejtem, ahogy a mezőny legjobbja, az elnyűhetetlen Pintér Sándor a győzelmi mámorban az ég felé emeli tekintetét és kezét: „Mit mondjak? Örömet szereztünk hetvenezer embernek, és azoknak, akik a tévékészülékek előtt szorítottak értünk. Ez többet ér, mintha százezer forintot kaptunk volna.”

Igen, és talán elégtételt is 1956-ért.

Jelenlegi válogatottunk nem mérhető az Aranycsapathoz, Albertékhoz, de még a Nyilasi-féle generációhoz sem. Mégis részt vett egymás után két Európa-bajnokságon (2016, 2021), s most a Puskás Arénában 2021 szeptemberében a vb-selejtezőn elszenvedett 0–4-ért Wolverhamptonban 4–0-val vágott vissza. Vajon lesz-e ebből legenda? Meséljük-e majd az unokáknak, hogy (megint) egy angolok elleni eredmény a mérföldkő? Nem tudom, így lesz-e. Pedig tisztában vagyunk azzal, hogy 94 év után vesztett négy góllal hazai pályán Anglia, Gareth Southgate szövetségi kapitány majdnem hat­éves regnálása legnagyobb vereségét szenvedte el, s Magyarország először nyert Angliában tétmérkőzésen – s ezt kellett volna előre írni.

Mégis, mintha a körítés megváltozott volna a régi időkhöz képest: futószalagon jönnek a mérkőzések, egy-egy győzelmet még ízlelgetni sem tudunk, lehet készülni a következő találkozóra; rúgtál négyet, de kaphatsz te is ugyanennyit. Az interneten ömlik az információ, már annak is örülnék, ha a mieink négy gólját újra és újra megnézhetném – ha lenne rá időm, mert már a nyakunkon a nemzetközi kupameccsek, szeptemberben ismét az NL stb. Minden afelé visz, hogy túllépjek nem a tegnapon, hanem már a mán, még akkor is, ha igenis abból kellene táplálkozni. Mégis azt mondom, csak mi tehetünk azért, hogy ez ne így legyen. Hogy azok a fiatalok, akik televízióban látták az angol–magyart, személyesen ott lehessenek a Puskás Arénában az ő magyar–szovjetjükön. Évtizedek múlva pedig idézzék – s ha még megérjük, idézzük – fel a 4–0-s győzelmet mint a honi futball felfelé ívelő szakaszának karakteres állomását.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!