Járványmúlt – Malonyai Péter publicisztikája

Egyes hozzáértők szerint a koronavírus-járványnál súlyosabb volt az 1918-ban kirobbanó spanyolnátha, amelynél a halálos áldozatok száma csak becsülhető, az Osztrák–Magyar Monarchia magyarországi területein 50-60 ezerre tehető 1918 végéig.

A szám az újsághírekből következtethető, ami azért sem teljesen valós, mert háborúban állt Európa, az egyes országok egyrészt nem akartak úgymond biológiai fegyvert adni az ellenség kezébe, másrészt a pánikot is igyekeztek elkerülni.

Így aztán az akkori Sporthírlap meglehetősen visszafogottan foglalkozott a járvánnyal, az első híradás 1918. október 7-én jelent meg, azt írta az újság, hogy atlétikában „igencsak leapadt” a versenyzők száma, aminek nem csupán az az oka, hogy a szezon végén járunk, „a gárdák megcsappanásához a spanyolnátha terjedése is hozzájárult”.

Nem tudni, milyen volt a lakosság tájékoztatása, mindenesetre október 6-án Bécsben, ahol a magyar futballválogatott 3:0-ra győzte le Ausztriát, 15 ezren voltak a WAC-pályán, „néhány perccel a mérkőzés kezdete előtt a rendőrség betiltotta a nézők bebocsátását a pályára, s így ezrekre tehető azoknak a száma, akik kint rekedtek” – írja a tudósító, Faragó Lajos. Tizenötezren a pályán, ezrek a kapu előtt – mindez háborús időkben, a spanyolnáthától sújtva.

A magyar csapat szokás szerint vonattal utazott Bécsbe, az úton minden úgy történt, ahogy máskor, „a 32 levelű biblia néhány példánya mintegy varázsütésre előkerül a táskák és zsebek mélyéről s több csoportra osztva megindul a nemes játék”, magyarán kártyáztak a fiúk. A járványról csak annyi szó esik, hogy hiányzott a küldöttségből Herendi Artur, az Ujság sportrovatának vezetője, „akit ezúttal lánykájának betegsége tartott vissza a bécsi úttól”.

Payer Imre két tizenegyest is belőtt, az újonc Braun „Csibi” szép lapos lövéssel szerezte meg a harmadik gólt. A 3:0-s győzelem azért is nagy siker, mert a 20. perctől Schaffer „Spéci” megsérült, a későbbiekben csak statisztált.

A bécsi közönséget sem érdekelte a járvány, ugyanúgy viselkedett, ahogy akkoriban gyakran. A vereséget egyértelműen a két tizenegyest ítélő német játékvezető, Otto Kehm nyakába varrták, a lefújás után „több ezren ellepik a játszó teret s inzultálni akarják a bírót”. A magyar játékosok közül többen is a segítségére siettek, nem volt veszélytelen vállalkozás, hiszen például a mérkőzés hősét egy suhanc megpróbálta megkéselni, „Payer azonban észrevette a támadást s támadóját egy ökölcsapással leterítette”.

A tudósító beszámol arról is, hogy a vonat éjjeli indulásáig a magyar küldöttség az Európa-szálló éttermében, majd a Reichshalléban „vidám hangulatban, zene mellett” töltötte az estét, s leginkább az foglalkoztatta, hogy az osztrákok pocsék házigazdák voltak. Valóban méltatlan, ha a játékosoknak a villamos lépcsőjén lógva kell eljutniuk a meccsük színhelyére, ám tudva a háborúról, a járványról legalábbis érdekes a kiemelés.

Persze nem tudni, mi volt, volt-e egyáltalán központi ukáz a járvány kezelésére. Mindenesetre a Sporthírlap fontosnak tartja közölni, hogy „szerkesztőjét, Kiss Gyulát sem kímélte meg a hatalmas mértékben grasszáló spanyolbetegség”, ám egy héttel később már az az örömteli hír, hogy a szerkesztő úr felépült.

Ugyanazon a napon (1918. október 21.), amikor Kiss Gyula betegségét közli a lap, a 2. oldalon szinte eldugva szerepel a következő: „November 4-ig nem lesznek mérkőzések. A főváros tiszti főorvosa indítványára a tanács testületileg kimondotta, hogy október 21-től november 4-ig az összes színházakat, mulatóhelyeket stb. és sporttelepeket a rendkívüli nagy mérvben elterjedt spanyoljárvány miatt zárva kell tartani. Így tehát a székesfőváros területén november 4-ig az összes sporttelepeket bezárják, elmarad a november 3-ikára tervezett magyar–osztrák válogatott mérkőzés is. A szövetség elnöksége ezúton is közhírré teszi, hogy ezen idő alatt egyik bizottság sem tart ülést s a börzenapok is elmaradnak. A szövetség helyiségét nem zárják be, de csakis azok mehetnek fel, akiknek fontos elintézni valójuk van.”

Egy héttel később (október 28.) a Sporthírlap kifogással él a rendelettel kapcsolatban, érdemes idézni a teljes szöveget – már csak történelmi szempontokból is (őszirózsás forradalom): „Nem szállunk vitába a rendelettel, amely az influenzajárványra való tekintettel megtiltotta a mérkőzéseknek közönség előtt való lebonyolítását, nem mulaszthatjuk el azonban annak a megállapítását, hogy ugyanakkor, amikor az emberek csoportosulását a sporttelepeken megtiltották, megengedték, hogy a parlament előtt sok ezer főre rugó közönség tömörüljön a politikai szónoklatok meghallgatására. Mindenesetre különös dolog, hogy ugyanakkor, amikor a közegészségügy szempontjából a sportközönség csoportosulását veszedelmesnek tartják, a politikai gyülekezetét immunisnak ítélik a járvánnyal szemben.”

A csapatok közül sem mindegyik óvakodott a kórtól, a Hadibajnokságban az MTK és a KAC pályára lépett, 6:2 lett az eredmény, „a zárt ajtók mögött rendezett bajnoki meccs a kék-fehérek megérdemelt győzelmével végződött”. A meccstudósítás plasztikus képe jellemző, a Hungária úti pálya tribünje „úgy meredt a gyepre, mint egy irtózatosan nagy száj, amely hiába várja a táplálékot”.

A futballválogatott sem pihent, két csapatra osztva gyakorolt, „a spanyol járvány miatt kiadott játéktilalom tette szükségessé a mai mérkőzés megtartását” – írja a lap november elején, más kérdés, hogy a bécsi mérkőzés visszavágója végül elmaradt.

Nem úgy a bajnoki meccsek, november 4-én lejárt a tisztiorvosi tilalom, s mintha mi sem történt volna, folytatódott a játék. Az MTK–MÁV GSK mérkőzésen 4000 néző volt, a Fradi „33” FC elleni meccsén (7:0) 7000, az UTE BAK elleni sikerét (2:1) háromezren látták. Persze akadtak, akik érezték a veszélyt, erre bizonyság egy december 2-i hír: „Fejezzük be a football szezont! Schmidt Gyula, a szövetség tanácstagja az MLSZ-hez indítványt nyújtott be, amelyben azt javasolja, hogy az újból egyre jobban terjedő spanyol járványra és a kedvezőtlen időjárásra való tekintettel a még hátralévő mérkőzések lejátszását halasszák a tavaszra. Az indítványt a szövetség elnöksége irattárba helyezi.” És ott is tartotta, hiszen a meccseket lejátszották, az őszi szezon teljes lett (1. FTC 19, 2, MTK 18, 3. UTE 14 pont).

Miközben a sportvilágban is voltak jócskán áldozatai a járványnak. 1918. november 25-én például az áll a Sporthírlapban, hogy „a minap meghalt spanyol betegségben Pécely Andor, a magyar sportéletnek régi, sokat szerepelt, univerzális képességű tagja”. Péczelyről bővebben Népsport mellékletünkben olvashattak (2020. január 13.), itt legyen elég annyi, hogy három sportágban (gyorskorcsolya, kerékpár, futball) szerzett nevet magának. Halálhíréhez hozzáteszik, hogy „mindenkit (még az ellenfelet is) jókedvre derítő fickóként ismerték”.

A járvány, ha lassan is (1920-ra), de kimúlt, ám a „spanyol” jelző ráragadt az influenzára. Jellemző, hogy 1927 januárjában a túrájáról hazatérő Sabariát „a fenyegető spanyol járványra tekintettel egyidejűleg orvosi felkészültséggel is várták” Szombathelyen. És az is, hogy 1927 márciusában éppen a tiszti főorvos vissza nem vont spanyoljárvány-rendelete miatt voltak tumultuózus jelenetek egy-egy fővárosi bajnoki meccs után, ugyanis megszabták, hogy hányan utazhatnak a peronon, s hány ajtót nyithatnak ki a villamosokon.

Hogy mi volt a sikeres gyógymód akkoriban, nem tudható, mindenesetre a Nemzeti Sport kivette a részét a tájékoztatásból. „PALATINUS ÁSVÁNYVÍZ – Üdít, járványoktól megóv – Szent-Margitsziget” – áll a lapban 1923 februárjában, 1929 októberé-ben pedig: „Védekezzék a spanyolnátha, torokgyulladás és meghűlés ellen Panflavin pasztillákkal. Kiváló szaktudósok melegen ajánlják.”