Tűz és égés – Kun Zoltán publicisztikája

Azon gondolkodtam az elmúlt napokban, ha szeretnék írni egy dolgozatot a magyar futballválogatott elmúlt évéről, miként, milyen hangvétellel kellene. Félreértés ne essék, nem afféle évértékelő írásról beszélek, mert értékelni leginkább azt lehet, ami értékelhető, hanem csak úgy, amikor az ember jól kibeszéli magából mindazt, ami tetszik vagy éppen nem tetszik neki.

Szóval akkor legyünk dühösek? Legyünk. Nincs nálam agresszívabb ember, ha kihűlt a rántott hús, vagy elmegy fél percre az internet – de a futball kapcsán mérgelődni ma aligha tudnék. Régen, na az más volt: másfél évtized alatt versenyszerűen amortizáltuk le a szerkesztőségi kukákat egy-egy kapott gól vagy kihagyott helyzet miatt, de egy luxemburgi vereség nálam ma már nehezen tudja átlépni az ingerküszöböt.

Akkor marad a gúny, ugye? A téma hálás, ilyen év után nincs az az élc, amelyre megsértődhetne az amúgy roppant sértődős magyar futballfőszereplő, legyen az a piramis aljától a csúcsáig bárki – már ha csúcsot emlegetni jelen esetben nem lenne már maga az élc. Most mégsem venném elő az ilyen alkalmakkor örömmel citált Lakatlan-szigetek elleni meccs legalábbis kétes esélyeit, mert azért ne felejtsük már el az elmúlt évet sem villamosmászásokkal meg marseille-i performanszokkal. Végül is két esztendő alatt egy Eb-szereplés: sikerkorszak, juhé!

Vagy ez most mégis gúny volt? Nehéz eldönteni.

De az utóbbi mondatokból is látszik, a remény nem veszett el, lehetne tehát ez az írás lelkesítő is. Valahogy így: hajrá, srácok, ez most rossz év volt, de fel a fejjel, égjen a tűz a szemekben, más felfogásban vigyétek ki edzés előtt a bójákat, mutassátok meg a világnak, nincs turáni átok, de van magyar virtus, és legyünk ott a Puskás-stadionban a bolgárok elleni Eb-csoportrangadón! Hú, de nehéz szakma ez… Szóval valahogy a lelkesítés sem működik, ha éppen nincs meg a lelkesedés.
Az pedig mitől is lenne? Az egyetlen új szereplőtől, Leekenstől? Ki ő? Jó, tudom, ki, mégis megkérdezem: mi az a tulajdonsága, amely miatt éppen egy Leekens kell nekünk? Korrekt játékoskarriert tudhat maga mögött, jelentős labdarúgónemzettől érkezett, volt már korábban – sikeres! – szövetségi kapitány, és győztesként futott be az általában kétévente meghirdetett, Gyere messiásnak a magyar futballválogatotthoz! pályázaton – de nálunk szinte alig ismerik jobban, mint ideérkezésekor Storckot.

Jó, ha a lelkesedés nincs is meg, a tényszerűséget kicsit csempésszük bele: mert tetszik, nem tetszik, a 2016-os Eb-re azért Storckkal a kispadon jutott ki a válogatott, és ha Leekens ugyanezt el tudja érni, hogy kétéves (pozitív esetben vélhetően négyéves) regnálása alatt „csak” egy Európa-bajnokságra vezeti ki a csapatot, ugyanúgy jár neki a kalapemelés. És megfordítva az iménti felvetést, ha már szerezni kell egy új kapitányt, inkább legyen külföldi, inkább legyen „egy” Leekens, mint bárki a Magyarországon dolgozók közül. Nyilván Dárdai lett volna az első számú jelölt, és ha nem német klubikon lenne, hanem mondjuk a Torinóé, október végére már bőven ráért volna a válogatottal foglalkozni… – a Herthánál azonban nagyobb a türelem, és bár éppen a Dárdai-fíling, a mindig lobogó tűz veszett ki a berlini csapatból, így vélhetően magából az edzőből is, ezt a leharcolt magyar együttest még mindig ő tudná a leginkább felrázni. Viszont ha nincs Dárdai, jó nekünk a külföldi – Leekens a jelek szerint egy közepesen elismert szakember, azaz számunkra tökéletes, ha már Mourinho vagy Guardiola nem csapott rá idejében a lehetőségre.

Kicsit már belekóstoltunk a szakmába is, amitől azért óvakodnék, mert semmilyen licencem sincs (pedig talán lehetne, mert ahogy egy akkori élvonalbeli edző nevetve mesélte, jó évtizede a felkészültsége éppen annyit segített a vizsgán, mint a kis butykos házi pálinkája). Szakmai persze már csak azért sem lehetne egy ilyen írás, mert Magyarországon a futballszakma már nem nagyon létezik, béke poraira. Ez most nem feltétlenül kritika, egyszerű modernizálás. Végiglapozgattam néhány tucatnyi sportlapot az elmúlt évtizedekből – mi más lehetett régen egy vereség oka, mint 1.: a rossz taktika, 2.: a rossz összeállítás. Esetleg fordítva. Ma viszont másról szól egy-egy meccs, hiszen a szélesebb közönséget, a futballt nem napi szinten követő fogyasztókat nem elsősorban az érdekli, hogy Luxemburgban a jobbhátvéd bátortalan felszabadító rúgásai vagy a túl kevés bal oldali beadás miatt kaptunk ki. Bár nekem az andruschsallainagygarabavarga… összeállítás évtizedek távlatából is azonnal beugrik, azon már erősen kellene gondolkodnom, ki volt Costa Rica ellen a négy hátvéd. Vagy három. Vagy öt. Az sem rémlik, hogy Storck taktikájába vagy válogatási elveibe különösebben belekötöttünk volna az elmúlt hónapokban. Parlamenti viták vagy a telki kukoricásokban tüntetések sem kerekedtek ki abból, hogy miért csak egy csatárunk van a pályán, vagy miért egy Brazíliából honosított védővel játszunk Andorrában, miközben ott egy echte magyarral is bármikor képesek vagyunk kikapni. Storck szinte valamennyi döntésével azonosultunk, merthogy vélhetően mi magunk sem tudtunk volna jobbat kihozni abból, amit a nagy magyar futball szíves felhasználásra a rendelkezésünkre bocsát. Egyetlen kivétel volt, Nikolics, ami tényleg magyarázhatatlan: ha egy futballista minden bajnokságban, amelyben pályára lép, gólkirály tud lenni, nehogy már tízperces kiegészítőnek vegyék számításba a válogatottban, pláne ha az a válogatott a magyar. Annyira jól nem állunk, hogy éppen a legfontosabbnak tetsző játékos kárára építsük fel a taktikát… Lám, azóta két meccsen két gól a mérlege, éppen két olyan „bepattanós” gól, amelyre kidolgozott akciók híján mindig is nagy szükség lesz – nem elfeledve persze, hogy Luxemburgban azért ő is a vesztes csapat tagja volt.

Tessék, mégis belemerültem a szakmaibb felvetésekbe, amit az érzelmekkel magyaráznék. Mert itt jött volna a következő pont, hogy egy érzelemmentes, közönyös írás legyen, na de ilyen cikk a magyar válogatottról magyar sportlapban csak nem születhet. Az más kérdés, hogy az a szurkolói-érdekeltségi kör, amely ma a hazai futballközeget jelenti, mekkora. Mert a közöny igenis jelen van a hétköznapokban, ilyenkor érthetően kevesen döngetik a mellüket, hogy már a bölcsődei jelem is a taktikai tábla volt. Akik tavaly ott ünnepeltek a körút közepén, azok nagy része nyilván nem is hallott a luxemburgi pofonról, a diadalmasnak csak némi túlzással tekinthető 2017-es futballévről, pláne Leekensről. A tízmillió szövetségi kapitány országából a kilencmillió futballapatikus országává lettünk, ami egyébként teljesen helyénvaló, ilyen teljesítményhez még a tízszázalékos fogyasztóközönség is túl nagy.

Akkor itt a vég, temessük el zárásként a magyar futballt, lehetőleg jó mélyre? Dehogy, éppen ellenkezőleg, a 2020-as, részben hazai Európa-bajnokságnál egyszerűen nem kell jobb motiváció, köszönjük, Platini. Ha kijutunk, márpedig az egekbe emelt létszám miatt erre jó ideig biztosan megmarad az esély, attól ugyan nem oldódik meg a labdarúgás egyetlen problémája sem, de legalább jön néhány hetvenezer nézős válogatott mérkőzés, fővárosi forgatag, dzsudzsákos bulvárcímlap: hét-nyolc hónapra megint minden csilivili lesz.

Tegye fel bátran a kezét, akinek manapság ennyi nem elég!

Szóval akkor legyünk dühösek? Legyünk. Nincs nálam agresszívabb ember, ha kihűlt a rántott hús, vagy elmegy fél percre az internet – de a futball kapcsán mérgelődni ma aligha tudnék. Régen, na az más volt: másfél évtized alatt versenyszerűen amortizáltuk le a szerkesztőségi kukákat egy-egy kapott gól vagy kihagyott helyzet miatt, de egy luxemburgi vereség nálam ma már nehezen tudja átlépni az ingerküszöböt.

Akkor marad a gúny, ugye? A téma hálás, ilyen év után nincs az az élc, amelyre megsértődhetne az amúgy roppant sértődős magyar futballfőszereplő, legyen az a piramis aljától a csúcsáig bárki – már ha csúcsot emlegetni jelen esetben nem lenne már maga az élc. Most mégsem venném elő az ilyen alkalmakkor örömmel citált Lakatlan-szigetek elleni meccs legalábbis kétes esélyeit, mert azért ne felejtsük már el az elmúlt évet sem villamosmászásokkal meg marseille-i performanszokkal. Végül is két esztendő alatt egy Eb-szereplés: sikerkorszak, juhé!

Vagy ez most mégis gúny volt? Nehéz eldönteni.

De az utóbbi mondatokból is látszik, a remény nem veszett el, lehetne tehát ez az írás lelkesítő is. Valahogy így: hajrá, srácok, ez most rossz év volt, de fel a fejjel, égjen a tűz a szemekben, más felfogásban vigyétek ki edzés előtt a bójákat, mutassátok meg a világnak, nincs turáni átok, de van magyar virtus, és legyünk ott a Puskás-stadionban a bolgárok elleni Eb-csoportrangadón! Hú, de nehéz szakma ez… Szóval valahogy a lelkesítés sem működik, ha éppen nincs meg a lelkesedés.
Az pedig mitől is lenne? Az egyetlen új szereplőtől, Leekenstől? Ki ő? Jó, tudom, ki, mégis megkérdezem: mi az a tulajdonsága, amely miatt éppen egy Leekens kell nekünk? Korrekt játékoskarriert tudhat maga mögött, jelentős labdarúgónemzettől érkezett, volt már korábban – sikeres! – szövetségi kapitány, és győztesként futott be az általában kétévente meghirdetett, Gyere messiásnak a magyar futballválogatotthoz! pályázaton – de nálunk szinte alig ismerik jobban, mint ideérkezésekor Storckot.

Jó, ha a lelkesedés nincs is meg, a tényszerűséget kicsit csempésszük bele: mert tetszik, nem tetszik, a 2016-os Eb-re azért Storckkal a kispadon jutott ki a válogatott, és ha Leekens ugyanezt el tudja érni, hogy kétéves (pozitív esetben vélhetően négyéves) regnálása alatt „csak” egy Európa-bajnokságra vezeti ki a csapatot, ugyanúgy jár neki a kalapemelés. És megfordítva az iménti felvetést, ha már szerezni kell egy új kapitányt, inkább legyen külföldi, inkább legyen „egy” Leekens, mint bárki a Magyarországon dolgozók közül. Nyilván Dárdai lett volna az első számú jelölt, és ha nem német klubikon lenne, hanem mondjuk a Torinóé, október végére már bőven ráért volna a válogatottal foglalkozni… – a Herthánál azonban nagyobb a türelem, és bár éppen a Dárdai-fíling, a mindig lobogó tűz veszett ki a berlini csapatból, így vélhetően magából az edzőből is, ezt a leharcolt magyar együttest még mindig ő tudná a leginkább felrázni. Viszont ha nincs Dárdai, jó nekünk a külföldi – Leekens a jelek szerint egy közepesen elismert szakember, azaz számunkra tökéletes, ha már Mourinho vagy Guardiola nem csapott rá idejében a lehetőségre.

Kicsit már belekóstoltunk a szakmába is, amitől azért óvakodnék, mert semmilyen licencem sincs (pedig talán lehetne, mert ahogy egy akkori élvonalbeli edző nevetve mesélte, jó évtizede a felkészültsége éppen annyit segített a vizsgán, mint a kis butykos házi pálinkája). Szakmai persze már csak azért sem lehetne egy ilyen írás, mert Magyarországon a futballszakma már nem nagyon létezik, béke poraira. Ez most nem feltétlenül kritika, egyszerű modernizálás. Végiglapozgattam néhány tucatnyi sportlapot az elmúlt évtizedekből – mi más lehetett régen egy vereség oka, mint 1.: a rossz taktika, 2.: a rossz összeállítás. Esetleg fordítva. Ma viszont másról szól egy-egy meccs, hiszen a szélesebb közönséget, a futballt nem napi szinten követő fogyasztókat nem elsősorban az érdekli, hogy Luxemburgban a jobbhátvéd bátortalan felszabadító rúgásai vagy a túl kevés bal oldali beadás miatt kaptunk ki. Bár nekem az andruschsallainagygarabavarga… összeállítás évtizedek távlatából is azonnal beugrik, azon már erősen kellene gondolkodnom, ki volt Costa Rica ellen a négy hátvéd. Vagy három. Vagy öt. Az sem rémlik, hogy Storck taktikájába vagy válogatási elveibe különösebben belekötöttünk volna az elmúlt hónapokban. Parlamenti viták vagy a telki kukoricásokban tüntetések sem kerekedtek ki abból, hogy miért csak egy csatárunk van a pályán, vagy miért egy Brazíliából honosított védővel játszunk Andorrában, miközben ott egy echte magyarral is bármikor képesek vagyunk kikapni. Storck szinte valamennyi döntésével azonosultunk, merthogy vélhetően mi magunk sem tudtunk volna jobbat kihozni abból, amit a nagy magyar futball szíves felhasználásra a rendelkezésünkre bocsát. Egyetlen kivétel volt, Nikolics, ami tényleg magyarázhatatlan: ha egy futballista minden bajnokságban, amelyben pályára lép, gólkirály tud lenni, nehogy már tízperces kiegészítőnek vegyék számításba a válogatottban, pláne ha az a válogatott a magyar. Annyira jól nem állunk, hogy éppen a legfontosabbnak tetsző játékos kárára építsük fel a taktikát… Lám, azóta két meccsen két gól a mérlege, éppen két olyan „bepattanós” gól, amelyre kidolgozott akciók híján mindig is nagy szükség lesz – nem elfeledve persze, hogy Luxemburgban azért ő is a vesztes csapat tagja volt.

Tessék, mégis belemerültem a szakmaibb felvetésekbe, amit az érzelmekkel magyaráznék. Mert itt jött volna a következő pont, hogy egy érzelemmentes, közönyös írás legyen, na de ilyen cikk a magyar válogatottról magyar sportlapban csak nem születhet. Az más kérdés, hogy az a szurkolói-érdekeltségi kör, amely ma a hazai futballközeget jelenti, mekkora. Mert a közöny igenis jelen van a hétköznapokban, ilyenkor érthetően kevesen döngetik a mellüket, hogy már a bölcsődei jelem is a taktikai tábla volt. Akik tavaly ott ünnepeltek a körút közepén, azok nagy része nyilván nem is hallott a luxemburgi pofonról, a diadalmasnak csak némi túlzással tekinthető 2017-es futballévről, pláne Leekensről. A tízmillió szövetségi kapitány országából a kilencmillió futballapatikus országává lettünk, ami egyébként teljesen helyénvaló, ilyen teljesítményhez még a tízszázalékos fogyasztóközönség is túl nagy.

Akkor itt a vég, temessük el zárásként a magyar futballt, lehetőleg jó mélyre? Dehogy, éppen ellenkezőleg, a 2020-as, részben hazai Európa-bajnokságnál egyszerűen nem kell jobb motiváció, köszönjük, Platini. Ha kijutunk, márpedig az egekbe emelt létszám miatt erre jó ideig biztosan megmarad az esély, attól ugyan nem oldódik meg a labdarúgás egyetlen problémája sem, de legalább jön néhány hetvenezer nézős válogatott mérkőzés, fővárosi forgatag, dzsudzsákos bulvárcímlap: hét-nyolc hónapra megint minden csilivili lesz.

Tegye fel bátran a kezét, akinek manapság ennyi nem elég!