Egyszer kijön – Malonyai Péter publicisztikája

Van ok az örömre, válogatott futballistáink közül ketten (Kerkez Milos, Szoboszlai Dominik) a Premier League-ben, öten (Gulácsi Péter, Schäfer András, Sallai Roland, Szalai Attila, Willi Orbán) a Bundesligában futballoznak, Loic Nego pedig Franciaországban (Ligue 1). Európai topbajnokságok ezek, mondhatni: rendben vagyunk.

Más kérdés, hogy egyik játékos sem Magyarországon érte meg a húsz esztendőt a labdarúgásban, nem itthon nőttek bele a profizmusba. Eltérő (futball)kultúrában, ami sok esetben döntő.

Persze hogy az edzések minősége, mennyisége miatt. Egyelőre hagyjuk, mi van itthon, s mi van a Bécsi út túlsó végén, már csak azért is, mert a futballedzéseknél nincs titokzatosabb mifelénk. Hogy mi a munka, mi történik a hétköznapokon a pályán, nem láthatja földi halandó, befelé él mindenhol a szakma. Miközben régebben, sőt nagyon régebben drukkerek könyököl(het)tek az edzőpálya mellett, ahogy az egyébként illendő (lenne). Hiszen nekik szorgoskodnak a fiúk, mondják (na, ne...)

Ha mégis kiszivárog egy és más a felkészülésről, rögtön felkapja a média. Ahogy a (most éppen) Fehérvár FC edzője, Bartosz Grzelak nyári mondatait. Egy lengyelországi interjúban arról beszélt, hogy a főszponzor kiválása után megszorításokra kényszerül a klub, „ennek jegyében nem lesz edzőtáborunk, sőt az előző idényben volt reggeli és ebéd is az edzések után, most ez sem lesz”.

Felteszem, azért nem halnak éhen a játékosok, ha sokkal jobb nem is lett a csapat. De lehet, hogy lesz, hiszen az utánpótlásnál nagy változás történt Fehérváron, Kenyeres Imre helyett Simek Péter lett a főnök. Simekre én külön figyelek, főként azért, mert Vidi-alkalmazottként visszatérően szakérti a fehérváriak meccseit. Hogy az ő nyelvén beszéljek: a nagyszoba kettes pozíciójából (az ablaktól számítva) hallgatom – nyilván (nyilván?) elfogulatlan – megállapításait. Egyébként róka fogta csuka: ha részrehajló, a szakértői műfaj szenved kárt, ha nem, a munkaadó érdeke. Nos, ő lett a főnök, elmondva, hogy Kenyeres Imre vezetésével „tudatosan felépített szakmai program szerint működő utánpótlást sikerült létrehozni”. Hogy akkor miért kellett mennie Kenyeresnek, nem tudom.

Legfeljebb sejtem...

Hogy ez mellékszál? Annyiban nem, hogy hiába tudunk keveset az edzésekről, egyértelmű, hogy sok múlik azon, ki a főnök. Kicsiknél, nagyoknál egyaránt. A lényegről nem esik szó (tartalom), bízzunk benne, esetleg képzeljük el (mást nem tehetünk...), hogy a munka roppant korszerű, még úgy is, hogy akad jó néhány meccs, ahonnan inkább jobb lenne kizárni a közönséget, mint az edzésekről, már csak a futball presztízse miatt is.

A külföldön játszó magyar tizenévesektől azért hazaszivárog némi vélemény az itthoni képzésükről. Sokkal nagyobb tempóról, agresszívabb játékról, profibb hozzáállásról, nagyobb tudatosságról beszélnek, ebbe csöppentek bele odakinn. Az edzéseken a minőség, nem a mennyiség áll a középpontban, magasabb a léc, amit át kell ugrani. Azt már nálunk is dolgozó külföldi szakember teszi hozzá, hogy mifelénk nem ugyanaz a profi szemlélet, mint a határainkon túl, más a légkör, a hangulat. Például nincs mosoly a játékosok arcán, miközben, teszem azt, Portugáliában egy-egy sikeres csel, váratlan húzás után megy a zrika, önfeledten kacagnak a játékosok. Együtt, egymáson, magukon. És ami a legfontosabb: nem mindegy, hány edző van egy csapat mellett, miért éppen ők, s ott van-e a helyük. Ez persze nem csupán húszon alul lényeges.

Érdekes, hogy az edzésekkel mindig akadt gond nálunk. Még 1963-ban is, amikor azért még ott voltunk az európai élvonalban, volt Albert Flórink, Göröcs Titink, Sándor Csikarunk, Tichy Lajosunk, Mészöly Kálmánunk – és így tovább. A válogatott Chilében (1962) 16 csapat között lett 5., az európai ranglistán (belgrádi Szport) Csehszlovákia és Jugoszlávia mögött mi következtünk.

Ezzel együtt nem edzettek sokat a futballisták, akkori nemzetközi mérce szerint semmiképp. A bajnok Vasasnál állandó 1961-es menetrend (hétfő: fürdő, kedd: nehéz edzés, szerda: edzőmeccs, csütörtök: taktikai edzés, péntek: egyéni képzés, szombat: könnyű edzés) és összidő (öt és fél óra) általános volt még 1963-ban is.

Ebben az évben az Újpesti Dózsát figyelte a Népsport munkatársa, a bajnoki holt szezonban, amikor a csapat október 13. (MTK: 2:2) és november 7. (Csepel: 1:3) között nem játszott meccset. A válogatottak (A, B és utánpótlás) szereplése állt a középpontban nyolc héten át, a Dózsa keretéből hatan hiányoztak (Solymosi Ernő, Bene Ferenc, Kuharszky Béla, Káposzta Benő, Csordás Mátyás és Kovács György), emellett Rajna Károly sérült volt.

Nos, a nyolcnapos felmérés összegzése szerint nagy lehetőséget hagyott ki a Dózsa, hogy a legjobbak mögötti, úgynevezett második emberekkel többet foglalkozzanak. Ám a program nem változott, Szusza Ferenc edző mentegetőzött („Rossz, hogy nem volt közvetlen feladat...”), az pedig jellemző, hogy az edzések utolsó fél órájában öt embernek lábtenisz volt műsoron,

Szusza volt a hatodik lábtengózó.

A Népsport azt írta a nyolcadik hét végén, hogy „a könnyebb munka ellenére lehetséges, hogy az Újpesti Dózsa legyőzi a Ferencvárost, s esélye van arra is, hogy megnyerje az egyidényes bajnokságot. Akkor hát kit igazolnak a fentebb leírtak? Egyáltalán nem a kevés munka létjogosultságát, hanem azt, hogy valószínűleg nemcsak az Újpesti Dózsában, hanem a többi NB I-es csapatban sem tartanak olyan kemény edzéseket, mint amilyenekre szükség lenne.” Nos, a szünetben élen álló Dózsa a Fraditól kikapott (0:1), majd a Vasastól (1:4) és a Csepeltől (1:3) is, végül 6. lett.

A Népsporttól a gúny sem állt távol, Novobáczky Sándor tárta fel, hogy mit is jelent(ene) a heti hat edzés a futballistáinknál. Nos, a legkeményebb munka a hétfői fürdő során a tyúkszemvágás, a meccs előtti napon pedig már csak séta a Margitszigeten (sötét ruha, nyakkendő kötelező), majd vasárnap is sötét ruha – nyakkendő nélkül... Kérem alássan, és ez még aranykor volt, innen voltunk az 1966-os világbajnokság magyar–brazilján (3:1) és a mexikóvárosi olimpiai aranyon (1968). Ráadásul meggyőződésem, ha nincs Marseille (1969), és ott vagyunk a mexikói világbajnokságon (1970), ha nincs közfelháborodás, maradt volna minden a régiben. Így sem volt sok változás, ahogy kiderül a Népsportból az 1973-as magyar–svéd (3:3) után, amivel a nyugat-németországi világbajnokságról (1974) is lemaradtunk. Borbély Pál elemezte a klubok edzésmunkáját, azzal kezdve, hogy megrekedt egy több évtizeddel ezelőtti szinten. A legtöbb csapat délelőtt edz, noha a mérkőzéseket rendszeresen délután, esetleg este játssza. Egy-egy tréning 60-70 percig tart, miközben a meccs 90 perces, ami azért furcsa, mert még egy olyan egyszerű szerkezetnél is, mint a lift sem fordulhat elő, hogy kevesebb súllyal próbálják ki, mint amennyivel üzemeltetni fogják – így a szerző.

Az edzők persze az intenzitást emlegették, de a legtöbb helyen nem volt rúgófal, fejelőállvány, rúgószín sem, amelyek segítségével valóban intenzívvé lehetett tenni a gyakorlást. A válogatottnál sem volt jobb a helyzet. Illovszky Rudolf szövetségi kapitányról „azt mondják, ő a legtöbbet edző magyar labdarúgó. Amikor együtt van a válogatott keret, így is igaz. Minden gyakorlatot bemutat, s aztán együtt végzi azokat a játékosokkal. Csak éppen, amíg ő csinálja, a sor végén lazsálnak a játékosok. A hatvanperces állandó mozgás spanyolfal tehát, amivel takarják, ami mögötte van...”

Az edzők pedig, ha eleinte szólnak is, később belefásulnak, kerülik az ütközéseket. Úgy teszik a dolgukat, hogy munkájuk elnyerje a vezetők tetszését. Ha pedig beüt a ménkű, menniük kell – persze hogy közös megegyezéssel.

Ezt a fejezetet már ismerjük – anélkül, hogy tudnánk, milyenek az oly profi gyakorlások nálunk. Ráadásul a dolog örök fordulata: nem biztos, hogy akkor a legjobb az edzés, amikor sikeres a csapat. A munka faramuci dolog, olyan, mint a... Nem írom le, aki hashajtót szed, tudja.

A lényeg: egyszer kijön.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!