Magyar medve és kupa – Ballai Attila publicisztikája

TISZAFÜRED–FRADI 1–0! Igaz, ez nem vég-, hanem részeredmény, teljes három percen át tartó állapot. A labdarúgó Magyar Kupa 4. fordulójának csütörtöki mérkőzésén az NB III Északkeleti csoportjának negyedik helyezettje a 48. percben Kalmár révén került előnybe, ám Zachariassen az 51. percben egyenlített, majd az 55.-ben megszerezte a győztes gólt. Igen, a győztest, mert a Ferencváros 2–1-re nyert, nem 10–1-re. De hát szinte erre találták ki az MK-t és mindenféle nemzeti – és eredetileg nemzetközi – kupát! Hogy ne unos-untalan ugyanazok játsszanak egymással, mint a bajnokságban, hanem kialakulhassanak olyan egyszeri párosítások, amelyek az egyik félnek örök emléket adnak, a másik viszont másnapra elfelejtheti az egészet. És ez így van nagyon jól, mint minden, nem nulla összegű játék, amelyik az egyiknek sokkal többet hoz, mint amennyit a másiktól elvesz.

Miként ez a Tiszafüred–Ferencváros parti. Amit a fradisták valószínűleg egy perccel a lefújás után a lezárt múltba helyeztek, Dercsák Zoltán, a hazaiak edzője ezzel szemben nem titkolta, hogy meg van hatódva, Kalmár Ferenc pedig hozzátette, hogy a gólja után a tekintetével a feleségét kereste a lelátón, de a nagy tömegben nem találta. Első felütésként azt is írhattam volna, hogy Karcag–Kecskemét 1–0, ez ráadásul annyi is maradt – az egyetlen gól szerzője, Székely Dávid, Kalmárhoz hasonlóan, néhány százszor biztosan felidézi majd a következő harminc-negyven évben unokáknak, cimboráknak e várostörténeti tettet. A sokkal ragyogóbb napokat látott, jelenleg az NB II-ben sereghajtó tatabányaiak is azt érezhették végre, hogy nincs még minden veszve; csak a Puskás Akadémia elleni mérkőzés, 3–2-re. A BVSC is az utolsó pillanatban adta meg magát az Újpestnek, a Mezőkövesd meg kiejtette a Debrecent.

Mindezekért állítom, hogy a magyar futball semmi máshoz nem fogható, különleges ünnepnapja a Magyar Kupa azon fordulója, amikor már pályára lépnek a nagyok, és még nem tűntek el a kicsik. Ez volt a mögöttünk hagyott héten a 4. kör, a legjobb 16 közé jutásért, és ilyennek ígérkezik februárban a nyolcaddöntő is. Ezek az alkalmak a labdarúgás dicsőséges bizonytalanságának forrásai és egyben bizonyítékai. Amikor minden megtörténhet. Nem véletlen, hogy miközben a bajnokságban a Ferencváros egyeduralkodóvá vált, hiszen megnyerte a legutóbbi hat kiírást, ugyanebben az időszakban egyetlenegyszer szerezte meg az MK-trófeát – mert hol Békéscsabán, hol Iváncsán vérzett el –, és mind a hat alkalommal más és más győztest avattak. Lám, most is ott virít a legjobb tizenhatban három másod- és négy harmadosztályú csapat.

A vezető európai klubtornák, a BL és az El elmúlt harminc esztendejének bármely formációjával szemben éppen ez a fő kifogásom, hogy a nagyok érdekében bajnokságot teremtettek a kupából, a kicsik meg le vannak szavazva. Ezzel egy játékos-pályafutás vagy klub históriájában egyszeri, visszahozhatatlan, bizsergető élménytől fosztva meg nagyjából a fél kontinenst. A győri futball-legendárium legfénylőbb fejezete például manapság már meg sem íródhatna, hiszen az ETO a BL-előd BEK-ben 1964–65-ben egészen a legjobb négyig, az elődöntőig hatolt; minden tiszteletem mellett megjegyzem, hogy a keletnémet Chemie Leipzig, a bolgár Lokomotiv Szófia és a holland DWS Amsterdam kiverése árán. A további három negyeddöntőben amúgy Benfica–Real Madrid, Köln–Liverpool és Internazionale–Rangers párharc zajlott. Amikor az Újpest hasonló magasságban járt, az 1973–74-es kiírásban ugyan el kellett takarítania a Benficát, de az ír Waterford és az akkor még csehszlovák, nagyszombati Spartak Trnava összességében így sem jelentett járhatatlan utat.

Hogy egy-egy labdarúgónak mit adott e kiugrási lehetőség, akár a BEK-ben, akár az MK-ban, arról bizonyos Schneider Gábor is mesélhetne. A Ferencváros 1991 márciusában a legjobb tizenhat közé jutásért ugyan 2–0-ra nyert Baján (Fischer Pál két góljára alkalmi versike is született a helyszínen: „Két gólt lőtt a Paja, kikapott a Baja”), de a hazaiak kiismerhetetlen mozgású, Kelleréket néhányszor befűző csatára olyan kedvező benyomást tett, hogy a következő idényt már a Fradiban kezdte.

Újságírói pályám elejének ugyancsak feledhetetlen eleme az 1993. februári Sáránd–MTK MK-negyeddöntő. A vendéglátók fesztivállal, tombolával készültek a nagy napra – nyereménynek egy helyi vállalkozó egy mázsa krumplit, a másik öt liter házi pálinkát, a harmadik egy élő libát ajánlott fel –, csakhogy előző éjszaka leszakadt az ég, és reggel még nyolccentis hóréteg borította a gyepet. Az emberek azonban két órán belül letakarították, pedig kezdetben még azon tanakodtak, hogy szénporral vagy dohányporral húzzák-e meg fehér alapon a vonalakat, végül megtette a hagyományos mészcsík is. A közönség közvetlenül az oldalvonalnál, hóbuckákon egyensúlyozva szurkolt, nem akármilyen hevülettel. Egy rutinos játékos mesélte később, hogy szögletnél odaszólt fiatal társának, menj, add be, mire ő azt felelte, nem merem. A kornerzászlónál ugyanis a „falu bikája” típusú jelenség állt, talpa alatt a labdával. Idősebb hősünk ezért nagy levegőt vett, odaballagott, mire amaz spiccel elé pöckölte a lasztit, és csak ennyit mondott: „Nesze”.

Ilyen lokális színeket, sztorikat is közkinccsé tesz a Magyar Kupa. Amelyet felesleges az angol FA Cuphoz méricskélni, és időnként feltenni a sehová sem vezető, önmarcangoló kérdést: a miénk miért nem lesz soha olyan, mint az angoloké? Nos azért, mert annak „kicsit” gazdagabbak a hagyományai és a hátországa. Az 1871–72-es évaddal nyitottak, a mai menők közül még a tizenkilencedik században Viktória királynő uralkodása idején hódította el a serleget az Aston Villa, a West Bromwich, a Blackburn, a Wolverhampton, a Nottingham Forest, a két sheffieldi gárda, de a Tottenham (1901), a Manchester City (1904), az Everton (1906) és a „Man” United (1909) sem késlekedett sokáig. Az első, eredeti FA-trófeát már 1895 szeptemberében ellopták egy cipőbolt kirakatából, és nem is került elő többé soha; eszmei értéke ezért is felbecsülhetetlen. A 2011–2012-es kupaévadra 763 klub nevezett, ez a valószínűleg örökös rekord mindenféle összevetést feleslegessé tesz más nemzeti kupákkal is.

Nekünk minden tekintetben közelebbi a német sorozat, amelyet 1988-ban az Eintracht Frankfurt Détári Lajos parádés szabadrúgásával nyert meg 1–0-ra a Bochummal szemben, vagy éppen a Barcelona hatvan évvel korábbi, 1928-as bravúrja. E történet sokkal kevésbé ismert itthon, mint „Döme” korszakos lökete, de éppen annak ábrázolására érdemes felidézni, micsoda érzelmi, szellemi, társadalmi energiákat mozgósíthat egy-egy országos kupasiker. Szóval, az 1928-as spanyol fináléban a Barca magyar kapusa, Plattkó Ferenc egy kijövetelénél frontálisan ütközött, eszméletét veszítette, aztán magához térve valahogy lebotorkált a pályáról. De nem ám kórházba ment, hanem turbánnal a fején, vissza a kapuba, és döntő érdemeket szerzett a Barcelona győzelmében. E hőstettnek olyan visszhangja lett, hogy a kor ifjú költője, Rafael Alberti még versben is megörökítette, „Óda Platkóhoz” címmel. És bár Plattkó nevét szimpla t-vel írta, de dupla lelkesedéssel vetette papírra e sorokat: „Nem feled senki, Platkó! / nem, senki, senki, senki/te szőke magyar medve. / A tenger az se, / mely ott zúgott előtted és mégse védhetett meg. / Az eső se. S a fennen uralkodó szelek se.” „…királyi dresszek, / kik rád törtek repülve, zúdulva neked estek, / Platkó, Platkó, te messzi, / elesett szőke Platkó, / idegen föld gyepén lángoló tigris!”

A királyi dresszek minden bizonnyal utalás az ellenfélre, a Real Sociedadra, de mi egy évszázad távolából is büszkék lehetünk a némi képzavarral idegen föld gyepén lángoló tigrisre vagy szőke magyar medvére.

A tiszafüredi Kalmár Ferenc vagy a karcagi Székely Dávid gólja egyelőre egyetlen költőt sem ihletett meg. De mindkettő belevésődött egy-egy város sportkedvelőinek kollektív emlékezetébe, és ha semmi egyéb nem történt volna a labdarúgó Magyar Kupa 4. fordulójában – már csak ezért megérte.

 A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!