Fotel a jégen – Malonyai Péter publicisztikája

December volt, 1965 decembere, tél, hideg és havas eső, gyér világítás. És mégis. Négyezren toporogtunk a Kisstadionban. Hoki volt, Fradi–BVSC… Igazi presztízscsata. A jégminőségről jobb nem beszélni, de a hoki az hoki. Én akkor, tizenhárom esztendősen szerettem bele a sportágba. Kezdő rajongóként is feltűnt, hogy a BVSC-t elsősorban akkor jellemezték az ötletek, amikor a Leveles György, Bikár Péter, Zsitva Béla sor kapta a jogot a támadásokra. A második harmadban mindhárman a koronghoz értek, s a végén Bikár Péter ütötte a vezető gólt, a vége 2:2. Nem ma történt, olyannyira, hogy Bikár Péter akkor épphogy betöltötte a húszat, ma pedig a nyolcvanadik születésnapja van.

Hogy sportolni fog, nem lehetett kérdés. Édesapja, Bikár Deján all round sportember volt, jégkorongozóként két világbajnokságon (1930, 1931), gyeplabdában pedig a berlini olimpián (1936) képviselte Magyarországot. Édesanyja, Sárkány Lili sem adta alább, teniszben nyert magyar és nemzetközi bajnokságokat Budapesten („Éles alapvonalütéseit jól hozza…” – állt a Nemzeti Sportban). Ezek után nem csoda, hogy a gyerek tízévesen már teniszezett, ám egy nap, 1957-ben a BVSC legendás hokiedzője, Háry Béla, miközben Bikár Deján a fogát kezelte, odavetette: „Hallom, a fiad jól korcsolyázik. Lejöhetne hozzánk…”

Akkoriban a hoki téli, a tenisz nyári sport volt, így Bikár Péter mindkettőt űzhette. Az erőnlétére nem lehetett panasz. Teniszedzés előtt az Asztalos János utcai pályáról gyakran föl kellett futniuk a Citadellára, ott tisztelegni a szobornak, majd futás vissza. Ő már zuhanyozott, amikor a többiek visszaértek – büszkélkedett később. Mint ahogy büszke lehet arra is, hogy a későbbi Davis-kupa-játékos Szőke Péterrel döntőt játszottak az ifi Budapest-bajnokságon. A tenisz haszna volt még, hogy fonákkal is remekül ütött, ez akkoriban ritkaság volt, rettegtek tőle a kapusok.

A papa szerette, hogy csapatjátékos, de állandóan mondogatta, hogy a cselt meg kell csinálni, ha azonnal passzol, áthárítja a felelősséget. A mamánál csak akkor játszott jól, ha gólt is ütött, ha nem, szinte szóba sem állt vele. Ezzel együtt Sárkány Lili statisztikákat vezetett a fiáról, kivágta a tudósításokat, cikkeket az újságból. Tőle tudja, hogy kilencvenkilencszer volt válogatott. A századik azért nem jött össze, mert hetvennégyben Jakabházy László kapitány közölte, ha a fene fenét eszik, akkor sem lesz többé válogatott.

De ez későbbi történet. Tizenkilenc évesen ott volt az innsbrucki olimpián (1964). A cseh Vladimír Komínek volt a kapitány, aki – állítja Bikár – megtanította őket korcsolyázni. Addig – leszámítva az ösztönös zseniket, mint például a két „Öcsi”, Horváth és Póth – gyakorlatilag futottak a jégen.

Az olimpián: Szovjetunió–Magyarország 19:1. A sporthivatali főember, Páder elvtárs azzal szedálta a fiúkat, hogy „Nyugi, nyugi, a korong gömbölyű…”, de a torna végére beleszeretett a hokiba. Innsbruck után mindent megígért, aztán mégse mehettek a mieink grenoble-i (1968) olimpiára, pedig az NDK lemondása után meghívták őket. A szövetség elnöksége – ki más…? – leszavazta.

Az újabb olimpia elmaradt, mint ahogy az is, hogy legyenek fedett pályák nálunk. Bikár Péter pályafutása során mindvégig winter classic módban játszott. Voltak tervek a Kisstadion befedésére, de egyikből sem lett semmi. Bikár kedvence, hogy állítólag a kassaiak befedték volna – téliszalámiért cserébe. A szándék – mesélték – a kerületi párttitkáron bukott meg, mert szerinte akkor nem látszik a Gellérthegyről a Népstadion

Csarnokban vagy szabadban, ég és föld. Legyen elég annyi, hogy nekik örökké, meccs közben is élezniük kellett a korcsolyájukat a bizonytalan jégminőség miatt, és ugyebár még az időjárási viszontagságok. Esőre, hóra, szélre, mindenre figyelni kellett. Ezzel együtt 1965-ben a tamperei világbajnokságon például mínusz harmincöt fokban meccselt a válogatott. Negyedik lett a B-csoportban, a világon a tizenkettedik. Amikor az NSZK-val döntetlent játszott (4:4), a svéd világsztár, Tumba Johansson megkérdezte, hány fedett pálya van Magyarországon. A választ hallva („Egy sincs”) kiszakadt belőle: „Akkor ők világbajnokok”.

Hősi idők voltak, a felszerelést illetően is. Sisak, arcvédő még a kapuson sem volt, de érdekes módon senki sem félt. Csak azt szerették volna, hogy legyen rendes szerelésük, s tanítsák meg őket az oroszok hokizni, ahogy mi megtanítottuk őket vízilabdázni.

A BVSC-ben a Leveles, Bikár, Zsitva sor ütötte a csapat góljainak kilencvenöt százalékát, Bikár mégis átment a Fradiba, jobb csapatban akart játszani. Négy bajnokságot nyert zöld-fehérben, a Póth, Bikár, Deák Miklós sorra sem lehetett panasz. 

Legemlékezetesebb meccse (neki is) a Füssen elleni, 1973-ban a BEK második fordulójában 5–3-ra nyerve jutott tovább a csapat. A visszavágón tizenegyezren szorongtak a Kisstadionban (miközben valamivel odébb a Népstadionban nyolcezer néző előtt kapott ki 1–0-ra a futballválogatott az NDK-tól), ünneplés a köbön. A futballzseni Kocsis Lajos mondta is neki, hogy „Na, most aztán jól teletömik a zsebeiteket…”. Bikár csak annyit mondott, hogy egymeccsnyi prémiumára elcserélné vele, amit majd kapnak…

Viszont a Fradi még az igazi Fradi volt (valóban Erkölcs, Erő, Egyetértés), 1975-ben tizenheten álltak le, követelve az edző, Jakabházy László távozását. Nem értek célt, a társaságot megosztották, végül mindenkinek megbocsátottak – kivéve neki. Törvényszerű volt – magyarázta. Nem ettek egymás tenyeréből Jakabházyval. Átlátott a dolgain, a véleményét nem rejtette véka alá. Mindmáig kiváló erőnléti edzőnek, oktatónak tartja, de a játékkal és főként a csapattal nem tudott mit kezdeni. Könnyen beszélt, hiszen édesapját civilben is követve, már fogorvosként dolgozott, mondta is a többieknek, hogy ne makacskodjanak, ők a hokiból élnek. Mindenesetre jellemző, hogy Jakabházy Bikár mellett Horváth Öcsire és Treplán „Gebura” is rásütötte, hogy kiöregedett, abba kellene hagyniuk. Kulcsemberekről, hangadókról volt szó, nem nehéz átlátni az edzői szándékon.

Hívták külföldre is hokizni, Ausztriában és az NSZK-ban szívesen látták volna. Münchenben még állást is kínáltak neki, jól beszélt oroszul, a repülőtéren lehetett volna tolmács kétezer márkás fizetéssel, de itthon szeretett hokizni, s utána a srácokkal bulizni menni.

Még levezetett a Volánban, játszott Pomázon, de alapvetően maradt a tenisz. Az orvosok világ- és Európa-bajnokságain nyert aranyakat, sőt, a kilencvenes évek elején profi lett. Fellbachban, a szeniorbajnokságban játszott, hétvégenként kiment, fizették az útiköltséget, a szállást, az ellátást, még némi zsebpénzt is kapott. 

Edző is volt, Boróczi Gábor mellett a klasszikus idők hokiünnepén, a továbbjutással véget érő C-csoportos világbajnokságon 1983-ban (több mint tízezren a Budapest Sportcsarnokban), s volt elnökségi tag a szövetségben. Egy alkalommal, ki tudja, már hányadszor kiderült, hogy a Kisstadion jege nem bírja a lágy tavaszi szellőket. Bajnoki meccs lett volna este, ám egy hatalmas lyuk tátongott a jégen. Az elnök utasított, hogy le kell játszani a meccset, ne mondhassák a sporthivatalban, hogy már megint balhé van a hokiban. Megoldással is szolgált, azt javasolta, hogy tegyenek egy széket a lyuk fölé... Bikár rögtön mondta, hogy inkább fotelt kellene, akkor legalább pihenhetnének néha egy kicsit meccs közben a játékosok.

Látható, mindig volt véleménye. Fontosnak tartja, hogy mindig lehetett, mert egzisztenciálisan sohasem függött a hokitól. Persze az ilyesmi kerül a legtöbbe… Viszont megéri. Megfogalmazásában: „A szerelem sohasem mérhető aranyban, ezüstben, vagyonban. Szív viszont kell hozzá…”

Ez lehet a mi ajándékunk tőle – az ő születésnapján.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!