Ketten egyféleképpen – Kő András publicisztikája

Szepesi hangja szólt, amire a körben ülők felkapták a fejüket. Az olasz–magyar Európa-kupa-döntő hajdani hangkockái ezerkilencszázötvenháromból. Stadionavató. Volt egy futball-legenda, amely szerint a pályaavatón mindig a hazai csapatnak kell győznie. Most nem így történt, pedig az olaszok sokat vártak a római találkozótól. Vissza akartak vágni a helsinki 3:0-ért, s így szerették volna megtépázni az olimpiai bajnok babérjait. Az olasz vezetők, május lévén, a kora délutáni órákra tűzték ki a mérkőzés kezdetének időpontját, arra gondolva, hogy a magyar játékosok nem állják majd meg a 30 fokos hőséget. A mieink azonban szembeszálltak a tűző napsugárral…

A két idős férfi, akikről írásom szól, a mérkőzés időpontjában voltak tizennyolc évesek. Most, amikor annyi idő után, kilencvenévesen újra átélhették az izgalmakat a közvetítés hangfoszlányai által a hévízi gyógyhelyen, meglepte mindkettőjüket, hogy még mindig milyen lelkesítő a tudósító, Szepesi György. Megérinti, elvarázsolja őket az, amit egyébként már ismernek. Újraolvasott könyv, egy igaz regény egy beteg korból, amely a sportban is rátelepedett az emberi lélekre. És az idők múlásával sem ereszt. Ismerjük meg a tényeket, aztán már tetszésünk szerint torzíthatjuk őket.

Szepesi Hidegkutit dicsérte: „…Brávó, Nándi! Megvan a vezető gól, micsoda szép támadás volt…”

Véletlenül találkoztak. Ábelt a barátja vitte le öreg Renault gépkocsiján, Áront Opel autójával a felesége. Nem ismerték egymást, de a közvetítés összehozta őket. És az a tény, hogy vakok lévén olyan kertbe tévedtek, amelyben nem termett nekik gyümölcs.

Igenis van vak és ostoba véletlen, ami mindent maga alá gyűr. Néha a leggondosabb tervek is zátonyra futnak. Bármennyire is szeretnénk hinni, hogy magunk igazgatjuk sorsunkat, gyakran külső erők játékszerei vagyunk. A véletlen hozta, hogy ugyanahhoz az asztalhoz telepedtek le.

– Te mióta?… – kérdezte Áron új barátjától, aki alacsony volt, pocakos, erősen kopaszodott, fekete szemüveget hordott és szalmakalapot.

– Ötvenhatban, a Corvin közben… – mondta Ábel szűkszavúan és félénken, aki magas volt, sovány, kissé sántított, fekete szemüveget hordott és szalmakalapot.

Elhallgatott, mert érezni akarta, hogy mit szól a hallottakhoz a másik. De Áron sem szólalt meg, mert váratlanul érte, amit Ábel mondott.

A rádióból Szepesi emelte fel a hangját: „…na, Puskás, ott van előtted a labda, egy csel, még mindig nála, lövés…”

– És te?… – kérdezte Ábel szelíd hangon.

Most Áron agyában kezdett lüktetni a vér.

– Én sorkatonaként szolgáltam ezerkilencszázötvenhatban, a magyar–osztrák határon – mondta Áron, és hosszan nézett bele Ábel szemébe. 

Szepesi kierősítette a hangját: „…Hát, ez óriási volt!…”

Mindketten újra elnémultak. Áron törte meg a csendet. 

– December közepe táján egy család akarta átlépni a határt. Felszólítottam őket, hogy álljanak meg. Ők azonban futásnak eredtek, én pedig utánuk… Állj, vagy lövök!, ordítottam. – S ekkor a gyerek aknára lépett… Mindhárman meghaltak… én pedig megvakultam. 

Szepesi alig vett levegőt. „…Puskás egy cselt csinál, lő, de goooóóól! Háj! Brávó, Öcsi, így kell ezt, három null már… Hát, ez nagyszerű…”

– Elkerülted a börtönt? – kérdezte Áron Ábeltől.

– Elkerültem – válaszolta kesernyés mosollyal Ábel. – Azt mondtam a vallatóimnak, hogy az egyik lakásban ért a belövés, amikor éppen indulni készültem, hogy új igazolványt csináltassak magamnak. 

– Elhitték?

– Igen. Később azonban többször szóba hozták, hogy volt egy ötvenhatos ügyem…

– Hogyan vesztetted el a szemed világát? – folytatta az érdeklődést Áron.

– Kijöttem a Corvin közből, és az egyik házban foglaltam állást; ekkor tört rám az egyik orosz, és mozgásba hozta a géppuskáját. Csoda, hogy élve maradtam, de mindkét szememre megvakultam. A ház lakóinak köszönhetem, hogy az oroszok távozása után hívták a mentőket…

Békésen folyt a társalgás tovább.

– Miért lettél forradalmár? – kapta Ábel a következő kérdést.

– A házunk a Kamaraerdőnél volt, ahová belőttek az oroszok. Éppen reggelizett a család. S ott, a szemem láttára halt meg az apám és az anyám. Mi ketten fiúk megmaradtunk. Meg akartuk bosszulni a halálukat. Fegyvert szereztünk, és Budán, a Móricz Zsigmond körtéren lövöldöztünk. Időközben a bátyám eltűnt, én pedig a Corvin közben kötöttem ki… 

Kis idő múltával Ábel azt találta mondani: – Bezzeg téged!…

Áron értette a célzást: – Elismerem – mondta –, hogy kártérítést kaptam, szolgálati lakást, Szocialista Hazáért Érdemrendet. A lányomat az érdemrendnek köszönhetően felvették az orvosi egyetemre. A diploma után gyerekgyógyász lett. A feleségem megbecsült gyógyszerész volt, most ő is nyugdíjas, boldogan élünk.

Szepesit elkápráztatta Grosics: „…remekül védtél, Gyuszi … a második félidőben alaposan kidomborodott a magyar csapat technikai és erőnlétbeli fölénye, és így megérdemelten, három góllal győzelmet arattunk.”

– S a te életed hogyan alakult? – kérdezte Áron.

Ábel roskadozva mondta: – Huszonöt éves koromban megnősültem. Négy évig bírtuk egymás mellett. Aztán hosszú éveken át én neveltem a gyereket. Húsz évvel ezelőtt itt hagyott. Münchenben él. Nem nagyon jár haza. Miért lenne fontos a vak apja?

Szepesi hangja szállt: „Puskás, gratulálok a két remekül sikerült gólhoz. [Puskás:] – Nagyon örülök, hogy ötvenedik válogatottságom alkalmából (Puskás tévedett: ezen a római mérkőzésen »csak« 47. alkalommal volt válogatott) itt pont Olaszországban, az olaszok ellen nyertünk… Csókolom a családot, a kislányomat és a feleségemet. Üdvözlök minden sportolót, minden elvtársat!”

– Fiatalon nagy jövőt jósoltak nekem a sportban – állította Ábel. – Ifjúsági bajnok voltam a százméteres síkfutásban.

– Valamikor nekem is azt mondták, hogy nagy kapus válik majd belőlem – emlékezett Áron. – Grosics volt a példaképem… Mi lett az álmokból? Nem sok…

Szepesi átadta a mikrofont Lóránt Gyulának: „Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült annyi év után az olaszokat otthonukban megverni. Nagyon köszönöm a népi demokráciának, hogy lehetővé tette ezt az előkészületet…”

Ültek szó nélkül egymás mellett. Odalett a jókedvük, a lelkesedésük, az örömük. 

Csak Szepesi nem adta lejjebb: „…Kérjük Sebes elvtársat, hogy mondja el… Persze, boldog most a mérkőzés után… [Sebes:] – Nyolcvanötezer ember előtt sikerült reálizálni az olimpiai győzelmet. Sokan voltak, akik kétségbe vonták az olimpiai győzelmünk reálitását. Itt, Olaszországban bizonyították be a magyar labdarúgók, hogy a világ legjobbjai közé tartoznak. Hihetetlenül boldogok vagyunk, hogy népünknek, hazánknak egy örömet szereztünk.”

Már régen magyar nótákat énekelt valaki a rádióban, de ők ebből semmit sem hallottak. Talán arra gondoltak: az ember vak sors játékszere, véletlen dolgok sodorják jobbra-balra, de a legmakacsabb balvégzet sem akadályozhatja meg abban, hogy ne iparkodjék a boldogságra, a szerelemre.

John F. Kennedy, az Egyesült Államok 35. elnöke figyelmeztetett bennünket arra, hogy az életben mindig lesznek igazságtalanságok. Vannak, akik meghalnak vagy súlyosan megsebesülnek egy háborúban vagy egy forradalomban. Vannak, akik sohasem hagyják el a szülőföldjüket, vannak, akik Los Angelesben kötnek ki. Nehéz akár a katonai vagy akár a civil életben biztosítani az igazság maradéktalan érvényesülését. Az élet ugyanis nem tisztességes. 

„A csillagok égnek, /ablakon benéznek, / vak szemei vannak / a szelíd reménynek.” 
(Nagy László)

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!