Népsport: a footballjáték ellenségei nem lankadtak

„Már régen gyanítom, hogy a sport lelkesebb hívei közül valaki agyonver egyszer azért a szerény, de a tömegőrület szemlélése közben évről-évre tisztultabb, határozottabb véleményemért, mely röviden úgy szól, hogy a sport ártalmas az egészségre és hülyít. (...) A görcsös pánik, mely egy-egy meccs közönségének valamely táborát elfogja, mikor egy bőrből készült, levegővel töltött, hólyagszerű valami emberi izmok okozta rúgás következtében egy zsineghálóba repül, afféle szellemi tömeg-gutaütésre emlékeztet, s utóhatásaiban nem maradhat szellemi életünkre hűdéses következmények nélkül. Sugaras őszi vasárnap délutánokon a Margitszigeten sétálva, nem hallgathattam megrendülés nélkül azt a kétségbeesett, minden emberi jelleget nélkülöző, kiéheztetett vadállatok ordítására emlékeztető hörgést, mely a Duna hangerősítésével felnagyítva érkezett el a túlsó part valamely sportpályájáról hozzám.”

Márai Sándor 1932-ben megfogalmazott észrevétele a futballsport elleni vádbeszédek egyik legékesebb darabja, de messze nem az egyetlen. A századforduló évében született író kirohanása előtt már nemhogy csapatnyian, de talán egész stadionnyian felhívták a figyelmet a hazánkban az 1890-es évektől terjedő angol játék súlyos veszélyeire. Az alábbiakban a tiltakozásokból, berzenkedésekből, bírálatokból gyűjtöttünk össze néhányat.

Minőségi szempontból kiemelkedik Ember János királyi tanfelügyelő Pécsi Közlönyben publikált 1911-es cikke, amely kitér az esztétikai aggályokra is: „Nálunk a labdarúgásnak legnagyobb a közönsége, ennek a minden tekintetben csúnya és ártalmas sportnak. Azt mondják egy-egy sikeres rúgásra, hogy mily szép. Mintha bizony a lovon kívül más tudna szépet rúgni. A rúgás még a lónál is csak azért szép, mert természetes, mert megfelel az ő természetének, anatómiájának. Az ember rúgása feltétlenül csúnya. Hasonló a »fejes« is, miből szépet csak a kos tud produkálni. A szépség hiánya azonban csak a szépséghibája ennek a sportágnak. A veszedelme a játék természetében van. (…) Erőszakkal kell tovább vinni, adni vagy elvenni a labdát. (…) Ha nem is állandóan, de koronkint vad harag kél a küzdők szívében, mellyel a zsákmányt (labdát) megtartani, vagy elvenni törekszenek. A düh kiül az arcokra. Nem tudja ezt elpalástolni semmiféle »úri« állapot. (…) Ebben a tülekedésben, ebben az exaltált lelki állapotban affajta szelídebb bikaviadalt produkálnak nem ritkán súlyos, sőt végzetes sebesüléssel. Hát ez a sportág nem a testedzés eszköze.”

Jellemzően tanárok, pedagógusok, iskolavezetők keltek ki a legharsányabban a diákságot fertőző sportág ellen. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium 1921-ben éves iskolai értesítőjében is passzust szentelt a kórságnak: „Mondhatni járványosan lépett fel a footballjáték túlságba vitt szeretete. Kétségtelen dolog, hogy a footballjáték, ha azt szabályszerűen és kellő mérséklettel játsszák, egészséges, testedző sport, de alkalmas és alkalmatlan időben, kellő vezetés nélkül, a nap minden szakában űzött footballjáték nemcsak gátolja a tanulót kötelességei végzésében, hanem bizonyos lelki eldurvulásra vezet és a szertelenség által a testre is ártalmas.”

Három évvel később a debreceni tankerület főigazgatója, Ady Endre öccse, a magyar–latin szakos tanár, Ady Lajos emelte fel a szavát a Keletmagyarországi Sporthírlap hasábjain: „A tanulók jelentékeny csoportja minden felesleges idejét vagy a futballsport tényleges gyakorlására, vagy pedig meccsek látogatására fordítja, s igen sokan tanulmányi kötelezettségeiket is csak ímmel-ámmal végzik. A futball-játék sokszor durvaságra szoktatja rá a tanulóifjúságot, s bizonyos, hogy nevelői értéke éppen ez okból a vívás, úszás, szer- és svédtorna, valamint az athletika mellett meglehetősen csekély, ha ugyan nem negatív természetű. Ez a körülmény kétszeresen kirívó most, amidőn a párizsi olympiászon a magyar ifjúság és a magyar érdeklődő közönség mindennemű erkölcsi és anyagi támogatását abszorbeáló labdarúgással vajmi kevés becsületet szereztünk. Felhívom az Igazgatóságot arra, hogy saját hatáskörében tegye meg a szükséges intézkedéseket a labdarúgó sportnak kellő határok közé szorítására.”     

Illik a sorba az újpesti rendőrségnek címzett újságírói panasz is: „Az újpesti vásott ifjoncok, mégpedig az iskolába járók éppen úgy, mint az iskolakerülők, és az iparos tanoncok őrült módon rúgják az aszfaltos és a keramitos utcában a labdát s labdarúgás közben olyan ordítást visznek véghez, mint az éhes sakálok. Ennek az őrült sportnak az utcákon való ilyetén űzése nemcsak a járókelőkre, az ablakokra és a kerítésekre veszedelmes, hanem közcsend elleni kihágás is.”

Betiltani nem lehetett, korlátozni is csak ideig-óráig tudták a labdarúgást, noha a keretek kijelölésére már korábban is történt kísérlet: 1913-ban egy kósza próbálkozás igyekezett a középiskolás tanulókat elzárni az egyesületben űzött, versenyszerű játéktól. A lépés negatív hozadékára már a korabeli sajtó, így az Ujság című napilap is felhívta a figyelmet: „Középiskoláinkban a footballnak hivatalosan semmi szerepe nincsen. Pedig lehetetlen a football terjedésének gátat vetni. Ezt a sportágat annyira kedveli a magyar ifjúság, hogyha annak űzésére nem adnak módot az iskola keretein belül, diákjaink mégis találnak majd alkalmat, hogy kedvenc sportjuknak hódolhassanak. Ez pedig csak káros következményekkel járhat a fiatalságra. A rendelet értelmében a nyilvános egyesületek nem lesznek abban a helyzetben, hogy a középiskolai ifjakat sportjuk művelésében ellenőrizhessék és így majd ad hoc megalakult csapatokban összevegyülve, a köteles iskolai ellenőrzéstől menten, a footballsport nem fogja igazi hivatását szolgálhatni.”

Túl azon, hogy a túlzásba vitt futballozás fenyegette a diákság tanulmányi előmenetelét, hamar kiderült, egészségi kockázatokkal is jár. A pályákon a felvert portól, a környékbeli gyárkémények füstjétől szennyezett levegő a tüdőt károsította, az Ifjúsági Testnevelés 1927-es orvosi elemzése alapján a legfőbb áldozat mégis a futkározó játékosok térde, amelyben előbb-utóbb ízületi gyulladás jelentkezik. És még valami: „Nem érdektelen talán az »0«-lábak keletkezése sem. A gerincoszlopnak egy rendellenes elgörbülését (ágyéki homorulat) is megfigyelték futballjátékosoknál.”

Német földön megtalálták az orvosságot a bajra, legalábbis a Nemzeti Sport 1912-es cikke szerint:      „Bajorországban a footballjáték gyakorlásától a diákságot egyszer s mindenkorra miniszteri rendelettel eltiltották és a football helyett a könnyű torna intenzívebb művelését rendelték el. A miniszteri rendelet indokolásából érdekes adatokat vettünk ki és pedig: 1910–1911. évben a diákság baleseteinek hatvan százalékát a football okozta, a football gyakorlása 17 éves korig veszedelmes, mert szívbajt okoz, a tüdőre pedig kártékonyan hat.”Brüsszelben is témát jelentett a kérdés, az 1911-es testnevelési kongresszuson bizonyos Sluys professzor tette szóvá a korcsosulást: „A játék célja csak az, hogy a klubok gyönyörködjenek és fejlődjenek, a versenyek és mérkőzések ezt a célt csak elősegítik. A fiatalság manapság már csupán csak a győzelemért játszik.”

A fentiek tükrében egészségügyi és sportetikai szempontból is okkal fordult panasszal 1921-ben a Magyar Úszószövetség a Magyar Labdarúgók Szövetségéhez, arra kérve a társszervezetet, hogy megfontolt, az úszóversenyeket is számba vevő mérkőzésbeosztással segítsenek visszaszorítani a      „football konkurrenciáját”. A bajnoki programot szűkíteni azonban akkor már nemigen volt mód; beszédes, hogy a Nemzeti Sport már 1905-ben is hiába ágált a túlhajszoltság ellen, mondván, „a játékosok egészségére káros hatású ez a folytonos pihenés nélküli küzdelem”     .

Akadt pedig a futballal még egy nagy probléma: a közönség durvasága. Olyannyira elhatalmasodott az agresszió a lelátókon, hogy 1921-ben belügyminisztériumi rendeletet adtak ki az egyesületek felelősségének egyértelműsítésére. Egy M. nevű szerző a Sport-Világban már tizenöt évvel korábban levezette, valójában a tribün felelős a pályán látható túlkapásokért is. „Kihozza sodrukból játékosainkat a közönség soraiból fel-fel hangzó illetlen ordítozás. A játékosok biztatása, a »kedvenczek« gorombáskodásainak megtapsolása, brutális kurjongatás, hangos káromkodás, a játékosok durva és kíméletlen aposztrofálása – mindezek a jelenségek a legkárosabb mérvben befolyásolják a játékosok játékmodorát. Egy spanyol bikaviadalon sem hallhatók olyan természetű durva biztatások, mint a magyar footballmérkőzéseken. Pedig amott egy ember az állattal áll szemben. Itt pedig gentleman küzd a gentlemannel.”

Márai Sándor nem éppen így látta. A már idézett író elhíresült futballdefiníciója ekképp szól:      „Testedzéshez semmi köze, átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger között.”