Nem barátkoztunk Varsóban, avagy 75 éve kezdődött a Bernig tartó veretlenségi sorozat

Az 1950. június 4-i varsói Lengyelország–Magyarország válogatott labdarúgó-mérkőzésen Sebes Gusztáv 11. alkalommal ült a magyar csapat kispadján mint szövetségi kapitány. Maga sem gondolta még, hogy a mérkőzéssel a berni vb-döntőig, 1954. július 4-ig tartó veretlenségi sorozat kezdődik. Az 1950-es esztendő arról (is) volt nevezetes, hogy a korábbi ferencvárosi futballisták az ÉDOSZ, a kispestiek a Bp. Honvéd, az MTK-sok a Textiles, az újpestiek a Bp. Dózsa együtteséből érkeztek a legjobbak közé. Sebes nem az 1949-ben bajnok FTC-re, hanem az 1950-ben és 1950 őszén aranyérmes Bp. Honvédra építette a válogatottat.

Sebes 1949 áprilisában Csehszlovákia ellen ült először a kispadon Prágában (a házigazda 5:2-re nyert), az 1950-es lengyel–magyarig hat győzelem, két-két vereség és döntetlen volt a mérlege. A varsói meccs akár lehetett volna Puskásék utolsó felkészülési mérkőzése az 1950-es brazíliai vb előtt – csak éppen Magyarország nem vett részt a tornán. A magyarok nem önszántukból maradtak távol, a Szovjetunióval az élen a többi szocialista ország is így tett. A sportágat imperialista hóbortnak bélyegezték meg… Pedig a későbbi bronzérmes svédeket 1949 novemberében 5:0-ra győzték le a mieink, akárcsak a jó erőkből álló csehszlovákokat 1950 áprilisában. Igaz, a magyar együttes május 14-én 5:3-as vereséget szenvedett Bécsben az osztrákoktól. A szövetségi kapitány kereste a legjobb összeállítást, az Aranycsapat még nem állt össze, igaz, a Práterben a későbbi nevezetes tizenegyből heten – Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Budai II László, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc és Hidegkuti Nándor – pályára léptek. A lengyelek ellen a kapuban Grosics Gyula állt, Lórántot Börzsey János helyettesítette, a jobb szélen Budai II-t Sándor Károly. Sebesnek ez idő tájt a legnagyobb gondot a jobbhátvéd megtalálása jelentette. Talán nem állunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, Rudas Ferenc lett volna az Aranycsapat jobb oldali védője, annak ellenére, hogy fradista (ÉDOSZ) volt, ami a szakvezető szemében szálka volt. Csakhogy a villámgyors védőnek egy bajnoki mérkőzésen eltört a lába, ezért kényszerpihenőre szorult. A szövetségi kapitány kereste utódát, az újpesti Balogh II Sándort (Bp. Dózsa) játszatta a csehszlovákok és az osztrákok ellen, Varsóban a honvédos Rákóczi Lászlót küldte pályára (a dorogi Buzánszky Jenő csak 1950 novemberében Szófiában Bulgária ellen húzhatta fel a válogatott mezét, a posztért még a Bp. Textiles védője, Kovács II József versengett). Ha az Aranycsapat kialakulása felől nézzük, a jobbszélső helyért Budai II és Sándor Csikar küzdött, továbbá Hidegkuti még nem a visszavont középcsatár szerepkörében játszott, Sebes a játékintelligenciája miatt a csatársor több posztján játszatta. A lengyelek ellen Szilágyi I Gyula (Vasas) kapott lehetőséget centerként, ahogyan Sebes korábban kipróbálta a ferencvárosi Deák Ferencet is. Végül azért döntött Hidegkuti mellett, mert Szilágyit, Deákot és Szusza Ferencet is tesztelve úgy vélte, az Öreg kombinatív játéka jobban illeszkedik Kocsis és Puskás felfogásához (az Aranycsapat végül 1952 szeptemberében Bernben Svájc 4:2-es legyőzése során állt össze, amikor a 31. percben a középcsatár Palotás Péter helyére Hidegkuti állt be). Mondjuk, Szilágyi „Sziszi” hihette, hogy ő lesz Sebes embere, mert a lengyelek ellen három gólt szerzett – ráadásul mesterhármassal –, a másik kettőt Puskás lőtte.

Az osztrákoktól Bécsben elszenvedett 5:3-as vereség után Sebes változtatott az összeállításon. Noha a Práterben állítólag a közvélemény csapata lépett pályára, akadtak problémák: Henni Gézának nem ment, Balogh II-nek sem, a balfedezet Bányai Nándort nem kellett volna lecserélni Nagymarosi Mihályra, a Budai II, Kocsis jobbszárny rosszul muzsikált. De a szakma és a nagyközönség leginkább a következőt kifogásolta: „Hiányzott a csapat szilárd egysége, határozottsága, s ez a hiányosság megmutatkozott az egyes emberek mozdulataiban is.” Mivel Balogh II nem került be a keretbe, válogatottunk új csapatkapitányt választott, a játékosok egyöntetűen Puskás Ferenc mellett döntöttek, aki mindenkit megnyugtatott, tisztában van azzal, hogy nem csupán a térfélválasztás a feladata. „Minden törekvésemmel azon leszek, hogy érvényt szerezzek a szövetségi kapitány elgondolásának és tervének. Ehhez azonban a ti segítségetekre is szükség van.” A lengyelek egyértelműen az év mérkőzésének nevezték a magyarok ellenit, annak ellenére, hogy tisztában voltak azzal, „taktikai és technikai téren még nem eléggé képzettek”.

Ezek után nézzük részletesen, mi is történt Varsóban. Mivel Lóránt megsérült a Pécsen 7:0-ra megnyert edzőmérkőzésen, helyét Börzsey foglalta el, a bal szélre Babolcsay került, Bozsik mellett a győri Józsa Zoltán lett a balfedezet, a formán kívüli Budai II helyére Sándor Csikar állt. A Népsport nem tagadta, az erőviszonyok alapján győzelmet várt, hozzátéve, „az esetleges elbizakodottság azonban meglepetést okozhat”. A sportlap a lengyeleknek 1949-ben Tiranában az albánok elleni 3:3-as döntetlenjét hozta fel, mondván, a mieink sem tudtak döntetlennél jobb eredményt elérni az albán fővárosban. Tény: 1948. május 23-án a válogatott 0:0-s ikszet játszott, csak a szaklap nem tette hozzá, hogy aznap az A-csapat az Üllői úton Európa-kupa-mérkőzésen 2:1-re győzött Csehszlovákia ellen… Az NS az újonc Rákóczival kapcsolatban úgy vélte: „Nincs megfelelő nemzetközi tapasztalata, de bízunk benne, hogy a lámpalázon hamar átesik. Megfelelően felkészült játékosnál, különösen, ha tapasztaltabb társaitól biztatást, támogatást kap, nem szokott nagyobb bajt okozni ez a természetes lelki jelenség.” A magyar csapat a korszellemnek megfelelően a mérkőzés délelőttjén megkoszorúzta a hősök emlékművét.

Az 5:2-es győzelemmel kapcsolatban az NS a címlapon diplomatikusan fogalmazott: „A nagy lelkesedéssel kezdő lengyel csapat ellen csak nagy küzdelem után bontakozott ki a magyar csapat nagyobb tudása.” Puskás 11-es gólját Grosics rossz kifutása után még kiegyenlítették a hazaiak, de aztán Szilágyi I mesterhármasa és Puskás újabb gólja megadta a kegyelemdöfést. A magyar csapat legjobbja Puskás volt: „Elejétől végig nagy igyekezettel játszott, társainak nagyszerű labdákat adott, szélsőjét is foglalkozhatta. Cselezései rendszerint sikerültek. A legtöbb támadás tőle indult el. Épített, adogatott, de a kapura is állandó veszélyt jelentett.” Sebes Gusztáv szerint: „Szünet után már úgy játszott a csapat, ahogyan a taktikai értekezleten megbeszéltük. Grosics és Lantos kisebb sérülést szenvedett, és ezért cseréltem ki őket.” A hazai együttes mellett dolgozó Ryszard Koncewicz edző kritikusan fogalmazott: „Szerintem túlzott az eredmény. Vagy védelmi hibából kaptunk két gólt. Egyénileg minden magyar játékos jól képzett labdarúgó, de a csapat játékába hibák csúsztak. Nálunk a két szélsőhátvéd gyengén játszott.” Az NS karikatúrával emlékezett meg Grosics rossz kifutásáról: a rajzon Lantos azt mondja Börzseynek: „Nem kell idegeskedni! Két perce futott ki, nemsokára itt kell lennie!”

Ezzel a győzelemmel páratlan sorozat vette kezdetét a honi futballban: válogatottunk 1954. július 4-ég nem kapott ki, a berni vb-döntőben az NSZK-tól szenvedett 3:2-es vereséget. Annyi kiegészítéssel tartozunk, hogy 1952 májusában legjobbjaink két találkozón Moszkvában léptek pályára, az első mérkőzésen 1:1-es döntetlen született, a másodikon a házigazda 2:1-re győzött. Ám ez a két meccset csak utólag minősítették hivatalossá, sokáig úgy tartották nyilván, mint a szovjet és a magyar főváros válogatottjának két összecsapását. 

EMLÉKEZTETŐ
Barátságos mérkőzés
1950. június 4.
LENGYELORSZÁG–MAGYARORSZÁG 2:5 (1:2)
Varsó, 60 000 néző. V: Alexandriu (román)
LENGYELORSZÁG: Borucz – Gedlek (Jandula, 46.), Parpan, Barwinski – Suszczyk, Wieczorek – Baran, Cieslik, Bozek (Lacz, 46.), Gracz, Mordarski. Szöv. kap.: Mieczyslaw Szymkowiak
MAGYARORSZÁG: Grosics (Ruzsa, 75.) – Rákóczi, Börzsey, Lantos (Tóth III F., 75.) – Bozsik, Józsa – Sándor, Kocsis, Szilágyi I, Puskás, Babolcsay. Szöv. kap.: Sebes Gusztáv
Gólszerző: Mordarski (14.), Cieslik (80.), ill. Puskás (9., 65.), Szilágyi I (38., 48., 63.)