Nagy halakra várva – Malonyai Péter publicisztikája

Végre magyar nevek – kiáltott fel a feleségem a tévé képernyőjére pillantva. Bólintottam, miközben a pályán az MTK és a Szeged gyűrte egymást. Az NB II-ben, ahol ez szinte természetes, hiszen jelentős szövetségi támogatástól esik el az a klub, amelyik légiósokra esküszik.

Mindenesetre a feleségem öröme is jelzi, hogy folyamatosan téma a magyar futballisták valóságos jelenléte a magyar futballban. Csányi Sándor MLSZ-elnök úgy tartja, jó néhány külföldinél akad jobb a mezőnyben, az akadémiák több tehetséggel szolgálnak, mint ahányat az élklubok beépítenek a csapatba. Az úgynevezett fiatalszabályra alig figyelve. Mert az is szövetségi megállapítás, hogy a 33-ból 20-22 meccset játszik optimálisan egy-egy magyar ifjú az NB I-ben, miközben legalább három-négy honfitársa van a pályán.

A tulajdon persze nagy erő, nincs az a külső futballszervezet, amelyik drasztikusan belenyúlhat a szerződtetések szövevényébe, így aztán nem tudható, mikor lesz változás a témában. Remény van rá, ugyanis van jó néhány olyan, évtizedeken át tornyosuló gát a magyar futballban, amelyet áttörtek a csapatok (vagy az idő), szinte észrevétlenül.

Ilyen például az erőnlét. Amelyről jóval kevesebb szó esik mostanság, mint amennyi történelmileg.

Már első világbajnoki ezüstünk esztendejében, 1938-ban is téma volt a kondíció. Az Angliában, tanulmányúton járó egykori főszerkesztőnk, Feleki László hangsúllyal számolt be arról, hogy az élklubok edzésein mindennaposak az atlétikából ismert gyakorlatok, elsősorban a futás, de a szökellés, az ugrálás, a rajtolás is része az edzéseknek. Ugyanakkor itthon a válogatott tréningje után szarkasztikusan jegyzi meg a Nemzeti Sport tudósítója, hogy „meg kell dicsérnem Dudás nagy állóképességét. Legalább fél órát állt egyhelyben!”.

De Dietz Károly szövetségi kapitány sem volt elégedett, megállapítja, hogy Toldi Géza állóképességét fokozni kell, sokat kell őt futtatni. „És így tovább a többiekkel kapcsolatban is” – teszi hozzá általánosítva, miközben olvasói levelek is követelik, hogy eddzenek többet a játékosok.

Ez az az időszak volt, amikor már gyökeret eresztett a közhely, hogy a mi futballistáink technikája, kreativitása fantasztikus, ezzel minden meccs nyerhető. Vagy nem. Például – még mindig 1938 – a skótok elleni (1:3), amelyik után a játékosok azzal magyarázták a blamát, hogy fáradtak voltak. „A magyar futballista azért fáradt, mert keveset edz. Ha az (...) újabban elfogadott munkaadagot a futballisták megismerik, majd ők is rájönnek arra, hogy az állóképesség növelését nem pihenéssel lehet elérni” – szögezi le a Nemzeti Sport, hozzáteszem: mindhiába.

Ha azt hisszük, hogy futballunk diadalai idejében, az Aranycsapat fémjelezte ötvenes években minden rendben volt az erővel – tévedünk. A Bp. Dózsa például azért nem tudta megnyerni a Bp. Bástya elleni meccsét (1:1), mert „állóképességük még mindig nem elég ahhoz, hogy hosszabb időn át is jól állják az erős iramot”, de a Bp. Bástya csapatát is úgy dicséri a Népsport, hogy „csak állóképességben mutatkoztak időnként ingadozások”. Az Évszázad mérkőzése, a dicsőséges londoni 6:3 előtt is az a vélemény, hogy „ha akkorra megfelelő lesz a játékosok állóképessége”, gyors helycserékre épülő támadójátékkal lehet eredményes a válogatott. Nos, ez jellemezte a támadásainkat, a kondíció pedig nyilván rendben volt, ha pedig nem, édesmindegy, hiszen a siker képes kozmetikázni, a kudarc pedig súlyosabbá tenni az esetleges bajokat.

Más kérdés, hogy a hozzáértők tanácsait is megmosolyoghatjuk, még akkor is, ha évtizedekkel ezelőtt nyilván más módszerek uralták az edzéseket. Az 1958-as világbajnokság kudarca (kiesés a csoportkörben) után a Népsportban Csanádi Árpád írt kiemelten az alapozás fontosságáról, megállapítva, hogy a futás az első héten ne legyen több edzésenként, mint 1400-1600 méter, s ezt a távot se teljesítsék egyszerre a játékosok. De a szintén szakmai tekintélynek számító Zalka András is leszögezi, hogy „az állóképesség fejlesztésével csínján kell bánnunk”. Ezzel egyetérthetünk, de sajnos nem derül ki Zalka magyarázatából, hogy mit jelent a „csínján”.

Az edzőtestület konkrétabb volt, legalábbis egy kicsit. Jelentésének lényege, hogy létezik speciális magyar edzésrendszer, erényei vitathatatlanok, ám „lebecsültük a fizikai képességek fejlesztésének fontosságát”.

Tíz esztendő elteltével (1969) Kovács Imre a Pécs edzőjeként büszkén vallja, hogy már nem aktuális gúnyolódni azon, mennyit edzenek a ­futballisták, hiszen „erőnlétben felnőttünk a sorozatmérkőzéseken, tornákon legjobbaknak tartott csapatok mellé”. Hogy mire alapozott, nem tudni, hiszen például a bajnok Újpesti Dózsa mesterét, Baróti Lajost azzal szembesítették, hogy nem tart kemény, a fizikai képességeket jobban fejlesztő edzéseket. Baróti a zsúfolt programra hivatkozva mentegetőzik, magyarán a meccsek miatt nincs idő az ilyesmire.

Egyébként sem volt, egy esztendővel később a marseille-i gyalázat (1:4 Csehszlovákia ellen, s nem megyünk a vb-re) okai között már nemcsak az erőnlét, hanem az ütközések, a harcosság hiánya is szerepel, de négy év múltán (1973), amikor a svédek elleni 3–3-mal maradtunk le újra a világbajnokságról, ez az összefoglalás: „Évek óta nem tudunk egyszerre jól támadni és védekezni. Évek óta nem tudnak legjobbjaink 2x45 percet még megközelítően azonos erőbedobással sem végigjátszani. Évek óta hat-hét helyzet kell számunkra egy gólhoz. Most már ki tudja megmondani, mióta hiánycikk nálunk a jól fejelő labdarúgó?!”

Ezek után (1974) jött az azóta is elátkozott követelményrendszer, keretein belül, hogy mit és mikor kell futniuk a játékosoknak. A részletekbe nem megyek bele, megértem az edzők érzékenységét (hol az önállóság...?), ennél fontosabb, hogy a gyakorlatok kidolgozásában, elfogadásában főszerepet osztottak az edzőbizottságnak. Elnöke Baróti Lajos, tagjai között pedig ott volt Csanádi Ferenc, Illovszky Rudolf, Keszthelyi Mihály, Kovács Imre, Lakat Károly, Mezey György, Mészáros József és Szőcs János – valamennyien gyakorló mesterek. Akik aztán ahol tudták, ott bojkottálták az általuk is megszavazottat, ami még rendben lenne (magyaros virtus...), ám helyette semmit sem iktattak be az edzésekbe.

Mindenesetre az 1978-as világbajnokság után megint ott tartottunk, hogy „mind taktikai, mind technikai téren jóval előttünk járnak a legjobbak, s erőnlétben, állóképességben sem álltuk velük a versenyt”, ám szépen ment tovább minden. Olyannyira, hogy a spanyolországi vb-t (1982), a belgák ellen kiesést jelentő ikszet (1–1) követően a régi a nóta: „Évtizedek óta hiányzik labdarúgóinkból az erő, az állóképesség”. És hogy teljes legyen a kép, az 1986-os irapuatói 0–6 tudósításában ez állt: „Az állandóan futásra késztetett magyar hátvédek képtelenek voltak lépést tartani a szélvészgyors szovjet csatárokkal.”

Csaknem négy évtizeddel később, most pedig ott tartunk, hogy a válogatott az idén eddig a második félidőben verhetetlen. Igaz, tavaly éppen a szünet után veszítette el a meccseit, de a futball jelen idejű műfaj, meg aztán ahhoz tényleg kell erő, hogy például a németek és az angolok ellen bírják a fiúk a végét (is).

Hogy bírni kell, az viszont már nem kérdés az edzéseken sem. Sőt, a futballtól távolabbi vizeken úgyszintén, hiszen a Jászai Mari-díjas színművész, Anger Zsolt Képes Sport-mellékletünkben elárulta S. Tóth Jánosnak: „A kedvencem egyébként a pergető horgászat, amivel csukát és süllőt lehet fogni. Azért is szeretem, mert aktív módja a pecázásnak, állóképességet is kíván, hiszen sétálni kell a víz mellett.”

Ha már annyira közkeletű az erőnlét, hogy már a horgászat is jegyzi, meglehet, egyszer még a magyart a magyarnak mozgalom is diadalmaskodik a futballunkban.

Persze, csak ha a nagy halak is úgy akarják.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!