Háj rá, magyarok! – Malonyai Péter publicisztikája

Hagyjuk most a kampányokat, a riasztó felkiáltásokat, igyekezzünk folyamatokban gondolkodni – esetünkben az elhízásról. Van rá okunk, hiszen már vagy egy évszázada aktuális, hogy legyünk mértékletesek, együnk, éljünk egészségesen.

Mondani persze könnyű, hiszen ott vannak az ízek, az evés élvezettel jár, így aztán lehet szenvedély is, hogy leülünk a szépen megterített asztalhoz, előttünk különleges étkek a szemnek tetszetős kivitelben, tálalásban. Nyilván többen vannak, akik pontosan értik, miről beszélek, mint akik csak legyintenek. A tétel egyszerű: könnyű annak fogyókúráznia, aki nem szeret enni.

Kicsit közelítve a tudományokhoz, történetileg érvényes, hogy az életszínvonal fontos adata, mit eszünk, van-e egyáltalán mit ennünk. Nem a levegőbe beszélek.

Hatvan esztendővel ezelőtt egykori sportújságíró kollégánk, aktuálisan a Ludas Matyi főszerkesztője, Tabi László a Népszabadságban honos Pardon, egy percre... című rovatában a színészek kapcsán kiáltotta világgá: hízunk! Több mint másfél évtizeddel a háború után nem véletlenül kezdte azzal, hogy „a hízás persze, az emelkedő életszínvonal biztató jele”, ugyanakkor illúzióromboló, ha a színpadon a díva vagy a hő­s­szerelmes gömbölyű, hiteltelen a rajongásra. Tabival szólva, más dolog kövérnek lenni a nézőtér hetedik sorában, meg más dolog kövérnek lenni a színpadon. Mert ugyebár a színész esztétikai jelenség is.

Még inkább visszalépve az időben, 1949-ben a magyar futballválogatott 50 ezer néző előtt győzte le 5:0-ra a svédeket. Finoman szólva is zsúfolt volt a nézőtér, lévén a Megyeri úti stadion hivatalos befogadóképessége 45 117 néző. Az újságíró felveti a témát Hegyi Gyula sportállamtitkárnak, aki előbb kitér „a felszabadult tömegek kultúrszomjára”, ám aztán: „Ne felejtsük el még azt se, hogy ősz vége lévén, mindenki vastag felöltőkabátban volt, s ma egyébként sem soványak az emberek. Három évvel ezelőtt, nyáron, ugyanennyi néző kisebb zsúfoltságot jelentett volna.”

Valóban, a háború után nagy dolog volt az ennivaló. A londoni olimpia (1948) előtt valamennyi sportoló azért ment szívesen Tatára az edzőtáborba, mert ott – a hétköznapokkal ellentétben – remek volt az ellátás. A népművelési intézet szakemberei úgy számoltak, hogy a tábor lakói naponta 7300 kalóriát kapjanak. „Az olimpiások étkezéseit csak a zsákhordók, a kazánkovácsok és a favágók közelítik meg” a maguk 7000 kalóriájával – mondja Duka Antal dr., akitől azt is megtudjuk, hogy vigyázni kell, nehogy elrontsák a gyomrukat a kiéhezett sportolók, mint például az a birkózó, aki érkezése után mohóságában bekapott tíz deka vajat – tisztán, kenyér nélkül.

A kritikus időkön már túl vagyunk, ám az általános szemlélet nem változik vagy csak lassan mozdul. A felmérések szerint mindenképpen, hiszen létezik olyan statisztika, amely szerint Magyarország az Egyesült Államok, Mexikó és Új-Zéland mögött negyedik azon a listán, amely a legelhízottabb felnőttlakosságot rangsorolja. A gyerekeknél talán még riasztóbb a helyzet, a pécsi klinika korábbi felmérése alapján a 2–10 esztendősek 11 százaléka túlsúlyos, hat százalékuk pedig kövér. A 13–18 éveseknél 14.7, illetve 5.1 ez a két szám. Az alap minden esetben az úgynevezett testtömegindex (BMI) volt.

A lényeg egyébként roppant egyszerű: aki kevesebb kalóriát visz be, mint amennyit felhasznál – fogyni fog. Persze a sport sem árt mellette, hiszen ha van, többet ehetünk a határainkon belül. Ami azért lényeges, mert az emberek többsége azért kezd el mozogni, sportolni, hogy fogyjon. Hogy aztán beleszeret-e a futásba, úszásba, kerékpározásba (a sportágak sorolhatók), alkat és fogékonyság kérdése.

A fogyáshoz persze hozzátartozik, hogy úgymond szépek akarunk lenni. Nem egyszerű feladat, ám azt sem árt figyelembe venni, hogy a szépségideál korszakonként változik. Az egykori helyes, duci kisgyerek ma már számíthat kövérnek, de például az első jegyzett Miss Universe, az 1951-ben ideál svéd Kiki Hakansson adatai messze állnak a mai győztesekétől, hozzáteszem, hogy mostanság már nem a természetes szépség és az egyéniség viszi a prímet, smink és plasztika nélkül nincs esély.

Akár hiszik, akár nem, már férfiideálok is vannak, olvasom, hogy mostanság nem feltétlenül a kigyúrt izmok és a kockahas viszi a prímet, a lumberszexuális ideál kezdi átvenni a helyét. Hogy ez mit jelent, ne tőlem kérdezzék, egy meghatározás szerint „képzelj el egy dögös, bozontos hajú, szakállas, izmos pasit kockás ingben, aki éppen fát vágni indul a felfedezetlen vadonba”. Nem mondanám, hogy életszerű helyzet, témánk szempontjából csak azért lehet érdekes, mert megengedett az úgynevezett „aputest”, amit én pocaknak hívnék, s hozzátartozik az átlagos testalkathoz apakorban (ez már az én kategóriám).

A sportban már más a helyzet, ott nem mindegy a testsúly. Persze itt is változik a mérce. A múlt század húszas éveiben az újpesti futballdrukkerek szerint a jó bírók soványak, a rosszak kövérek, az pedig teljesen hétköznapi, hogy a kövér és kopasz szurkoló szidja a kövér és kopasz bírót.

A Nemzeti Sport 1941-ben bemutatta a legkövérebb magyar futballistát, a diósgyőri kapus, Gáspár László 101 kilósan igyekezett eljutni a kapu egyik sarkából a másikba a labdát üldözve. Edzője, Csapkay Károly ugyan előírt neki némi diétát, mire Gáspár: „Hogyan mondjak le a káposztásgaluskáról, amikor élek-halok érte. Majd az idény végével megvizsgáltatom magam és kérek valami orvosságot a hízás ellen. Inkább injekciózzanak, de a káposztásgaluskát nem tagadom meg!”

Hát igen, egy sportoló legyen kemény – de felteszem, a diósgyőriek mackója aligha jó példa. Főként azoknál, akik kénytelenek fogyasztani, hiszen súlycsoportokra osztva rendezik a versenyeiket. A technika itt is változott természetesen. Kubinyi Frigyes, a Nemzeti SC ökölvívója 1937-ben például arról számolt be, hogy amikor egy stockholmi versenyen be kellett ugrania, azzal hozta a súlyát, hogy keserűvízbe aprított hashajtót evett ebédre. Nem éppen ízletes menü, de volt eredménye, megnyerte a versenyt. Ahogy a súlyemelő Holczreiter Sándor is világbajnok lett 1970-ben Columbusban úgy, hogy némi orvosi segítséggel szinte egyik napról a másikra semmissé tette háromkilós túlsúlyát.

Voltak persze extrém esetek is, 1983-ban az úttörő cselgáncsozók bajnokságán több gyereket lefogyasztottak 30 kilóról 28-ra, ami egyrészt egészségtelen, másrészt esetünkben még célravezető sem volt, a megkínzott srácok közül csupán egy nyert érmet.

Ma már azért hál' istennek emberbarát a fogyasztás is. Hozzáértő kollégám, Deák Zsigmond már beszámolt a módiról ezeken a hasábokon (2018. augusztus 9.: Fogyaszt, rogyaszt), a lényeg, hogy a birkózó igyekszik tartani a súlyát, nem szaladnak el nála kilók, a fogyás orvosi felügyelettel történik. A nemzetközi szövetség pedig előző estéről a verseny reggelére tette a mérlegelést, s bevezette a kétnapos lebonyolítást, újabb súlyellenőrzéssel, a nagy fogyások számát és ezzel az egészségkárosodást megelőzve.

A sportban ott vannak még a táplálékkiegészítők is, a témához nem tudok érdemben hozzászólni, nem vagyok nagy híve a „kiegészítőknek”, az egykori reklámra emlékeztetnek, amely szerint „a műanyag nem pótanyag”. Miközben az, hiszen nem természetes az eredet.

Talán a legfontosabb, hogy a bőrünkből nem bújhatunk ki, enni pedig jó. Azt vallom, hogy jobb egy edzett kövér, mint egy edzetlen sovány, de tudom, ez kibúvó. Biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem, akinek összefut a nyál a szájában, amikor retrónak nevezett vasárnapi menüajánlatot olvasok a világhálón, amely szerint: gulyásleves, húsleves, tárkonyos csirkeraguleves/rántott hús, csirkepaprikás/túrógombóc, madártej.

Így aztán azzal zárom, hogy Háj rá, magyarok! vagy Hajrá, magyarok! – ki mire esküszik, lelke rajta. A legfontosabb, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásunk.

A szellem egészsége mindennél fontosabb.
Hagyjuk most a kampányokat, a riasztó felkiáltásokat, igyekezzünk folyamatokban gondolkodni – esetünkben az elhízásról. Van rá okunk, hiszen már vagy egy évszázada aktuális, hogy legyünk mértékletesek, együnk, éljünk egészségesen.

Mondani persze könnyű, hiszen ott vannak az ízek, az evés élvezettel jár, így aztán lehet szenvedély is, hogy leülünk a szépen megterített asztalhoz, előttünk különleges étkek a szemnek tetszetős kivitelben, tálalásban. Nyilván többen vannak, akik pontosan értik, miről beszélek, mint akik csak legyintenek. A tétel egyszerű: könnyű annak fogyókúráznia, aki nem szeret enni.

Kicsit közelítve a tudományokhoz, történetileg érvényes, hogy az életszínvonal fontos adata, mit eszünk, van-e egyáltalán mit ennünk. Nem a levegőbe beszélek.

Hatvan esztendővel ezelőtt egykori sportújságíró kollégánk, aktuálisan a Ludas Matyi főszerkesztője, Tabi László a Népszabadságban honos Pardon, egy percre... című rovatában a színészek kapcsán kiáltotta világgá: hízunk! Több mint másfél évtizeddel a háború után nem véletlenül kezdte azzal, hogy „a hízás persze, az emelkedő életszínvonal biztató jele”, ugyanakkor illúzióromboló, ha a színpadon a díva vagy a hő­s­szerelmes gömbölyű, hiteltelen a rajongásra. Tabival szólva, más dolog kövérnek lenni a nézőtér hetedik sorában, meg más dolog kövérnek lenni a színpadon. Mert ugyebár a színész esztétikai jelenség is.

Még inkább visszalépve az időben, 1949-ben a magyar futballválogatott 50 ezer néző előtt győzte le 5:0-ra a svédeket. Finoman szólva is zsúfolt volt a nézőtér, lévén a Megyeri úti stadion hivatalos befogadóképessége 45 117 néző. Az újságíró felveti a témát Hegyi Gyula sportállamtitkárnak, aki előbb kitér „a felszabadult tömegek kultúrszomjára”, ám aztán: „Ne felejtsük el még azt se, hogy ősz vége lévén, mindenki vastag felöltőkabátban volt, s ma egyébként sem soványak az emberek. Három évvel ezelőtt, nyáron, ugyanennyi néző kisebb zsúfoltságot jelentett volna.”

Valóban, a háború után nagy dolog volt az ennivaló. A londoni olimpia (1948) előtt valamennyi sportoló azért ment szívesen Tatára az edzőtáborba, mert ott – a hétköznapokkal ellentétben – remek volt az ellátás. A népművelési intézet szakemberei úgy számoltak, hogy a tábor lakói naponta 7300 kalóriát kapjanak. „Az olimpiások étkezéseit csak a zsákhordók, a kazánkovácsok és a favágók közelítik meg” a maguk 7000 kalóriájával – mondja Duka Antal dr., akitől azt is megtudjuk, hogy vigyázni kell, nehogy elrontsák a gyomrukat a kiéhezett sportolók, mint például az a birkózó, aki érkezése után mohóságában bekapott tíz deka vajat – tisztán, kenyér nélkül.

A kritikus időkön már túl vagyunk, ám az általános szemlélet nem változik vagy csak lassan mozdul. A felmérések szerint mindenképpen, hiszen létezik olyan statisztika, amely szerint Magyarország az Egyesült Államok, Mexikó és Új-Zéland mögött negyedik azon a listán, amely a legelhízottabb felnőttlakosságot rangsorolja. A gyerekeknél talán még riasztóbb a helyzet, a pécsi klinika korábbi felmérése alapján a 2–10 esztendősek 11 százaléka túlsúlyos, hat százalékuk pedig kövér. A 13–18 éveseknél 14.7, illetve 5.1 ez a két szám. Az alap minden esetben az úgynevezett testtömegindex (BMI) volt.

A lényeg egyébként roppant egyszerű: aki kevesebb kalóriát visz be, mint amennyit felhasznál – fogyni fog. Persze a sport sem árt mellette, hiszen ha van, többet ehetünk a határainkon belül. Ami azért lényeges, mert az emberek többsége azért kezd el mozogni, sportolni, hogy fogyjon. Hogy aztán beleszeret-e a futásba, úszásba, kerékpározásba (a sportágak sorolhatók), alkat és fogékonyság kérdése.

A fogyáshoz persze hozzátartozik, hogy úgymond szépek akarunk lenni. Nem egyszerű feladat, ám azt sem árt figyelembe venni, hogy a szépségideál korszakonként változik. Az egykori helyes, duci kisgyerek ma már számíthat kövérnek, de például az első jegyzett Miss Universe, az 1951-ben ideál svéd Kiki Hakansson adatai messze állnak a mai győztesekétől, hozzáteszem, hogy mostanság már nem a természetes szépség és az egyéniség viszi a prímet, smink és plasztika nélkül nincs esély.

Akár hiszik, akár nem, már férfiideálok is vannak, olvasom, hogy mostanság nem feltétlenül a kigyúrt izmok és a kockahas viszi a prímet, a lumberszexuális ideál kezdi átvenni a helyét. Hogy ez mit jelent, ne tőlem kérdezzék, egy meghatározás szerint „képzelj el egy dögös, bozontos hajú, szakállas, izmos pasit kockás ingben, aki éppen fát vágni indul a felfedezetlen vadonba”. Nem mondanám, hogy életszerű helyzet, témánk szempontjából csak azért lehet érdekes, mert megengedett az úgynevezett „aputest”, amit én pocaknak hívnék, s hozzátartozik az átlagos testalkathoz apakorban (ez már az én kategóriám).

A sportban már más a helyzet, ott nem mindegy a testsúly. Persze itt is változik a mérce. A múlt század húszas éveiben az újpesti futballdrukkerek szerint a jó bírók soványak, a rosszak kövérek, az pedig teljesen hétköznapi, hogy a kövér és kopasz szurkoló szidja a kövér és kopasz bírót.

A Nemzeti Sport 1941-ben bemutatta a legkövérebb magyar futballistát, a diósgyőri kapus, Gáspár László 101 kilósan igyekezett eljutni a kapu egyik sarkából a másikba a labdát üldözve. Edzője, Csapkay Károly ugyan előírt neki némi diétát, mire Gáspár: „Hogyan mondjak le a káposztásgaluskáról, amikor élek-halok érte. Majd az idény végével megvizsgáltatom magam és kérek valami orvosságot a hízás ellen. Inkább injekciózzanak, de a káposztásgaluskát nem tagadom meg!”

Hát igen, egy sportoló legyen kemény – de felteszem, a diósgyőriek mackója aligha jó példa. Főként azoknál, akik kénytelenek fogyasztani, hiszen súlycsoportokra osztva rendezik a versenyeiket. A technika itt is változott természetesen. Kubinyi Frigyes, a Nemzeti SC ökölvívója 1937-ben például arról számolt be, hogy amikor egy stockholmi versenyen be kellett ugrania, azzal hozta a súlyát, hogy keserűvízbe aprított hashajtót evett ebédre. Nem éppen ízletes menü, de volt eredménye, megnyerte a versenyt. Ahogy a súlyemelő Holczreiter Sándor is világbajnok lett 1970-ben Columbusban úgy, hogy némi orvosi segítséggel szinte egyik napról a másikra semmissé tette háromkilós túlsúlyát.

Voltak persze extrém esetek is, 1983-ban az úttörő cselgáncsozók bajnokságán több gyereket lefogyasztottak 30 kilóról 28-ra, ami egyrészt egészségtelen, másrészt esetünkben még célravezető sem volt, a megkínzott srácok közül csupán egy nyert érmet.

Ma már azért hál' istennek emberbarát a fogyasztás is. Hozzáértő kollégám, Deák Zsigmond már beszámolt a módiról ezeken a hasábokon (2018. augusztus 9.: Fogyaszt, rogyaszt), a lényeg, hogy a birkózó igyekszik tartani a súlyát, nem szaladnak el nála kilók, a fogyás orvosi felügyelettel történik. A nemzetközi szövetség pedig előző estéről a verseny reggelére tette a mérlegelést, s bevezette a kétnapos lebonyolítást, újabb súlyellenőrzéssel, a nagy fogyások számát és ezzel az egészségkárosodást megelőzve.

A sportban ott vannak még a táplálékkiegészítők is, a témához nem tudok érdemben hozzászólni, nem vagyok nagy híve a „kiegészítőknek”, az egykori reklámra emlékeztetnek, amely szerint „a műanyag nem pótanyag”. Miközben az, hiszen nem természetes az eredet.

Talán a legfontosabb, hogy a bőrünkből nem bújhatunk ki, enni pedig jó. Azt vallom, hogy jobb egy edzett kövér, mint egy edzetlen sovány, de tudom, ez kibúvó. Biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem, akinek összefut a nyál a szájában, amikor retrónak nevezett vasárnapi menüajánlatot olvasok a világhálón, amely szerint: gulyásleves, húsleves, tárkonyos csirkeraguleves/rántott hús, csirkepaprikás/túrógombóc, madártej.

Így aztán azzal zárom, hogy Háj rá, magyarok! vagy Hajrá, magyarok! – ki mire esküszik, lelke rajta. A legfontosabb, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásunk.

A szellem egészsége mindennél fontosabb.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!