Mintha a népmesék mítoszködéből bukkant volna elő. Nemcsak a méretei miatt, amelyek kétségtelenül vonzzák a tekintetet, de eddigi élettörténete is olyan kicsit, mint azoké, akiknek hőssé válásában is meseszerű elemek segítették a sorsszerűség érvényesülését. Máshonnan nézve, a Győr női kézilabdacsapata legutóbbi, már-már karácsonyi nagybevásárlásának alanya, Crina Pintea persze nehezen kallódhatott volna el, mindenekelőtt a már említett paraméretek miatt – részletekbe csak a 192 centis magasság erejéig bocsátkoznék, mégiscsak hölgyről van szó. Hogy a többszörös Bajnokok Ligája-győztes frissen szerződtetett beállója miként haladhatta meg ekkora mértékben a 2016-os adatok alapján 162.7 centire taksált romániai női átlagmagasságot, annak kiderítése antropometriai mélyfúrásokat igényelne. Ezért aztán maradjunk inkább a közelmúltbeli román–magyar Eb-meccsen tévészakértőként megnyilvánuló Szucsánszki Zita némi pejoratív élt sem nélkülöző, de attól még roppant érzékletes megállapításánál: igazi ősasszony.
Igyekszem ugyan szabadulni a testméretek szimbolikus szorításából, de itt még elkerülhetetlen: egy ősasszony nemcsak fizikai paraméterei miatt teremt tekintélyt és talán némi félelmet is, hanem mindazon tudás és egyéb útravaló révén is, amelyet generációk során pakolt hátára az idő. A nőiség őstudásáról legfeljebb felületes olvasmányélmények alapján tudnék egy-két buta mondatot produkálni, a sport történetének óriásairól már valamivel több az ismeretem. Az orosz birkózót, Alekszandr Karelint és társait felsorakoztató névsorolvasás helyett mégis idézzük fel inkább Octavian Bellu, a román tornasport legendás edzőegyéniségének véleményét, amelyet ugyan egy apró világklasszis, Szabó Kati kapcsán tett, de nyugodtan tekinthető általános érvényűnek. Eszerint eleve egészen más minőséget képviselnek a kevésbé szennyezett környezetből érkező, egészséges élelmiszerekkel táplált gyerekek, akiknél fára mászáson edződött, játék közben szerzett sérülések tolták egyre feljebb a fájdalomküszöböt. Akik számára a munka természetes volt, többségük ama ösztönös tudattal érkezett a sport világába, hogy munka nélkül nincs élet, nincs eredmény. E nyíltan vallott munkakultúra jegyében pedig – miszerint mindenkinek le kell tenni valamit az asztalra – a szélsőséges intenzitású gyakorlást is ritkán tekintik büntetésnek.
Crina Pintea is hasonló közegből jött, miután a dél-moldvai Podul Turculuiban – a térség magyar történelemmel közös idejére utal, hogy a településnek magyar neve is fennmaradt: Törökpadja – egészen tizenhat esztendős koráig csodálkoztak rá a kivételesen nagy termetű lányra. Legidősebb gyermekként amúgy is családja támaszának szerepe hárult volna rá, így viszont nemcsak lányos házimunkát végzett, hanem kapált, kaszált, állatokat is gondozott – és közben arról álmodozott, hogy egyszer kézilabdázni fog. Mivel a múlt század kilencvenes éveitől már minden házban volt televízió, példaképek stimuláló jelenléte tartotta ébren benne e játék iránti vágyakozást, csakhogy testnevelői hiába akarták korábban különböző sportágak felé irányítani, a szülők nem engedték Crinát, szükség volt rá a családban. Szerencsére 2006 derékig érő havat hozó telén egyszer újra megkérdezte az iskolából hazafelé bandukoló lányt a tanára. „Gondolja, hogy még ebben a korban sem túl késő?” – kérdezett vissza. A Gazeta Sporturilor című sportlapban megjelent interjúból az is kiderül, hogy az igenlő választ követően az oktató levelet írt a román női kézilabdázás egyik pápájának, Gheorghe Tadici-nak. A meglehetősen dörzspapíros, autoriter stílusáról ismert zilahi szakember – akkoriban épp egyik szövetségi kapitányi periódusát is töltötte – egy közeli városban zajló mérkőzésen adott találkát Pinteának és testnevelő tanárának. A látvány Tadici-ot is azonnal meggyőzte, s a Ramnicu Valcea-i Oltchimhez irányította a lányt. „Semmit sem tudtam, ma sem értem, mivel győztem meg őket, hogy érdemes foglalkozni velem” – emlékezett Pintea. Viszont reggel héttől estig a csarnokban volt – lásd még: a munka tisztelete –, majd a szobájában további egy órán át hajlékonysági gyakorlatokat végzett a merevségén enyhítendő. Másfél évnyi kézilabdázás után már kezdőember volt a korosztályos válogatottban. Felnőttként hallani sem akart másról, mint a zilahi csapatról, azt mondta, tisztában van vele, mennyi mindennel adósa Tadici-nak. Hogy nem volt a legjobb döntés, az rövidesen kiderült, de a játékos ma már nem szívesen idézi fel azt a sérelmekkel, büntetésekkel, mellőzöttséggel zsúfolt hat esztendőt.
A zilahi „börtön” sötétjét az is mélyítette, hogy a román mezőnyből senki sem merészelte megkeresni a félelmetes Tadici-ot Pintea átigazolásának szándékával. Az újrakezdés lehetőségét a német bajnok Thüringer HC jelentette, ahová a kézilabdázó maga jelentkezett. Oda is, meg máshová is, ahogy az egyik, karrierépítésben jóval rutinosabb válogatottbeli társa ajánlotta. Elsőként Herbert Müller, a Thüringer edzője hívta vissza Crinát. A két év egy német bajnoki címet és egy kupagyőzelmet gyümölcsözött, valamint egy anyagilag jóval előnyösebb ajánlatot az Issy Paris 92 csapatához. Innen vásárolta ki a Győri Audi ETO, s lesz 2019 januárjától a Rába-parti csapat játékosa.
A BL-címvédő klub érett, több ín- és lélekszakasztó megpróbáltatáson – ahogy az egy népmesei hőshöz illik – átmenő beállóval gazdagodott. A legutóbbi traumát a 2016-os olimpiai keretből való kimaradása jelentette: Tomas Ryde szövetségi kapitány válogatottjába nem fért be Pintea. Azt mondja, pedig még a vakáció alatt is iszonyúan sokat dolgozott Rióért, mire az otthoniak felkeltek, ő már túl volt egy hajnali tizenhat kilométeres futáson. A ház körül lépten-nyomon valamilyen kínzóeszköz várta az igénybevételt, a környezete szinte eltakarta a szemét, amikor hatalmas traktorgumiabronccsal birkózva igyekezett még több erőt felhalmozni. Hagyd abba, megbetegíted magad, Crina! – féltették. Aztán a kerethirdetést követően együtt sírtak vele. Most viszont mindenki valamennyi idegszálával Tokióra koncentrál.
Pinteát ma is megcsodálják a szülőfalujában, csak egészen másként. „Ne bolonduljatok meg, ugyanaz a Crina vagyok, akit ismertek” – szokta mondani az otthoniaknak. Azonban a testvéreit sem tudja meggyőzni, hogy ne magázzák, a tekintélytisztelet e megható régimódi megnyilvánulása minden bizonnyal a végsőkig elkíséri a ma is kétkezi, mezei munkából élő Pintea család tagjait. Legfeljebb annyiban változott némileg a helyzet, hogy az édesanyja már nem siratja annyit az idegenbe szakadt leánykáját, viszont roppant büszke a sikereire, még ha számára változatlanul megfoghatatlanok, értelmezhetetlenek is. És talán nem is tudja, hogy ott fog majd ülni a BL májusi budapesti négyes döntőjén, hogy láthassa gyerekét egy igazán nagy győzelem szereplőjeként. Bár addig talán egy kis szabályismertetés sem ártana, mivel eddig egyetlen alkalommal, évekkel ezelőtt volt kézilabdameccsen. Az édesapa meg nem is látta játszani a lányát azzal a kicsi labdával, amiről sohasem lehetett lebeszélni.
Pintea nem csak ilyenkor, karácsony alkalmával szokott csomagokkal megrakodva hazaérkezni Törökpadjára. Az ő boldogsága a családtagok, a testvérei öröme, ahogyan az ajándékokat bontogatják. Megszokhatatlan érzés – mondja. Mint ahogy bizonyos mértékben az is, hogy már soha többé nem kell hajnalban kelnie s indulnia aratni.