Hokiünnep Gyergyóban – Csillag Péter publicisztikája

„Székelyember nem fázik, csak érzékeli a hideget” – jutott eszembe a régi bölcsesség, miközben a gyergyószentmiklósi jégcsarnokban érzékeltem a hideget, és kissé fáztam. Még szerencse, hogy tapasztalt hokimeccsre járók előre figyelmeztettek, a gyergyói jégbarlangba nem árt készülni sapkával, vastag pulcsival. Véletlenül vetett a sors életem első jégkorong-mérkőzésére, a Gyergyói HK–FTC Erste Liga-döntő péntek esti, hetedik felvonására. A Ferencváros 3–1-es vezetése után valószínűleg nemcsak engem, de talán még a leghűségesebb gyergyói szurkolókat is meglepte, hogy a szerdai budapesti győzelemmel összejött a 3–3-as egyenlítés, és lehetőség nyílt a mindent eldöntő, utolsó párharcra. Amikor a kezdés előtt tíz perccel a gyergyói játékoskijárónál szembejöttek velem a piros-fehér és a zöld-fehér pufiruhába öltözött hokidinoszauruszok, akkor szembesültem azzal, hogy itt valami egészen furcsa világba csöppentem. Napok óta jártam már a székelyföldi falusi labdarúgó-helyszíneket Szabó Miklós fotós kollégával, interjúkat készítve, terepen szerzett ismereteket gyűjtve a Hátsó füves sorozat tematikus folytatásához, a nem tervezett péntek esti program váratlan ajándékélményként ért. A homoródalmási temetődomb alatti álompálya, a Szépvíz–Csíkszentkirály bajnoki meccs alkonyati futballidillje és a gyimesközéploki lánycsapat csendes edzése után éles váltást jelentett a tömött gyergyói jégcsarnok harsány zsongása, az öltözői ablakon kiszűrődő vad harci kiáltás, a bevonuló játékosok ádáz ütőcsattogtatása. Mint mindenre nyitott hokiszűz léptem a jégkatlanba, az elmúlt napok elejtett megjegyzései és néhány kifigyelt részlet alapján körülbelül sejtve, hogy ami Gyergyószentmiklóson vár rám, több lesz egyszerű sporteseménynél. „Ma történelem íródik” – bocsátott utunkra sokatmondó mosollyal a Gyimesekben péntek délutáni riportalanyunk, székely szókimondással odacsípve azért egyet a légiósokkal feldíszített hazai csapatnak: „Csak nem lenne baj, ha a gyergyói öltözőben magyarul beszélnének.”

De hallottunk más különvéleményt is. „Ez a hokiliga nekem kicsit műanyag” – húzta el a száját előző nap a sportvilág egyik bennfentese Csíkszeredában, és bár érteni véltem, mire gondolt a sajátos konstrukcióként működő magyarországi–romániai vegyes kirakatbajnokság viszonyaira utalva, a tomboló gyergyói lelátó előtt semmilyen műanyag elemet nem éreztem. Leszámítva az átlátszónak nem mondható, összevissza karistolt plexifalat, amelyen keresztül igyekeztem követni a száguldozó hokisok és a cikázó korong útját – inkább kevesebb, mint több sikerrel. Amikor egy-egy vasálarcost odacsaptak az orrom előtt a masszívan ellenálló plasztikfelületre, elbizonytalanodtam, hogy valóban a húsz évvel ezelőtti sokadosztályú brit rögbimeccs volt-e a legkeményebb sportcsata, amelyre elsodort a kacskaringós élet. Azon a régi angliai délutánon a falusi gyepen felváltva repkedtek a fehér fogak, a vaskos férfitestek és a durva szitkok, a lefújás után pedig a sárban megforgatott ellenfelek a fair play szellemében hiányos fogazatukkal egymásra vigyorogtak, megölelték egymást, majd közösen hozzáláttak a rekesznyi behűtött whisky elfogyasztásának. Ünnepi pálinkázásra valószínűleg a gyergyóiak is fel voltak készülve, a faszerkezetes csarnokot zsúfolásig megtöltő tábor leírhatatlan lelkesedése és tüzes szurkolása legalábbis erre engedett következtetni, bár a minden zugot, mélyedést, ablakpárkányt megtöltő tömeg hangulatát aligha lehetett már külső eszközökkel fokozni.

„Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem, hogy hokibotot csináltasson nékem, hokibotot, sej-haj, korcsolyát melléje, mert ez illik, illik, illik a székely legényre” – zúgta mögöttem a tribün népe, összhangban székelyföldi barangolásunk korábbi tapasztalataival. Noha vállalt hokianalfabétaként felkészültség helyett csupán az őszinte érdeklődés hajt a témában, budapesti újságíróként meg pláne nem vagyok hivatott mélyreható elemzésekkel előállni, készséggel elfogadom az errefelé gyakorta emlegetett tételt, amely szerint a székely gyerek korcsolyával a lábán születik. Mint minden sztereotípia, bizonyára ez is sántít valamelyest, azt azonban csekély saját élményanyagom is alátámasztja, hogy a sportág otthon van Székelyföldön. Érzékletesebb bizonyítékot erre aligha tudnék felhozni csíkszentsimoni interjúalanyom orránál: a pénteki csúcsdöntő előestéjén Danalizi Dezső, a falusi futballcsapat valamikori 75 éves kapusa mutatta meg régi balesete arcán viselt emlékét, az orrának színét-alakját némiképp átrajzoló korongnyomot. „Ezt is a hokinak köszönhetem” – bökött a kifehéredett hegre, hozzátéve a háborúviselt veteránok büszkeségével: „Még ma is látom a csillagokat.”

Faluszéli, palánkos, néhol kis fatribünnel felszerelt pályákra több székelyföldi kistelepülésen rácsodálkozhattunk a héten, reményeinkben csalódva sajnos valamennyi használaton kívül állt – helybeliek elmondása szerint a makacs székely hokiszeretetnek is erős konkurenciája a klímaváltozás, a szokatlanul enyhe telek szinte lehetetlenné teszik manapság a szabadtéri, természetes jég fenntartását. Pedig a székelyföldi falusi hoki felkarolására sajátos mozgalom is indult, a JégViHar (Jégkorongozó Vidéki Hargita) kezdeményezés a gyergyószéki vidéki településeken élő gyermekeket igyekszik jégre nevelni, jégen tartani.

A székelyföldi hokihagyományokat sokan a romániai magyarság identitáskifejező formájaként tartják számon, ami a magyarlakta vidéken mélyen ágyazódó jégkorongkultúrát és a Ceausescu-rendszer időszakából őrzött visszaemlékezéseket tekintve kétségtelenül megalapozott felfogás. A közeget belülről ismerő csíkszeredai forrásunk azonban óvatosan hozzátette: a tétel abból a szempontból teljességgel helytálló, hogy Székelyföldön a hoki számít hagyományos tömegsportnak, az eredmények tekintetében azonban profi szinten hiba lenne a bukaresti csapatokkal szembeni általános fölényt vizionálni.

Néhány éve Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Egyetem Szociológia Tanszékén tartott konferencián találkoztam azzal a történettel, amely talán legpontosabban jelzi, miként lehetett a rendszerváltás előtti időszak Romániájában a jégkorong révén megélni a magyarság összetartozás-érzését. Magyari Nándor László és Burista Lóránd A közösségi és etnicizált csíki hokiról című, Erdélyi társadalom folyóiratban megjelent tanulmányában elevenítette fel a hivatkozott példát, B. Z. adatközlő elbeszélésében: „Hogy mit jelentett a hoki a kommunizmusban? Ifjúsági Eb volt '79-ben Csíkszeredában. Egy nagyon gyenge magyar válogatott vett részt a tornán, de az emberek úgy vélték, hogy a magyarok az osztrákokat megverhetik. Tudta azt Csík népe, hogy a mérkőzés végén a győztesnek a himnuszát elhúzzák, és azt a himnuszt, amelyet nem szabadott énekelni, csak titokban, még szilveszterkor is, azt a himnuszt ott lehet majd hallgatni. A meccset este tíz órára rakták a szervezők, hogy legyen a csíkszeredai jégpálya a világ legnéptelenebb helye, ennek ellenére tele volt. Én akkor láttam rokolyás, székely néniket, szőttesben, csizmában, mint a vasárnapi misén vagy pünkösdkor, székely bácsikat, akik bejöttek magyar himnuszt hallgatni.”

Csíkszeredában a jégkorong a legenda szerint a Vigadó moziban vetített külföldi híradójelenet ösztönzésére indult el az 1920-as években, helybeli fiatalok a városi írószerboltban vásárolt radírgumival kezdték el a játékot. A csíkiakéval rivalizáló gyergyói hokiélet első mozzanata a Hargita Kalendárium 1979-es kiadása szerint az őscsapat harmincegy évvel korábbi megszervezéséhez köthető. „A társaság az edzéseit az akkori teniszkerti pályán, palánkok nélkül kezdte meg. A játékosok felszerelése saját »pintyes« korcsolyából, sínadrágból, sportmezből és házi készítésű botokból állott.” A nagy bemutatkozásra a Csíkszereda–Gyergyószentmiklós mérkőzésen került sor, a pontos körülmények is fennmaradtak: a korszakos esemény 1949. január 1-jén délután fél háromkor vette kezdetét.

Pénteken egy újabb időpont égett arany betűkkel a gyergyószentmiklósi hokitörténelembe: 2023. március 31., este fél 9. Ekkor ért véget helyi idő szerint a Gyergyói HK–FTC Erste Liga-döntő, amelyen a székelyföldi csapat 2–1-es győzelmével elérte a város jégkorong-történetének legnagyobb dicsőségét. Hogy az estét a székely, majd a magyar himnusz eléneklésével zárta a csarnok közönsége, errefelé olyannyira magától értetődő, mint az, hogy reggel felkel a napcsillag, este pedig felfénylik a holdsarló.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!