Sikkes gólok – Csinta Samu publicisztikája

Futballmeccset már hosszabb ideje, több-kevesebb rendszerességgel néző sorstársaim többségének bizonyára van kedvenc gólja. Aki bármilyen szinten futballozott is, még inkább tudja, hogy a legkisebb gólocska is leírhatatlan örömforrás, abban az esetben is, ha úgy pattan az emberről a labda a gólvonalon túlra, mint a szekrény sarkáról. A legmagasabb szinten is előfordul ilyesmi, bár ahhoz minimum ott kell ólálkodni a közelben. Véletlenül is akár, de leginkább ama megfoghatatlan érzék termékeként is, amely az emberrel születik. Vagy nem.

Miközben viszont minden pénzt megér apró kis gólokkal bosszantani az ellenfelet, az igazi mégis­csak a megfellebbezhetetlen, a felülmúlhatatlan gól, amikor a labdát zsinóron húzzák a felső sarokba, vagy messziről érkező bravúros lövés, ollózás, emelés eredménye. Esetleg hanyatt vetődéses kapáslövésé, de a legritkább esetben több emberen is átfutó támadás gyümölcse, holott ízig-vérig csapatjátékkal lenne dolgunk. Azon túl azonban, hogy az ízlésekre és pofonokra vonatkoztatott megállapítás a gólszépségversenyek zsűrijére is bőven érvényes, ott van a felülírhatatlan bizonyíték: az emberi memória és annalesek hosszú távon csak a góllövő nevét jegyzik. Így fogunk sokkal inkább emlékezni Guerreirónak a kedd esti magyar álmokat romba döntő megpattanó lövésére, mintsem a Rafa Silva és Cristiano Ronaldo közötti, a harmadik gólt megelőző gurigázásra. Mélységesen emberi dolgok ezek, nem is érdemes elemezgetni a miérteket.

Igazán különleges piedesztálra azonban az helyez egy-egy önmagában is parádés találatot, ha világversenyen születik. Amelyet amúgy is ezer reflektor pásztáz, így meghatványozódik annak esélye, hogy a kivételes gól bekerüljön előbb az év végi toplistákba, majd a történelembe. A cseh Patrik Schicknek a skótok elleni Eb-csoportmeccsen félpályáról lőtt második góljáról máris kihirdették, hogy ez a kontinensbajnokság gólja, holott még rengeteg mérkőzés van hátra a július 11-i döntőig. Ennek ellenére van rá sansz, hiszen a Bayer Leverkusen csatára valóban kivételesen messziről, több mint 45 méterről eleresztett, csodálatosan kivitelezett lövéssel tette biztossá csapata győzelmét. Bár, ha engem kérdeznek, már a center első góljánál, annál a bizonyos fejesnél is felállva tapsoltam a tv előtti magányomban. Azaz nem is, hiszen rögtön pittyent a telefonom, érkezett a Kanadában élő barátom üzenete, mintha csak a szomszédos fotelből vágott volna hátba: na, mit szólsz?

Lehetne persze szkeptikusan hümmögni, hogy egyszer bárkinek elsülhet a lába, főleg, hogy a nem feltétlenül a nemzetközi futball híreivel kelő-fekvő ember – volt ilyen periódusom is... –, ilyenkor fedezi fel magának Schicket és társait. És persze azt, hogy ez a monarchikusan archaisztikus névvel születő prágai fiatalember korántsem „vak tyúk is talál szemet” módon került be a világpanorámába, portfóliójában már mindenféle stílusú gól és gólpassz is szerepel. Persze nem lehet véletlen, ha egy 25 éves futballista immár öt éve „képtelen” kikerülni az olasz vagy német első ligából. Mint ahogy az sem, ha egy labdarúgó valamennyi csapatában képes a sorozatos góllövésre, hiszen hosszan lehetne sorolni az egy nyáron át, egyetlen „parketten” táncolni tudók névsorát.

Ilyenkor persze rögtön párhuzamok után keresgélünk, egy 187 centi magas, fejjel-lábbal, közelről-távolról egyaránt gólerős, a semmiből is helyzetet teremteni képes csatár esetében pedig szinte azonnal felbukkan Zlatan Ibrahimovic alakja. Akár egy robotkép, amelyet a megfelelő adatok bevitele után rajzol fel az okos számítógép. Intróként mindjárt az a gól, amelyet az új svéd nemzeti stadion avatóján 2012. november 14-én lőtt Angliának, azon a 4–2-es meccsen a svéd válogatott mind a négy gólját ő szerezte. Az utolsó, az a 25 méterről „elkövetett” ollózás örökre a futballtörténelem legszebb találatai közé költözött – és nemcsak azért, mert 2013-ban Puskás-díjat is ért.

Az eset leírhatatlan, de azért egy próbálkozást megér, már csak azért is, hogy keressünk újra rá a világhálón, hiszen ezredik vizionálásra is olyan esztétikai élményt kínál, mint bármelyik művészi mestermunka. Ahogyan a kifutó Hart kapus által kissé sután felfejelt labdát jóval a tizenhatoson kívülről, gondolkodás nélkül – hát persze hogy gondolkodva... – kapura ollózta, arról több interdiszciplináris tanulmányt is lehetne írni. Abban a mozdulatban a gyors döntésképesség, önmagad, saját képességeid abszolút ismerete, a végrehajtáshoz szükséges eszközök teljes birtoklása, ennek megfelelően a kivitelezésbeli magabiztosság olyan elegye állt össze, amely egyértelműen gólt érdemelt. A játékostársak gratulációját elnézve pedig valahogy így tudom elképzelni azt a boldog elszörnyülködést, amellyel emberelőink viszonyulhattak anno egy isteni eredetű csodához.

A Schick-összest nézve és olvasva persze hamar kiderül, hogy az általunk vélt hasonlóság korántsem a puszta véletlen műve, maga a cseh vitéz is példaképként tekint a XXI. század legnagyobb futballistái közé tartozó svédre. Hétfői mesterművére sem fogható rá, hogy pánikszerűen elrúgott labda indult véletlen röppályára. A skótok lövéskísérlete után messze levágódó labdát Schick néhány méteren át csak kísérte, mellette Hanley sasszézott, nem támadta még meg a csatárt, hiszen alig a félpályán jártak, a csapata támadását saját térfele közepéig kísérő Marshall kapus is csak hátrált. És amíg a labdát maga előtt engedte csordogálni, Schick egy pillanatra feltekintve felmérte a helyzetet, majd nem is túl széles láblendítéssel kapura küldte a labdát. Érzékelve a veszélyt a skót kapus is nagyobb sebességre kapcsolt már ekkor, a labda azonban olyan pontossággal hullott a léc alatt a hálóba, hogy a kapu területe minél nagyobb részét lefedni készülő Marshallnak legfeljebb elméleti esélye maradt a hárításra.

Döntésképesség, önismeret, önbizalom, gyakorlat – lásd, mint fent –, és máris kapkodhattunk levegő után, és keresgélhettük: honnan is jön ez a déja vu érzés?

A legutóbbi, nagyjából hetven év sporttörténelmének legfontosabb eseményeit filmszalagok, számítógépes adatbázisok őrzik. Ezek alapján kategorizálunk és tudjuk összehasonlítani a mai mindennapok kivételes teljesítményeit. Puskás londoni visszahúzós csele is így válhatott ikonikussá, miközben bizonyára százasával fordultak elő ilyen esetek annak idején nemcsak a kispesti pályán, de a grundokon is, ahol akkoriban is a hasonló trükkök voltak a menők. Bizonyára a cseh csatáréra hajazó távoli löketeken is ájuldoztak már világvégi pályákat körülálló nézők, de azoknak a góloknak és szerzőiknek nem adatott meg a világhír. A mindenkinél kéznél levő okostelefon ma ugyan jóval több esélyt ad a futballnévtelenségből való kilépésre, igazán „sikkes” dolgokra azonban kétségtelenül a világversenyek nyújtanak lehetőséget.

Bizonyára nem vagyok vele egyedül, de az elkövetkezőkben sokáig követem majd Schick pályafutását. A skótok elleni űrgólja azzal a teherrel is jár, hogy óhatatlanul azzal vetik majd össze a későbbi produkcióit. Márpedig sorozatban senki sem képes hasonló csodákra. Menekülési útvonalként maradnak az apró, rutinszerű gólok, gólpasszok, az ellenfél védői figyelmének monopolizálása, amit a társak jó eséllyel használhatnak majd ki. Ha meg túl sűrűn próbálkozik a félpályáról, egy idő után óhatatlanul rásütik az önteltség billogját, feltéve, ha többnyire sikertelenek lesznek azok a kísérletek.

Hacsak nem fut be idolja, Ibrahimovicéhoz hasonló pályát, mert az mindenre ingyenes „engedélyt” garantál. A legnagyobb őrültségekre, ami, mint tudjuk, csak a zsenik privilégiuma. Egy ilyen gól meg amúgy is mindent megmagyaráz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!