Special showman – Bobory Balázs publicisztikája

Itt volt a „Special One”! Hogy a becenév mennyire helytálló még és illik José Mourinhóra, az is megér egy vitát, az azonban biztos, hogy már nem csak azért emlegethető így, amiért a korai időkben. A portugál mágiája már csak esetenként működik, a szűk elithez tartozó klubok más karaktereket keresnek, konkrétan: több profizmust és kevesebb show-t, balhét. Ezzel együtt jó volt látni testközelből az ezredforduló utáni évtized vitathatatlanul legnagyobb edzőegyéniségét, aki talán csak azzal okozott csalódást, hogy rosszul cserélt a Sevilla elleni Európa-liga-fináléban, egyébként pedig hozta a római kispad előtt a megszokott műsort, pedig ha inkább higgadt marad, és nyugodtsága átragad csapatára, lehet, az olasz együttes trófeával utazik haza Budapestről.

Kezdjük ott, hogy Mourinho Romája nem sokban különbözik előző csapataitól, amelyeknek ereje az egységben van, a fegyelmezett védekezést szem előtt tartva hatékony célfutballt igyekszik játszani, de amíg korábban világsztárok sora szerepelt a keze alatt – főleg a Porto utáni időszakában –, a „farkasoknál” kevés a nagy egyéniség, az olyan, aki egy-egy villanással meccseket dönt el, aki a különbséget jelenti. Azt azért megérezte a portugál, hogy egyetlen zsenijét, Paulo Dybalát akkor is kezdőcsapatba kell állítani, ha az elmúlt több mint egy hónapban az argentin bokasérüléssel küzdött, de elég volt neki egy kis szabad tér, és máris vezetett a Roma. A sevillai védelemnek igazából csak arra kellett figyelnie, hogy a pontrúgásokat és Dybalát semlegesítse, így amikor edzője a 68. percben a támadót lecserélte, a spanyol együttesnek könnyebb dolga volt, és többet is tett a győzelemért, ráerőltette akaratát az olaszokra. Persze Mourinhóék így is megnyerhették volna a budapesti Európa-liga-döntőt, de ezúttal a „Special One” kezét nem fogta Fortuna, nem a passzív, hanem az aktívabb csapat nyert, mégpedig a mindig lutrinak számító tizenegyesekkel, az idegek párbajában.

Mourinho azért vált a világ egyik legjobb edzőjévé, mert maga mögé tudta állítani a futballistákat, a mentális felkészítésben utolérhetetlen volt, együttesei mindig magabiztosságot, egyfajta felsőbbrendűséget is árasztottak, ami önmagában is bénítólag hatott.

Mindemellett a rutinos szakember az összes kisebb-nagyobb piszkos trükköt ismeri, hogyan kell nyomást helyezni az ellenfélre, a játékvezetőkre, akár még az ellenfél szurkolóira is, és esetenként ezek a húzások a sajátjai erejét is megkétszerezték. Talán nincs olyan tárgy a kispadok környékén, amibe ne rúgott volna bele, máskor cinikus mosollyal üzent a bírónak, vagy színpadias gesztusokkal, amivel szította a pályán uralkodó és lelátói hangulatot is.

Egy nemzetközi kupadöntőtől – amelynek egyébként az is volt a tétje, hogy az európai kupasorozatok trófeái számában a „Special One” egyedüli csúcstartó legyen – nem várhatunk békés játszadozást, a szereplőktől pedig végig hidegvért, hogy aztán a végén a két klub játékosai közösen eresszenek az ég felé békegalambokat. Tisztább fejjel azok tudnak dönteni, akik úgy érzik, kevesebb sérelem érte őket a 90 vagy éppen 120 (most ugye több mint 140) perc során, és kevésbé horgad fel bennük a vélt vagy valós igazságtalanság miatti düh, ami hevesebb reakciókra készteti a játékosokat, edzőket.

Nem mondom, hogy nem voltak kétes esetek, de a játékvezető, a brit Anthony Taylor nem veszett el az események sűrűjében, a legnagyobb hibáját talán akkor követte el, amikor nem látott szabálytalanságot Ivan Rakiticcsal szemben, ami után Dybala belőtte a Roma vezető gólját. Az se mondható, hogy az angol bírónak könnyű feladata volt, úgy repkedtek a sárga lapok, mint ősszel a falevelek.

Egy ilyen hangulatú meccsen talán Mourinhónak is érdemes lett volna elővennie a szoborszerű, megnyugtató, önbizalmat sugárzó arcát. Ehelyett jött az ugrálás, a mutogatás, a gesztikulálás, a nyomásgyakorlás, a provokáció és minden más, ami ahhoz vezetett, hogy a két kispad is egymásnak esett; ilyen hangulatban azért a labdarúgóknak nehéz higgadtnak maradniuk.

Az is igaz, hogy Mourinho játékosai megszokhatták már ezt a műsort, tudhatják, hogy ez a lelki hadviselés része, olyan eszköz, amellyel az edző csapata felé próbálja billenteni a mérleg nyelvét, főleg egy ilyen kiélezett összecsapáson, amelyen nagyjából hasonló erejű felek állnak szemben egymással. Az már más kérdés, hogy a szintén latinos vérmérsékletű sevillaiak nem akarták eljátszani a szimpatikus vesztes szerepét, amely „szebben” viselkedik, csak épp eredménye nincs, beleálltak a „csipkelődésbe”, az esetenkénti piszkos játékba, a „trash talkba”. Felvették a kesztyűt, sőt, felpaprikázta őket a hangulat, és már csak azért is felül akartak kerekedni a miniháborúban.

A Roma is mindent megtett, Mourinho – ahogy a meccs után hangsúlyozta is – végtelenül büszke a játékosaira. Az, hogy együttese nem képes többre, csak részben az ő felelőssége, valószínűleg ő mindent átadott a futballistáinak, amit tudott, de hangsúlyozom még egyszer, mérkőzéseket eldöntő, kiemelkedő képességű egyéniségeket nagyítóval kell keresni az olaszok keretében.

A portugál a meccs után is tehermentesített, és a felelősséget áthárítva lényegében csak a játékvezetőről beszélt. Elhiszem neki, hogy az elvesztett döntő után ezt már nem csak kínos pótcselekvés, betanult szerep volt, s valóban úgy gondolta, hogy Taylor az egyik legfőbb felelőse csapata bukásának. Ha nem így érez, nem szidja alpári módon a Puskás Aréna parkolójában jóval a meccs után, hanem a kameráktól távol, egy eldugott helyen megveregeti a vállát, és megköszöni a közreműködést.

Ne gondoljuk, hogy a döntő után Mourinho egója kisebb lesz, és nem érzi a „Special One” nevet túlzásnak; egyébként miért ne viselné, tett ő már le annyit az asztalra, hogy élete végéig különlegesként gondoljunk rá. Mágiájának tárháza viszont kezd szűkös lenni, fogynak a trükkök, és lassan mindenki átlát a szitán, mikor milyen reakció következik. Az edző megújulása is akkor lehetséges, ha egy idő után enged az elképzeléseiből, esetleg változik valamelyest a személyisége is, alkalmazkodik az új idők új generációihoz. A mai fiatalok, sztárok mások, mint, mondjuk, Deco volt Portóban, Sergio Ramos Madridban vagy Didier Drogba a Chelsea-ben. Ezt a korosztályt máshogy kell már kezelni, megnyerni, a szenvedély, a futball imádata is megváltozott az elmúlt évtizedekben. Ahogy a labdarúgás szakmai része is más, és talán Mourinho ezen a téren sem halad a korral, manapság ha nem helyezel kilencven percen keresztül nyomást az ellenfélre (akár előnyben, akár hátrányban), alaposan csökken az esélyed.

Mindettől függetlenül óriási élmény volt a Puskás Arénában az El-döntő, ahogy felejthetetlen az is, hogy Mourinho itt járt, trófeáért meccselt, láthattuk az egyik valaha élt legnagyobb edzőlegendát, akit még most sem írnék le, lehet, hogy lesz még nagy dobása. Az a fiú, aki a mérkőzés után megkapta tőle az ezüstérmét, biztos, hogy élete végéig emlékszik majd a pillanatra, a döntőre, a budapesti futballünnepre. Az már megint más kérdés, hogy a tréner ezzel a gesztussal milyen üzenetet küldött a külvilágnak, de fogjuk fel úgy, hogy ő tényleg nyertes típus, és csak a csúcs érdekli.

Hogy visszajut-e még oda, nagy kérdés, de az biztos, hogy a „Special One-nak” a jövőben újra villantania kell egy nagyot, hogy ne csak egy kispad előtt ugráló hatásvadász showmanként gondoljanak rá.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!