Dudelange-álom – Csinta Samu publicisztikája

Első ízben 1992-ben vezérelt a jó sorsom Luxemburgba. Csak most, ahogy leírtam, tudatosodott bennem: immár több mint negyedszázada annak, hogy leszálltam a nagyhercegség válogatottja elleni mérkőzésre érkező Jenei Imre-féle csapatot és népes magyar újságíró-küldöttséget szállító repülőgépről. Azt is mondhatnám, hogy az esemény emlékezetességéről a vb-selejtezőn aratott magyar győzelem gondoskodott, de hát emlékszem, akkoriban még a Détári Lajos egy, valamint Kovács Kálmán két góljával szerzett 3–0-t is némi fanyalgás övezte.

De hagyjuk a pikírtséget, nem áll már túl jól nekünk, maradjunk a történelmi tényszerűségeknél: a küldöttség tagjaként közöttünk lévő Puskás Ferenc révén vésődött be örökre a luxemburgi túra. Az akkor hatvanöt éves Öcsi bácsi első látásra legfeljebb a pocakjával rítt ki a csomagjukra várakozók közül, mégis arra kellett egyszer csak figyelmeseknek lennünk, amint egy hozzá hasonló korúnak tűnő férfi térdre borul, s szinte révületbe esve ismételgeti: Puszkász, Puszkász. Aztán fűhöz-fához-ismeretlenhez fordulva könnyezve mondogatja: „Egész életemben arra vágytam, hogy találkozhassam Puszkásszal. Istenem, tényleg igaz, hogy ez megtörtént velem?” A túlcsorduló szeretet jeleivel sűrűn találkozó, a kispesti vagányságot idősebb korában is hűséggel őrizgető Öcsi bácsi sem tudott mit kezdeni a rászakadó boldogságot láthatóan nehezen elviselő luxemburgi kisöreggel. Így aztán az egyetlen kézenfekvő megoldást választotta: maga is sírva fakadt. A luxemburgi reptéren azóta az említett alkalomból született fotó fogadja az utasokat.

A feledhetetlen élmény dacára Luxemburg ezúttal egészen más apropóból kerül terítékre. Azért, mert az ország bajnokcsapata, az F91 Dudelange egyetlen apró lépésre van a futballtörténelmi panteontól: 2–0-s előnnyel kezdheti az Európa-liga playoffkörének augusztus 30-i kolozsvári visszavágóját. De talán az sem számítana különösebb erőszaktételnek, ha jelenségértékű folyamat ábrázolására ragadtatjuk magunkat. A Dudelange-rémálomba ugyanis mások is beleizzadtak már. A Bajnokok Ligája-selejtezőben a Mol Vidinek még sikerült az utolsó pillanatban felébrednie belőle, a Legia Warszawának viszont már nem, s a hínár magával ragadni látszik a román bajnokot, a kolozsvári CFR-t is.

Mi történik itt? Végleg vesztébe rohan a világ?

Az első, politikailag is korrekt válasznak az tűnik, hogy nem, dehogy. Hiszen mi, kelet-közép-európaiak kérnénk ki elsőként magunknak, ha például a hazai és nyugati életszínvonal közötti kiegyenlítődést – amelyről, tudom, megoszlanak a vélemények – elsősorban a nyugat hanyatlásának, és nem saját erőfeszítéseink eredményének tudnánk be. Miközben azzal is tisztában vagyok, hogy az idősebb generációk egyes tagjai még mindig hüledeznek egy török női kosárlabdacsapat vagy a holland kézilabda-válogatott dominanciáján. Egyrészt azonban időközben megszűnt a Szovjetunió és az NDK, másrészt nyugaton is helyre tették a profi és amatőr sport igazából soha szét nem választható viszonyát. Attól kezdve pedig egy ország gazdasági potenciálja és a fenntarthatóság elvének a „sportmutatványok” tekinte­tében is érvényesített elve erős vonalakkal képes átrajzolni a sportvilág térképét.

Az azonban még mindig meredek, hogy a luxemburgi futball egyszer csak itt van ante portas. Mert nemcsak az F91 Dudelange élt túl valahogy néhány selejtezőkört, hanem a Progres Niederkorn nevét sem csak a Kispest-szurkolók nem fogják egyhamar elfelejteni. És az állítást igazán az sem fogja különösebben csorbítani, ha a Kolozsvár hajánál fogva kirántja magát valahogy a szégyen mocsarából, mint ahogy az sem, ha jövő nyáron egyetlen nagyhercegségbeli együttes sem éri meg az európai selejtezők második körét.

A pillanatnyilag a luxemburgi kosárlabdázást erősítő ismerősöm szerint az országban mindenki sportol valamit. Nyilván túl egyszerű lenne elkönyvelni, hogy mindössze ennyi a titok, de kétségtelenül ezen a környéken is érdemes keresgélni. Mindenekelőtt azonban rögzítsük, hogy az 1815-ös bécsi konferencia határozatával létrehozott, függetlenségét 1890-ben elnyerő legnagyobb európai miniállam évszázadokon át élt Franciaország, Németország, Belgium, Hollandia védő, néha fojtogató közelségében. Sőt, az utóbbi kettővel való szoros együttműködés hozta létre a Benelux államok néven ismertté vált regionális szövetséget. De hogy szó sincs teljes feloldódásról, az is jelzi, hogy 1993 óta a hagyományos piros-fehér-kék színek közül az utóbbit – a holland zászlótól való megkülönböztetés érdekében – a világoskék egyik árnyalata váltotta fel. Bár futball tekintetében bizonyára mindig is örültek volna, ha a világ összetéveszti őket Hollandiával.

Nos, ha ettől még nem is kell „tartaniuk”, az irány azért jónak tűnik. Persze kérdés, ki mit tart helyes iránynak. Hiába volt ugyanis a világ legnagyobb részéhez hasonlatosan a futball a legnépszerűbb sport Luxemburgban, a csapatsportok rendre az egyéniek mögé szorultak. Az ötszörös világkupagyőztes síző Marc Girardelliről vagy a kerékpáros Andy Schleckről hallott már a többség, de luxemburgi labdarúgó nevét ma is csak a „legelvetemültebb” sportgüzük tudnának említeni.

Kivételes eredményben csak kivételes tehetség reménykedhetett, ő is csak akkor, ha gazdaságilag is szerencsés csillagzat alatt született. Az olimpiai vérkeringésbe is ötvenkét év szünet után, 1988-ban tért vissza a kis ország, miután az osztrák születésű, de szülőhazája válogatottjába be nem férő Marc Girardelli országot váltott. Ő nyerte meg 1992-ben Albertville-ben Luxemburg eddigi két téli olimpiai ezüstérmét. A nyári termés kicsit fényesebb, bár az atléta Joseph Barthel 1500 méteren szerzett 1952-es meglepetésaranya is egyre inkább a múltba vész.

A pillanat szenzációja, az F91 Dudelange három korábbi helyi klub, az Alliance, a Stade és az US fúziója révén született 1991-ben, mindhárom előd többszörös bajnok, illetve kupagyőztes volt. Az első bajnoki címet 2000-ben szerezte meg, megtörve ezzel a korábbi „örökös” bajnok, a Jeunesse d’Esch majd’ harmincéves egyeduralmát. Azóta immár tizennégyszeres bajnok, 2014 óta megszakítás nélkül.

Ugyanakkor az F91 Dudelange az első luxemburgi csapat, amely a Bajnokok Ligája második selejtezőkörébe jutott, miután kettős győzelemmel búcsúztatta a Zrinjski Mostart. Akkor Bécs, a Rapid Wien jelentette a végállomást, most Kolozsvár lehet az. Az értékbecslő szakportál által 3.9 millió euróra taksált csapatocska negyedét sem éri a CFR piaci értékének, ennek ellenére a pillanatnyi állás 2–0 a Dudelange-nak, amely, ne feledjük, egy körrel korábban Varsóban is győzni tudott – a 32 millió euró fölé pozicionált Legia otthonában.

Ma még Európa nem érti egészet, és szégyenről beszél. Vagy a nyelvét köszörüli az áldozatokon. Pedig mihamarabb ki kellene kideríteni, hogy lemaradt-e valaki egy körrel, vagy éppen felzárkózott valaki az éjszaka leple alatt. Mert az kétségtelen, hogy az egyik meghatározó európai pénzügyi központ közvetlen környezetében valami zajlik.

A luxemburgi magyarok augusztus 30-án tartják soros összejövetelüket. Nagy tétben mernék fogadni, hogy lesz a környéken egy nagy képernyős tévékészülék is. De nem ők lesznek a kivételek, a már említett luxemburgi ismerősömtől tudom, hogy a vendéglátósok is fokozott érdeklődésre és fogyasztásra készülnek. Márpedig ilyesmire eddig futball-világbajnokságok idején is csak szórványosan akadt példa. A helyi kedvenceknek azonban mindenhol nagyobb a vonzerejük, mint a képernyőről csak ritkán lelépő sztároknak. Úgy tűnik, a nem egészen húszezres luxemburgi városkában, Dudelange-ban is.