Együtt nőnek fel – Ballai Attila publicisztikája

A RÉSZEK összeálltak egésszé. A hétvégén Esztergomban rendezett „Határtalanul” utánpótlás-kézilabdatornára ez általában is igaz, hiszen az anyaország mellett a Felvidék, a Délvidék és a tágabb értelemben vett Erdély két régiójának csapatai is szerepeltek, de különösen érvényes volt ez Partium leányegyüttesére. Partium önmagában is részt, részeket jelent, most már többszörös értelemben is, hiszen a jelenlegi keleti határunk mentén elterülő térség része a mai Romániának, ugyanakkor a magyar történelemnek, valamint szerencsére egyre inkább a közös magyar jelennek is. Benne a sporttal, a kézilabdával. Ennek ékes bizonyítékaként a több településről verbuvált, a verseny előtt mindössze egy-két közös edzésen egybe csiszolódott szatmári többségű keret az Ada és az Esztergomi Vitézek legyőzésével döntőbe jutott, amelyben az utolsó pillanatokig kemény csatára késztette a Ferencvárost, és végül 21–18-ra maradt alul. Bár nem is pontos ez a kifejezés, hiszen minden volt ez, csak nem „alulmaradás”. A játék képét és hangulatát tökéletesen jellemezte az ilyen töltetű kézilabdás találkozások nem hivatalos jelmondata: erőinket nemcsak összemérjük, de össze is adjuk. Sőt, elsősorban összeadjuk.

Így aztán ezen az egyébként mindvégig izgalmas, feszült, magas színvonalú és tempójú, mégis megindítóan barátságos találkozón, annyi más gyerekmeccsel ellentétben nem láttunk hisztiző, saját kölykét vörös fejjel, duzzadó nyaki erekkel, üvöltözve nyugalomra intő szülőt; sem csapkodó, toporzékoló, folyamatosan reklamáló edzőt; sem nemtelen eszközöket bevető, koravén, felnőtt stiklikkel próbálkozó ifjoncokat. Szemtől szemben, igazi kézitusát igen, de amikor egy ütközést követően a partiumi kislány elesett, a fradista felsegítette, majd észlelve, hogy beszorult nála a levegő, gyorsan „elsősegélyben részesítette” az ismert mozdulattal, hátára kapva kihúzta. Végül mindkét csapat felsorakozott a lelátó előtt, és mindkét tábor mindkettőt megtapsolta, még meg is éljenezte. A díjkiosztón én adhattam át az érmeket a második helyezetteknek, és miután megdicsértem őket, a csapatkapitányuk, egy tizennégy éves leány, ragyogó szemekkel válaszolta, hogy „Köszönjük, mert csapatként küzdöttünk, igazi csapat voltunk.”

Azok is vagyunk. A trianoni határokon túli kézilabdás utánpótlást anyaországi központtal és segítséggel támogató alapítvány neve is ezt tükrözi: Együtt növünk fel! Együtt a dunaszerdahelyiekkel, akik ugyanabból a forrásból, a csallóközi magyarságból táplálkoznak, mint a DAC már mindenütt ismert futballistái, azzal a különbséggel, hogy a kézis lányoknál a pályán belül is érvényesül a magyar többség. Egyik bajnoki címük után meghívást kaptam a bankettjükre; szinte kizárólag magyar zene szólt, arra táncoltak, amikor beugrott egy-egy angol sláger, gyorsan elmentek rendelni valamit a pulthoz. Együtt az adaiakkal, akik a Délvidék varázslatos világába fogadtak be bennünket, akik minden garnitúra szerelést olyan hálával köszönnek meg, mintha vadonatúj sportkomplexum pottyant volna le az égből, miközben ők is, mi is pontosan tudjuk, érezzük, mindez annak az örömteli felismerésnek szól, hogy összetartozunk. És persze együtt a partiumiakkal, akiknek edzője egy ízben elárulta: amikor Elek Gábor először ellátogatott hozzájuk és előadást tartott, bemutató edzést vezetett nekik, nem is értette, hogy került ide, mi dolga vele, az „egyszerű, vidéki tornatanárral.” Mint azóta kiderült, az, hogy néhány évre rá a Partium lányai közel egyenlő erők küzdelmét vívják a Ferencvárossal. Ebben elévülhetetlenek az érdemei a Fradi–Szatmár projektnek, de a közös történetnek időben és térben is sokkal tágabbak a keretei.

Kezdjük a székelyekkel, hiszen minden velük kezdődött! Messziről indultunk, nagyon messziről. A diktatúra négy évtizedes agymosása generációk fejéből, lelkéből igyekezett kitörölni a trianoni határokon túli magyarság puszta létét, és ezalól a sport, a kézilabda sem lehetett kivétel. Én magam például gyermekként rettegve tiszteltem a világklasszis „román” átlövőt, Stefan Birtalant, akiről felnőttként kellett megtudnom, hogy ő bizony Birtalan Pista bácsi, szilágysági magyar ember, akinek ugyanúgy zsibói bölény a beceneve, mint az idősebb Wesselényi Miklósnak volt. Amikor 2000-ben Románia rendezte a női kézilabda Európa-bajnokságot, már első este, a jugoszlávok elleni, keserves döntetlenen közösen borongva (és borozva) megismerkedtünk a székely kollégákkal, és onnantól együtt masíroztunk a románok elleni, diadalmas bukaresti elődöntőn át az Eb-aranyig. A hargitai, háromszéki, marosvásárhelyi újságírók, rádiósok mellett Jenővel, a kolozsvári asztalossal is, aki amint megtudta, hogy „házhoz jön” a magyar nemzeti együttes, arra kérte a főnökét, hónapokig tartsa vissza a fizetése egy részét, és majd december elején adja oda neki, egy összegben, mert ő képtelen lenne összespórolni, de az Eb-re mennie kell, nincs mese. Amikor e közös ünneplésre vágyó srácokat rendőrsorfal választotta el a bajnokoktól, Farkas Ági tolmácsot hívott, és közölte a karhatalommal: engedjék át ezeket a fiúkat, ők hozzánk tartoznak.

Ennek már negyedszázada. A magyar kézilabda ekkor „fedezte fel újra” Erdélyt. Onnantól már gyorsan haladt az egymásra találás. Úttörőként, 2002-ben a Ferencváros látogatott el Székelyudvarhelyre, ekkor mondta ki azt Németh András, amit azóta a sportágból több százan tapasztalhattak meg: aki először jár Erdélyben, úgy tér vissza onnan, hogy más ember lett. 2003 tavaszán már a Veszprém férfiegyüttesének a busza is begördült Udvarhelyre – éjfél körül is hatalmas tömeg várta Éles Józsiékat, és a másnapi mérkőzésen a veszprémit idézte a lelátói hangulat. Zdravko Zovko, a horvát edző hitetlenkedve kérdezte tőlem, hogyan és honnan tudtam ennyi magyar szurkolót oda szervezni és szállítani, és alig értette, amikor azt feleltem: sehogy és sehonnan, itt élnek. Aztán hazafelé menet már ő szólt Jenőnek, az asztalosnak, hogy nyugodtan felszállhat a buszra, elviszik Kolozsvárig. Sterbik Árpi mögött ült. Hamarosan jött a Győr, a Vác, még kétszer a Fradi, Elek Gábor pedig szövetségi kapitányként a tokiói olimpia előtt a Hargita lábához vitte edzőtáborozni a magyar válogatottat. A hazai sportági szövetség, az MKSZ néhány munkatársával én is többször jártam arra, például Zetelakán, e négyezres, színmagyar községben, ahol kiváló utánpótlás-évjáratok sora cseperedett fel. Egy Böjte-házba is ellátogattunk, labdákat, melegítőket vittünk a gyerekeknek, akik néhány percig örvendeztek az ajándékoknak, majd asztalhoz ültek és rajzolni kezdtek. Meg is kérdeztük a nevelőjüket, miért éppen most, mire azt felelte, mert ők is szeretnének valamit adni nekünk, és mást nem tudnak, mint a saját rajzaikat.

A határokon átívelő program 2022 nyarára érett meg arra, hogy megrendezze első közös fesztiválját, és a helyszín az előzményekből, az akkorra már barátivá erősödött kapcsolatokból adódott: Székelyudvarhely. 2023-ban következett Hajdúnánás, 2024-ben Ada és a Délvidék, idén Esztergom, szakrális városunk. Nemcsak az országé, a nemzeté. Miként az akadémiai rendszer is nemzeti, mert az országnak vannak határai, de a nemzetnek nincsenek. Esztergomba, a felnőtt női NB I-es klub mérkőzéseire is számosan érkeznek a Duna túlpartjáról, elsősorban Érsekújvárról, ami ugyan Szlovákiában található, de mint neve is jelzi, az esztergomi érsekek által felépített és fejlesztett új vár körül terül el. A kézilabdás akadémiai rendszer is a trianoni határokon túl építkezik, nem onnan szándékozik téglákat elhordani. Ettől még az utóbbi évek világversenyein járt felnőtt magyar keretek mindegyikében szerepelt kisebbségi létből származó játékos.

Amikor Illyés Gyula megalkotta a „Haza, a magasban” eszméjét, nem a határtalan magyar kézilabdára gondolt. Ő persze még nem tudhatta, hogy a harmadik évezredben a lelki nemzetegyesítésnek nincs egyszerűbb és hatékonyabb eszköze a sportnál.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!