Nagy levegőt! – Moncz Attila publicisztikája

GYEREKKOROMBAN visszatérő álmom volt, hogy merülök a Mariana-árokba, de sohasem tudtam meg, mi van az alján, mert egy kivételtől eltekintve rendre felébredtem előtte, az extrém esetben pedig morbid módon a saját temetésemig jutottam „alvás közben”. Aztán sokáig semmi, a vízzel sokkal inkább az ivás vagy a Balaton kapcsán kerültem kapcsolatba, mígnem a közelmúltban egyszer újfent alámerültem álmomban. Akkor sem tudtam mélytengeri hódításba kezdeni, de amikor magamhoz tértem, eldöntöttem, jobban utánaolvasok az ilyen jellegű merüléseknek. Azt józan ésszel is tudtam, a Föld legmélyebb pontja, a Challenger-mélység 11 ezer métere elérhetetlen, de bevallom, „nyeretlen kétévesként” azon is meglepődtem, hogy segédeszközök nélkül, szabad tüdős merüléssel alig százan jutottak el egyáltalán a 100 méteres mélységig. Az egy „talpára állított” futballpálya, nem nagy cucc, gondoltam korábban, aztán kiderült, hogy de… Sőt, ha valaki nagy mélységbe merül le, majd onnan elindul felfelé, akkor a veszélyzónától, úgy az út utolsó harmadától, már felkísérik őt a biztonsági búvárok. De nagyon vigyáznak, hogy csak vész esetén avatkozzanak közbe, különben a merülési kísérlet eredménytelen.

A brit rekordot 112 méterrel tartó Gary McGrath például nekik köszönheti az életét, midőn egy 2023-as, Sarm el-Sejknél végrehajtott merülés során 12 méterre a felszíntől elveszítette az eszméletét. A segítők észlelték a vészhelyzetet, egyikük lezárta a légútjait, a másikuk megragadta a csípőjét, és lélegzetüket visszatartva felhozták a víz fölé, megmentve az életét. A Netflix streamingszolgáltatónál látható „A legmélyebb lélegzet” (The Deepest Breath) egyik főszereplőjének, a biztonsági búvár Stephen Keenannek nem volt ekkora szerencséje, ő nem élte túl társa, Alessia Zecchini hírhedten veszélyes kísérletét.

Zecchini nevéhez magyar vonatkozás is kapcsolódik, tavaly ugyanis az ő 101 méteres világcsúcsát döntötte meg szabadmerülésben (ebben a búvár nem használ uszonyt, de kézzel húzza le és fel magát a kötél mentén) Korok Fatima, aki abban az évben a legjobb tíz közé került Magyarországon az év sportolója szavazáson is. Minekutána az én úszótudásom csak hajszállal jobb, mint a fénykorában lévő angolnáé, Eric Moussambanié (tudják, az ő küzdelmét tolmácsolta teljes átéléssel a 2000-es olimpiáról idősebb Knézy Jenő), a valóságban meg nem igazán ösztönöz semmi az egy méternél mélyebbre jutásban, igyekeztem a lehető leghitelesebb helyről szakmai segítséget kérni. (És ezúton is köszönet az Econoserve-nek a beszélgetés összehozásáért!)

El sem tudom képzelni, mi a jó egy levegővétellel perceket tölteni a víz alatt, de Fatimától kaptam egy kis kedvcsinálót: „Mindenki számára életre szóló élményt nyújthat, ha kilép a komfortzónájából és felfedezi, ami benne rejlik: az ismeretlent. Így jobban megismerhetjük önmagunkat, jobban értékelhetjük minden egyes lélegzetvételünket. Semmilyen érzés sem fogható ahhoz, mint a víz alatt repülni, összekapcsolódni a természettel és önmagunkkal. Az élővilág maga a csoda, és amikor búvárkodunk, rövid időre mi is a részei leszünk.”

Rendben, na de több mint három percig, mint a világcsúcsa alkalmával? Úgy, hogy lent még a kötélen lévő „mélységmérő” cetlit is meg kell találni és fel kell hozni, mert anélkül nem lehet hitelesíteni az eredményt… Ez olyan fokú összpontosítást és önkontrollt igényel, amiből az előbbit még csak-csak el tudom képzelni, na de a másikat a tízből átlagosan legfeljebb egy fogyókúrát sikerrel végrehajtó emberként legalábbis nehezen. Csakhogy Fatima szerint a merülés erre is megtanít, megtaníthat bennünket. „A víz alatt a múlt és a jövő eltűnik, csak a jelen, a pillanat számít. Ez az állapot különösen fontos a mélymerülésnél, amelynek keretében minden mozdulat és lélegzetvétel koncentrációt, egyben teljes relaxációt igényel. Egy sikeres merülés nem csupán fizikai teljesítmény, de hosszú, megtervezett mentális felkészülés eredménye is. A gondolatokat mi sem tudjuk teljesen leállítani, de megtanuljuk kontrollálni és irányítani őket, hogy csak arra összpontosítsunk, ami a legfontosabb. Az idő relatív, az érzékek elmosódnak, csak a feladat marad. Mint a tenger csendjének ritmusára megkomponált tánc. Ez a tudatos jelenlét ereje, ami nem csupán a víz alatt, hanem az élet minden területén hasznosítható.”

A mentális erő az, ami segít a félelemérzet leküzdésében is. Mert senki se higgye, hogy a szabadtüdős búvárok gladiátorok, és őket nem lehet megrettenteni. De, lehet. Még akkor is, ha bizonyos mélység alatt, a tapasztalatok szerint, már nem a klasszikus értelemben vett test irányít. Fatima úgy fogalmazott, ott az emberből víz alatti lény lesz, amit az emlős búvárreflexnek köszönhetően lehet átélni. Ez a reflex teszi lehetővé, hogy megfelelő felkészültség mellett, ha csak rövid ideig is, de ilyen mélységben is életben lehessen maradni.

Ugyanakkor a félelemre szükség van. Ahogyan szinte minden bokszolónak eljön a maga nemezise (rendben, Rocky Marcianóból vagy Floyd Mayweatherből kevés van…), ahogyan minden világverőnek hitt csapat nyerő szériája is véget ér egyszer, úgy a búvár is bajba kerülhet, ahogyan a fenti példák mutatják. Csak ő ezért egyből súlyosabb árat fizethet. Korok Fatima szerint már csak emiatt is nem baj, ha a félelem ott van minden merülőben: „A félelem teljesen emberi érzés. Nem is normális, ha nincs félelemérzet, hiszen az ember vakmerővé válhat, és azt hiheti, hogy legyőzhetetlen, pedig senki sem az. Az első százméteres merülésem során nem találtam meg a mélységet igazoló cetlit, és majdnem tíz másodpercet töltöttem el azzal, hogy kerestem. Végül nem lett meg. A felfelé vezető úton, a narkózis és a stressz hatására, nem tudtam pontosan, mi a realitás. Az, hogy küzdenem kellett azért, hogy meg tudjam csinálni, és hogy ne hagyjam cserben magam, illetve a szeretteimet, erőt adott, hogy folytassam. Még akkor is, ha nem tudtam pontosan, hol vagyok. A nehéz helyzetek tesznek erőssé, a félelem legyőzése az igazi győzelem.”

Ha pedig megvan a lelki és sportbeli győzelem is, kezdődhet a regeneráció. Megint egy olyan pont, ami nem nekem való… A kezdő- vagy a végpontját sohasem találom el. A sportoló búvároknak viszont kötelező, azon alapelv szellemében, hogy minél mélyebbre merül az ember, annál több időre van szüksége a száz százalék újbóli eléréséhez. Egy százméteres merülés után két-három nap „feltöltődés” a javaslat, a versenyidény után pedig jöhet a több hónapos rehabilitációs tréning. A mélymerülés hosszú távon nagy stresszt jelent a szervezetnek – minden, útközben átélt csoda dacára. És akkor még az olyan „lopakodó veszélyről”, mint a dekompressziós betegség, ezzel együtt a szélütés, nem is tettem említést.

De ha minden összeáll, minden munkát elvégeznek, minden áldozatot meghoznak, akkor jön el a búvárok esetében az az állapot, amit másnál egy 90. percben szerzett győztes gól, egy utolsó pillanatos kiütés vagy egy semmiből jövő tusgyőzelem szerez. Ha ezt Fatima életére „lefordítjuk”, a világcsúcs. „Új fejezet kezdetét jelentette. Még nem tudom, hova vezet az út, de azt igen, hogy ennél is többre vagyok képes. Nincs lehetetlen. A rekorddal ezt bizonyítottam be magamnak, és az embereknek is azt szeretném átadni, hogy higgyenek magukban. A tudás, az edzések, a közösség támogatása és az önmagadba vetett hit mind erőt ad, és megfelelő felkészüléssel bármire készen állhatsz, akár a sötétségben is. Az ember megszokja a mély vizet, és vakon is képes haladni a fény felé.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!