
Az első helyen hatalmas fölénnyel, a szavazatok 42%-át begyűjtve Egerszegi Krisztina első, szöuli aranyérme végzett. Az 1988-ban mindössze 14 éves kislány azóta is a magyar olimpiatörténet legfiatalabb bajnoka, és már ezzel a győzelemmel is örökre belopta volna magát a nemzet szívébe, ám négy és nyolc évvel később további négyszer szólt neki a Himnusz, és még nem volt 22 éves, amikor be is fejezte tüneményes pályafutását.

Szavazás: eldőlt, hogy kié a magyar olimpiatörténet legemlékezetesebb diadala
Harminchét évvel ezelőtt szeptember 25-én esett meg a csoda, amelyről a Népsport így tudósított: „Százötvenig Sirch vezetett, pontosabban 140-ig. Az NDK-beli lány ötvennél 30.20 mp-cel, száznál 1:02.79-cel fordult. Egerszegi 30.32-vel, illetve 1:02.99-cel. Ráadásul a fordulóknál az NDK-beli lányok, Sirch és Zimmermann mindig újabb előnyre tettek szert. Kriszti már-már épp utolérte őket, de amikor elrugaszkodtak a faltól, a különbség megint nőtt. Erősebb lehet a lábuk, hosszabb a karjuk. Százötvennél azonban Egér mégis eléjük került, s most ő is jól elrugaszkodott. Sirch már nem bírta, Zimmermann próbálkozott… Egerszegi, ez a pici lány, aki tavaly a felnőtt kontinensbajnokságot megelőző ifi Eb-n korára való tekintettel nem is indulhatott, hatalmas hajrába kezdett…”

Egerszegi, akinek 200 háton az 1991-ben úszott világrekordját csak 2008-ban tudta megjavítani a NOB mai elnöke, a zimbabwei Kirsty Coventry, szöuli győzelme után így nyilatkozott a Népsportnak: „Nem gondoltam én semmire, csak úsztam. Láttam, hogy az NDK-beli lányok mögöttem vannak, de nem tudtam, mi történik a nyolcas pályán, a surranón. Csak úsztam és úsztam…”
Egerszegi mögött egy másik vizes aranyérem végzett a második helyen, az összesen kilencnél tartó férfi vízilabda-válogatott 2004-es, athéni diadala. A Nemzeti Sport így tudósított nyolcadik, utolsó athéni magyar aranyat megnyerő pólósok Szerbia és Montenegró elleni győzelméről: „Még nem vezettünk ezen a meccsen. Most fogunk. Megkapjuk az emberelőnyt. Két és fél perc. Két és fél hét iszonyatos testi és fizikai megpróbáltatásai után csak a megfelelő figurát kell megtalálni. Megtaláljuk. A szerbeket elhúzzuk a jobbkezesek felé, majd két keresztpassz, hogy ritmust veszítsenek, vissza középre Kásásnak, egy leheletfinom átadás, Kiss Gergő kilép a falból, és három méterről, kegyetlenül bevágja a labdát a léc alá! 8–7!”

Ki ne tudná, Kemény Dénes együttese megvédte sydney-i bajnoki címét, ráadásul négy évvel később Pekingben tripláznia is sikerült. Athénban kilencen lettek kétszeres bajnokok, utóbb, 2008-ban hatan háromszorosok… Közülük az athéni siker után Kásás Tamás így nyilatkozott a Nemzeti Sportnak:
„Hihetetlen érzés nyerni! Nulla három után igen nehéz volt felállni a padlóról, különösen védekezésben játszottunk jól, ami lehetővé tette, hogy fordítsunk az utolsó percekben. Az eddigi legkeményebb olimpiai torna volt, meccsről meccsre haladtunk előre. Azt terveztük, hogy minden meccset megnyerünk, s lám, sikerült!”
A Nemzeti Sport 2000 decemberében megszavaztatta olvasóit arról, hogy a magyar szemmel legsikeresebb sportágakban kik voltak a 20. század legjobbjai. Az összesített listán Puskás Ferenc nyert Papp László és Balczó András előtt – az öttusakirály a Csodák csodája szavazáson is felfért a dobogóra, müncheni győzelme lett a harmadik helyezett.

Az 1972-es koronázásról a Népsport így tudósított: „Egyetlen feszült pillanatnak éreztük azt a tizenháromvalahány percet, amíg Onyiscsenko feltűnt a stadion bejáratánál. Tizenhárom és valahány… Mielőtt elindult, már tudtuk, pontosan 13:10 perc az az idő, amellyel már Balczó a bajnok, de hiába ugrotta át az óra mutatója ezt a kérdéses pontot, már jóval a szovjet fiú célba érkezése előtt (13:35.2), Balczó még mindig nem mert örülni. De aztán megjelent az időeredmény és a pontszám a villanyújságon, Balczó lába alól eltűnt az anyaföld. Dobálták, tapsolták, ünnepelték a társak és sportbarátok az újdonsült olimpiai bajnokot.”
Balczó Andrásnak csapatban ekkor már volt korábbról két olimpiai aranya (1960, 1968), egyéniben egy 4. (1960) és egy második (1968) helye, míg 1964-ben eltiltás miatt nem indulhatott. Az 1972-es olimpián csapatban ezüstérmet szerzett.
Münchenben a győzelme után így nyilatkozott: „Most majd lefekszem és reggel, amikor felkelek, akkor valakinek majd figyelmeztetnie kell, hogy öreg, el ne felejtsd, olimpiai bajnok vagy! És akkor megint nagyon fog tetszeni az egész, örülni fogok a jó hírnek…”

Szavazásunkon Balczó mögött hajszállal lemaradva egy méltó utód, az utolsó „lovas” öttusaverseny párizsi bajnoknője, Gulyás Michelle zárt, őt Szilágyi Áron harmadik, tokiói aranya követi, majd a történelmi első téli olimpiai aranyérem 2018-ból, a Burján Csaba, Knoch Viktor, Liu Shaoang és Liu Shaolin Sándor alkotta férfi rövid pályás gyorskorcsolyaváltóé – ebből is látszik, hogy a szurkolói emlékezetben az időben hozzánk közelebb lévő sikerek milyen élénken élnek.
Az első tízbe még az úszó Czene Attila atlantai meglepetésgyőzelme, Hajós Alfréd 1896-os sporttörténelmi első aranya, a férfi kardcsapat 1988-as szöuli drámája és a nagy Papp László 1948-as londoni diadala fért be.
De nemcsak a dicső 25, hanem a további 165 magyar nyári, téli és szellemi olimpiai aranyérem bármelyike megérdemelte volna, hogy a listára kerüljön. Az ezüstökről és a bronzokról, a sokszor heroikus csatában elért helyezésekről (no meg a legújabb kori paralimpiák diadalairól!) nem is beszélve, ám ezek is csak azt erősítik meg, amit amúgy is tudtunk: lenyűgöző a magyar sport múltja, gazdag a jelene, és közös reményünk, hogy hasonlóan fényes lesz a jövője is.
Valamikor 1987 nyarán találkoztak először, akkor egy országos bajnokságon a még csak 13 éves Egerszegi Krisztina már felhívta magára a figyelmet, hiszen négy egyéni számban volt a legjobb a felnőttek között, s ezzel persze felkeltette Török László érdeklődését is, úgyhogy a Magyar Rádió riportere meg is szólaltatta a fiatal tehetséget. Illetve csak próbálta. „Nem volt egy káprázatos anyag, Kriszta leginkább csak egyszavas válaszokat adott” – meséli már a jelenben Török László, akivel éppen Egerszegi Krisztinára várunk az őszi délutánon. – „És természetesen csókolommal köszönt… Mondtam neki, hogy tegezzen, úgy egyszerűbb lesz, de azt mondta, ez lehetetlen. És akkor én megkötöttem életem legjobb üzletét: azt mondtam Krisztának, mégiscsak próbálja meg, hátha egyszer nagy úszó lesz, s akkor sokkal egyszerűbb lesz, hogy amikor odamegyek hozzá, nem azt mondom neki, »Kedves Kriszta, mondjon nekem néhány szót!«, hanem egyszerűen csak megpaskolom a vállát, és úgy kezdem: »Drága, itt vagyok, mesélj!«” ![]() Épp itt tart a legendás riporter az első találkozás felelevenítésében, amikor a „drága”, vagyis Egerszegi Krisztina és férje leparkolnak az autójukkal néhány méterre tőlünk. Nehéz visszaadni szavakkal a derűt, amely ennek a két embernek az arcát ékesíti, amikor meglátják egymást. Amikor közelednek egymás felé – és egymás nyakába borulnak. Ötszörös olimpiai bajnokunk nemigen nyilvánult meg az elmúlt évtizedekben, a konkrét nyilatkozatot ezúttal is kihagyja, azért talán nem haragszik meg ránk, ha eláruljuk, ahogyan korábban is bármilyen ünnepség, évforduló alkalmával, ezúttal is majdhogynem értetlenül konstatálja, hogy az emberek még emlékeznek a győzelmeire (pedig de, az a bizonyos szöuli meg aztán tényleg feledhetetlen!), mi pedig ezt nem vesszük zokon, mert amellett, hogy elfogadtuk már, így szeretjük Egerszegi Krisztinát. Hogy Török László és Egerszegi Krisztina milyen érzésekkel van egymás iránt, azt ez a találkozás is mutatja: amellett, hogy dől belőlük a szó (igen, Krisztából is!), többször megölelik egymást – bizonyos szempontból összenőttek ők, ketten, s ezt a sportszeretők is érzékelik, talán ezért is végzett az élen a Csodák csodája szavazásán az a szöuli nagy diadal. „Krisztával találkozni mindig egy csoda. Egyrészt mert gyönyörű nő, másrészt pedig olyan emlékek törnek fel belőlem, hogy…” – csuklik el egy pillanatra Török László hangja. – „Nagyon sok közös élmény köt minket össze, de egyet szeretnék leszögezni: ez Kriszta győzelme. Kriszta győzelme volt a szöuli elsőség, és övé a szavazás első helye is. Nekem megtiszteltetés volt, hogy közvetíthettem a sikereiről. És az is, hogy az első, kicsit akadozós interjúnk után már minden ment simán: gond nélkül tegezett, és rengeteget beszélgettünk. Nem interjút készítettem vele, hanem locsogtunk. Például körömlakkokról, de az is megtörtént, hogy megkérdezte, hogyan tetszik az új frizurája, s miután én azt találtam mondani, hogy nekem kicsit komolynak tűnik a fekete szín, rám rivallt, miket beszélek, a haja nem fekete, hanem vadszilva!” Ilyen és ehhez hasonló történetek elevenednek fel ezen a szerdai találkozáson is, no meg persze a múlt mellett teret nyer a jelen is, Török László kifaggatja Egerszegi Krisztinát a gyerekeiről, a szüleiről („Akkortájt még nem volt mobil, a vezetékes vonalon mindig Kriszta apukáját kellett hívni, csak az ő engedélyével készülhetett minden riport és interjú, de nekem ez nem jelentett nehézséget, idővel kifejezetten jóban lettem a szülőkkel is”) – a búcsúzáskor kifejezetten kéri a bajnoknőt, hogy a szüleinek adja át jókívánságait. Az ölelés talán még hosszabb, mint az első volt, a mosoly a két ember arcán továbbra is ott van. Kriszta a kocsiból integet, Török kolléga pedig mellőlem, amikor pedig eltűnik az autó a szemünk előtt, egy csodaszép gondolattal köszön el: „Nagyon jó nagy győzelmeket közvetíteni. Mint ahogyan a szeretjük a bejglit, a rántott halat és a forralt bort is. Karácsonykor. Ha egész évben ezt ennénk és innánk, az már sok lenne… Az olimpia volt az ünnep, és a riporter boldog volt, ha megadatott neki egy-egy nagy siker közvetítése. De mellette ott vannak a hétköznapok, amelyeken ugyanúgy helyt kell állni – a sportolónak és nekem, az újságírónak is.” |
Ezekre a magyar olimpiai aranyakra szavazhattak a Nemzeti Sport olvasói és a Nemzeti Sportrádió hallgatói. 1. Hajós Alfréd (úszás, 100 m gyors, 1896) |








