A ló lehunyja a szemét – Malonyai Péter publicisztikája

Az öttusázók hete a mostani itthon, hiszen hétfőtől vasárnapig Európa-bajnokságot rendezünk. Az olimpia előtt néhány héttel, ám párizsi reményeink nem nőnek, s nem csökkennek az eredmények nyomán, hiszen a játékokon induló honfitársaim közül csupán Guzi Blanka állt rajthoz, ő is csak váltóban.

Szándéka szerint, hiszen ő tudja, néhány héttel az olimpia előtt érdemes-e kipróbálnia magát Eszes Noémival párban. Gulyás Michelle nem indul, ám Erdős Rita igen. Őt árgus szemekkel lesi majd mindenki, köszönhetően az elmúlt hetek intézményi zűrzavarának. Intézményi – ismétlem –, mert végül a Hivatal (nagy betű, ezt szeretik ők…) döntött arról, hogy ne ő szerepeljen az olimpián, hanem Gulyás. Az elnökség tette le a voksát mellette, miközben Martinek János szövetségi kapitány Erdősre szavazott.

Gyorsan rögzítem, hogy úgymond, jogilag semmi gond nincs, az elnökség puvoárja szerint megteheti, esetünkben főképp, mert a szakmai bizottság nem tudott dönteni. Gondom azzal van, hogy a legfőbb sportági hatalom miért nem állt ki szövetségi kapitánya mellett. (Martinek: „Nem tehettem mást, az objektív válogatási elvek szerint csak ezt a döntést hozhattam meg.”) Nálam az a legkevesebb, hogy a hatalmasok vállalják azt, akit kiválasztottak, hiszen bizalmi viszonyról van szó, ezt most nem részletezem, aki nem érdekelt az ilyesmiben, nyilván érti.

A háttérről persze van információm, a szakmai bizottság határozatképtelenségéről is, aki ismeri, felfejti a házon belüli érdekeket, tiszta képet kap. Nekem is vannak értesüléseim, ám ez sem tartozik ide. Az már inkább, hogy Tibolya Péter (nem mellesleg Gulyás edzője) a közösség oldalán szállt bele Kálnoki Kis Attilába és egy másik kollégámba, aki egyébként meg sem szólalt a témában. Azt kérte, hogy hagyják békén őket, esetünkben ez azt jelenti, hogy csend, semmi vélemény. Ez még hagyján, de a szövetség közleményt (!) adott ki az esettel kapcsolatban, a végén a lényeg. E szerint a sportág honi csúcsa „a magyar öttusasport résztvevői, szurkolói, barátai felé azzal a kéréssel él, hogy támogassák az olimpián induló négy öttusázó felkészülését azzal, hogy a lehető legnagyobb nyugalmat biztosítanak számukra. Aki ebben nem partner, az nem tekinthető a hazai öttusa valódi jóakarójának”.

Ez azért sejteti, hogy nem a béke az úr magasabb öttusakörökben, még úgy sem, hogy Balogh Gábor elnök decemberi székfoglalójában azt remélte, hogy a sportág nálunk „a nyugalom és a béke szigete” lesz, majd: „Viták, nézeteltérések attól még persze lehetnek, csak azokat tartsuk meg házon belül, a harc ugyanis a versenypályára való.”

Nem folytatom, inkább sok sikert kívánok a magyar öttusázóknak Párizsra, mielőtt félreértenének (ez egy hatodik tusa nálunk…), Gulyás Michelle-nek is, akit ismeretlenül is nagyon tisztelek, s nem csupán öttusázóként. Aki – mint elhangzott – azért alkalmasabb az olimpiai indulásra Erdősnél, mert „évek óta cipeli a hátán a sportágat”. Rőzsehordó anyókaként nehezen tudom elképzelni, ám bízom benne, hogy az olimpián megcsókolja a királyfi.

De vissza az Európa-bajnoksághoz, amelyet azért is rendezünk, hogy „méltó módon búcsúztassuk el a lovaglást”. Méltó módon az előzmények alapján nehéz lesz, hiszen a tokiói olimpián a német Annika Shleu eseténél a ló tehetett a legkevesebbet a botrányról, Érzek némi álszentséget a fennkölt szándékban, hiszen a sportág vezérkara nem az öttusa mellett állt ki, hanem az olimpiai programban maradásért könyörgött. Mindenesetre nálunk igazi gála lesz, állítólag a sportágat az öt karikával megáldó Pierre de Coubertin báró alakját kívánják felidézni. Hátha forogni kezd a sírjában, a spiritiszták szerint még meg is jelenhet.

Mindenesetre lehetne egy bohócszám is a programban. Az artista lovon érkezik a porondra, aztán leesik róla, a paripa elvágtat, ő pedig csúszni-mászni kezd, hogy átküzdje magát a célnál felállított öt színes (kék, sárga, fekete, zöld, piros) karikán.

Engedelmükkel én itt búcsúzom el az öttusalovaglástól. Kezdem Fábián Lászlóval, aki mindent nyert a sportágban, amit lehetett (néha azt is, amiről úgy látszott, lehetetlen). „A lovaglás elhagyását és az akadálypark behozatalát az öttusa megreformálásának érdekében nem érzem olyan megoldásnak, ami a sportágnak hosszú távon biztosítja a jövőjét. A lovaglás nélkül az öttusa lelkét kitépték, az akadálypálya nem jelent szerintem megoldást arra, hogy ez a sportág sokkal közkedveltebb legyen a fiatalok körében” – mondta immáron MOB-főtitkárként.

Pedig még akár átkozhatta is volna a lovakat. Magas, hosszú lábú ifjúként nem volt egyszerű dolga a nyeregben. Hogy példát mondjak, ott volt a szöuli olimpia (1988). A délutáni programban lovagolt, nyolcadikként, erre pontosan emlékszem. Lova (Waldfee) délelőtt levetette a hátáról Maciej Czyzowiczot, a lengyel még kergetni is kénytelen volt. Fábián is megküzdött vele, de pontszáma (876) kellett ahhoz, hogy az egyéniben győztes Martinek Jánossal és Mizsér Attilával csapatban olimpiai bajnok legyen.

„Az egyéni reményeim ezzel elszállni látszanak…” – nyilatkozta, Buzgó József, a válogatott edzője pedig: „Az már az elején kiderülhetett neki, hogy csatáznia kell a lóval. Így két választása volt. Az egyik, hogy az egyéni siker reményében kockáztat, s akkor lehet, hogy nullát, de lehet, hogy ezer pont felett lovagol. Ő azonban biztosra ment a csapat érdekében.”

Máskor is akadtak gondjai a lóval, ám az egy pillanatig nem jutott eszébe, hogy a számot törölni kéne az öt tusa közül. Miközben a téma mindig naprenden volt, emlékszem, volt, amikor komolyan fontolgatták, hogy a salakmotorozás kerüljön a helyére, ám akkoriban még volt tisztelete a hagyományoknak. Most pedig? Két tisztán hagyományos szám létezik majd Párizs után, a vívás és az úszás, mert ugyebár a lövészetet és a futást már összevonták (laser run), és jön az akadálypálya. Amivel semmi bajom, kitűnő sport, de körülbelül annyi köze van az öttusához, mint a sportág vezérkarának. A laser run is remek ötlet, önálló sportágként szívesen nézem, ahogy a biatlont, ugyanazt pepitában is. Megjegyzem, a sífutás és a lövés szövetsége (IBU) 1993-ban vált le az öttusázókról (UIPM), nem véletlenül, minek egy kapkodó házastárs. A sportág ma népszerűbb, mint valaha, nyári változata is van, a televíziónézők egyik kedvence.

A lovaglás pedig csak az olimpia bűvkörében élőknek nem tetszik, egyébként remek pedagógiai eszköz. A barátaim, de minimum közeli ismerőseim közé tartozó korábbi valódi (ismétlem: VALÓDI) öttusázók közül csak azok kezdhettek el lovagolni, akik az úszásban, futásban, lövészetben (háromtusa) már mutattak némi talentumot. Ahogy az egykori (világ)klasszis lovasedző, Tóth Béla bácsi mondta, nem ment egyik napról a másikra, amíg otthonra leltek a nyeregben: „Kell rá találni időt, mert az öttusalovaglásnál is követelmény a ló szeretete, a játékosság, mert csak ezen keresztül fejleszthető ki az az azonosulni tudás, amely szükséges ahhoz, hogy a versenyző húsz perc alatt valamiféle kontaktust tudjon találni a bemelegítés során a lovával.”

És azt se felejtsük el, hogy a ló is neveli lovasát, ha úgy tetszik, terápiás állat (hatalmas az irodalma), azt pedig javaslom, hogy nézzenek bele egyszer egy ló szemébe. Mit mondjak, több emberség (képzavar, de fontos) csillog benne, mint…

Ám ezek már a hétköznapok, amit a gépek, eszközök uralnak. Az öttusa pedig Párizs után megszűnik nálam, ezzel tartozom azoknak, akiktől rengeteget kaptam az évtizedek során. Öt számból álló összetett sportág – ez lesz belőle.

A hírvivő meséjét pedig szándékosan nem hoztam elő. Tudják, a futár lóra pattan, s a többi…

S a többi – mint a Párizs utáni öttusa.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!