Áldozat egy vezérért – Ballai Attila publicisztikája

ÚJRA MAGYAR LETT RAPPORT RICHÁRD! Bár román állampolgár – bizonyos híresztelésekkel ellentétben – sohasem volt, de román zászló alatt játszott, és fennállt a veszélye, hogy így marad ez a szeptemberi, budapesti sakkolimpián is. Hogy mekkora volt ez a veszély, azt ezeken a hasábokon ekképpen latolgattam április végi publicisztikámban: „Az esetleges magyar–román mérkőzés már kitüntetett figyelmet kap, és ha Rapport az első táblán, ne adja Isten, legyőzi magyar riválisát, már előre hallom a döbbent reakciókat: ez világbotrány! Hogyan, miért történhetett meg? Kik a felelősök?”

E felvetések mára szerencsére tárgytalanná váltak; egy hónappal írásom megjelenése után sajtótájékoztatón jelentették be, hogy Rapport Richárd ismét „sakkmagyar” lesz, sőt a húsz esztendeje világbajnoki döntős, kétszeres sakkolimpiai ezüst­érmes Lékó Péter is visszatér a csapatba. Ők ketten legutóbb kereken tíz éve, 2014-ben szerepeltek együtt a válogatottban, és hogy ez a lehető legjobbkor, az első budapesti sakkolimpián következik be újra, azt Lékó, láthatóan meghatottságával küzdve, akként értékelte: a csodával határos, hogy ez összejött.

Szerintem pedig, ha létezik egyáltalán e kategória, ez előre kalkulálható, így előidézhető csoda. Meg kellett teremteni az előfeltételeit, és ettől máris bekövetkezett. Minderre Rapport, ugyancsak emelkedett stílusban, így utalt: „Úgy éreztem, a szülőhazám számára ismét fontos lettem. Nagyon különleges és rég várt pillanat ez, hálás vagyok és izgatottan várok a jövőre.” Amit rózsaszínben lát, hiszen hozzátette, úgy véli, egy erős csapattal nyerni kell, ezúttal pedig már nem nyomasztja az a teher, hogy egy idegen országot képvisel.

Tévedés ne essék, ezt a terhet ő, a saját választása rakta magára. Nem a történelem. Mint például a minap elhunyt világklasszis kézilabdázóra, Birtalan Istvánra, aki a Szilágyságban, a trianoni határ túloldalán, Romániában látta meg a napvilágot, és nekem gyerekként a rettegett „román” átlövő, Stefan Birtalan volt, jóval később szelídült csak Pista bácsivá.

Rapport ezzel szemben ide született, oda költözött. Amiért cseppet sem nehezteltem rá; modern idők modern klasszisa, akinek nemcsak életformája, szenvedélye a sakk, hanem pénzkereseti forrása is, vagy talán elsősorban az. Ezzel sincs gond, nagyjából mindenki a saját szakmájából, hivatásából akar boldogulni, abból, amihez a legjobban ért. Megélhetési asztalosról, buszsofőrről mégsem beszélünk soha, csak megélhetési edzőről, sportolóról.

Rapport Richárd most hazatért, mert mint örömmel és megnyugvással mondja, ismét fontossá vált a szülőhazája számára. Hogy ez mit jelent? Nem azt, amit a romantikus tizenkilencedik században, amikor például Horatio Nelson 1805-ben, a trafalgari ütközet előtt vezérhajója zászlójelzésével üzente, „Anglia elvárja, hogy mindenki megtegye a kötelességét”. Mindhalálig, miként maga az admirális is, Trafalgarnál. Ez a fajta elköteleződés hajdan alapvetés volt. Később választási lehetőséggé módosult, ahogy azt John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök pontosan felvázolta beiktatási beszédében: „Ne azt kérdezd, mit tud érted tenni a hazád, inkább azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért.”

Rapport esetében utóbbira egyértelmű a válasz: magyar színekben indul minden idők legrangosabb magyarországi sakkversenyén. Nelson után szabadon, Magyarország 2024-ben már nem várhatta el, hogy megtegye e kötelességét, hiszen ez manapság már nem is kötelesség, Kennedyvel szólva, a hazának is tennie kellett érte. Hogy mit, arról ugyan nem nyilatkoznak az érintettek, de egyértelmű. Meg kellett fizetnie az árat. Egy extra sakkozó árát, aki állt már a világranglista ötödik helyén is. Rapport nyilván megkérdezte, mit lenne hajlandó tenni érte a hazája, és megkapta a várt, a helyes feleletet.

Nincs ezzel semmi baj, ez így a jó. Ahogyan legutóbb is idéztem, 2011-es interjúnkban az akkor tizenöt éves tehetség nem kertelt: „Már most olyan szinten sakkozom, hogy abból meg lehet élni. … Pénzt igazán a csapatbajnokságokon lehet keresni, mert a focival ellentétben mi minden országban választhatunk magunknak egy klubot, így nekem már hat csapatom is van. De igazán az keres jól, aki tagja az első húsznak.” Ennek szellemében váltott zászlót nem egészen két esztendeje; egy szerb származású romániai milliárdos olyan szponzori csomaggal kereste meg, amelynek feltétele volt, hogy piros, fehér, zöld helyett kék, sárga, pirosban versenyezzen. Megtette – részben bizonyára azért, mert itthonról ehhez fogható ajánlatot sem kapott. Anyagi számítását így megtalálta, de a szakmaiba hiba csúszhatott, mert Élő-pontszáma és világranglistás pozíciója jelentősen romlott.

A haza így mindenki szempontjából a legkedvezőbb pillanatban jelezte, hogy szüksége van rá. A sakkolimpia hivatalos, 1927-es rajtja óta Budapest az idén lesz először házigazda, aligha vitás, hogy rendezőként magunkra osztanánk a főszerepet is. Ha szentelünk egy gondolatot Milák Kristóf minapi, barcelonai 1.55:67-es idejének 200 pillangón (ezzel Tokióban 13. lett volna), vagy női kajakosaink jelen állapotának, Párizs után kifejezetten jól jöhet egy visszhangos bravúr a szeptemberi sakk­olimpián.

Annál is inkább, mert minden fiaskó vagy akár félsiker után felerősödik a kritika, hogy a magyar sport kivételezett helyzetet élvez. Hogy túl sok benne a pénz. Én inkább úgy fogalmaznék, elég. Elegendő lehet kiugró eredmények eléréséhez és a megtartásukhoz, ha az előzetes esélyfelmérésből eredő elosztás, a folyamatos ellenőrzés és az utólagos korrekció hármas egysége megfelelően működik.

Meggyőződésem, hogy e tekintetben Rapport Richárd „visszaigazolása” helyes, logikus és hatékony lépés. Vezéráldozat helyett áldozat egy vezérért. Bárcsak minden csapatunkat megerősíthetnénk ennyire és ekkora befektetéssel!

A döntéshozók felelőssége pontosan ebben áll. Örök példám az út, amelyet a brit sport az ezredforduló környékén másfél évtized alatt bejárt. Az 1996-os, atlantai olimpián nyert egyetlen bajnoki cím utáni országos felháborodás hatására a szerencsejáték bevételeiből táplálkozó új forrást állítottak be a versenysportba, tudományos eszközökkel határozták meg, rövid és középtávon, mely sport- és szakágakban érhető el a legbiztosabban kiemelkedő eredmény, és munkához láttak. A termés négy évre rá, 2000-ben máris 11 arany, majd a továbbiakban 9 (2004), 19 (2008) és 29 (2012)! Érthetően London volt a csúcs, de Rióban és Tokióban is húsz felett maradt az elsőségek száma. Sohasem felejtem, hogy 2008-ban Pekingben egy délutáni beszélgetésünk során angol kollégák előre megjelölték, a következő napokban mely kerékpáros versenyszámokban aratnak majd diadalokat, és tippjük hibapont nélkül bejött. A brit bringások ezen az egyetlen olimpián nyolcszor állhattak a dobogó tetejére – mint mondták, itt volt a legkönnyebben prognosztizálható és megvalósítható az áttörés. Az Atlanta utáni brit kerékpárosaranyak száma így alakult: 2000-ben egy, 2004-ben kettő, 2008-ban nyolc, majd 2012-ben is nyolc.

Követendő recept. A jó hírem hozzá az, hogy még a kerékpározásnál is ismerek legalább egy egzaktabban elővételezhető sportágat. A sakkot. Ezért bátran leszögezhetjük, hogy a magyar csapat Lékó Péterrel és Rapport Richárddal más nagyságrendet, szintet jelenthet a budapesti sakkolimpián. Aminek a hozadéka nem kizárólag egy érem lehet, hanem az újbóli rácsodálkozás is egykori közkedvelt népi játékunkra. A parkokban, a tereken, a gyógyfürdőkben nem is olyan régen még élénk érdeklődés mellett roppant éles és élvezetes partik zajlottak. Akár két királyig – ahogyan, mint Rapport is állította, ő is szeret játszani, megalkuvás nélkül.

Ilyen előzmények után ugyanis a szalonremi természetesen kizárt. Legfeljebb az jelenthet kivételt, ha az utolsó fordulóban, az utolsó asztalnál még éppen fél pont kell a Lékó által említett csoda bekövetkeztéhez.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!