Van az a pénz – Malonyai Péter publicisztikája

Ritkán adnak okot megdöbbenésre napjaink sporthírei, tartunk már ott, hogy a világban minden megtörténhet, sőt az ellenkezője is. Így aztán súlyánál kevesebb figyelmet kapott a közelmúltban, hogy az olimpia után sor kerülhet az Enhanced Games selejtezőire (döntők: jövőre), azaz olyan világversenyére, amelyen teljesítményfokozókkal állhatnak rajthoz az indulók.

A szervezők szerint sorra dőlnek majd meg a világcsúcsok, jönnek a kiemelkedő produkciók atlétikában, úszásban, tornában, az erő- és küzdősportokban, utána már senkit sem érdekelnek majd a különféle „lassú” versenyek, így például az olimpia sem. A versenyzőknek semmilyen doppingtesztnek sem kell alávetniük magukat, ám azért lesz orvosi vizsgálat (EKG, vér, gén), de csak a nagyobb biztonság kedvéért.

Az Aron D’Souza ausztrál üzletember által kiötlött vetélkedés abból indul ki, hogy a doppingszabályozás tudományellenes, ellene van annak, hogy a versenyzők feszegessék testük valódi határait. Az elvi háttér tovább is megy, megállapítva, hogy a teljesítménynövelőkkel élő sportolók a NOB és a sportági szövetségek elnyomottjai, kiállásuk a szabad gyógyszerszedés mellett alapvetően polgárjogi küzdelem.

Azért a szerszabadságnak is vannak feltételei, kizárólag az FDA (az Egyesült Államok élelmiszer- és gyógyszerügyi hivatala) által engedélyezett medicínák használhatók. Igen, ez itt a reklám helye, teljes joggal, hiszen alapvetően üzleti vállalkozásról van szó, befektetők sora áll az ötlet mögött megtérülést várva. Ehhez is van ideológia, azt mondják, a haszon mindennél fontosabb a sportban is, a nonprofit szervezetek léte ellentétes a – kapitalizmussal. Ezek után nem meglepő, hogy pénzdíjas a doppingverseny, ám igazán nagy összeg annak jár, aki világrekorddal szolgál, a csúcs egymillió dollárt ér.

Egyelőre nem tolonganak a jelentkezők, érthetően, hiszen jön a nyári párizsi olimpia, nincs olyan eszetlen sportoló, aki feljelentené magát. Egyelőre csupán egyetlen nagy(obb) névvel reklámozhatják magukat a szervezők, az háromszoros olimpiai érmes, háromszoros világbajnok ausztrál úszó, James Magnussen jelezte, hogy indulni kíván. Ugyan 2019-ben már visszavonult, ám egymillió dollárért hajlandó újra edzésbe állni. Sőt. Szándékában áll elmenni az Egyesült Államokba, hogy az ott kapott tanácsok alapján a neki leginkább megfelelő szerekkel élhessen. Van az a pénz… Azt pedig lássuk be, hogy nincs nála hatásosabb dopping.

Érdekes, de nem véletlen, hogy azért megszólaltak a „hivatalok”. Sebastian Coe, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (WA) elnöke nemes egyszerűséggel ostobaságnak nevezte a tervezetet, s már most megfenyegette a majdani indulókat, hogy ezzel örökre kizárhatják magukat a mai, bevett versenyekről. Az amerikai doppingellenes ügynökség (USADA) élén álló Travis Tygart pedig cirkuszi mutatványként, azon belül bohóckodásként tekint rá.

Meggyőződésem, hogy a nálunk A becsületes játék az egyetlen út látványos szlogenjével meghirdetett kampányok nem osztanak, nem szoroznak a tiltott gyógyszerezésben, s persze az is az egyenlő feltételeket szolgálja, ha mindenki doppingolhat. Azt pedig ne higgyük, hogy a mai profi sport élet, erő, egészség.

És mégis… Nehezen térek napirendre a D’Souza-projekt fölött, talán mert a doppingellenes marketing úgy is megfertőzött, hogy igyekszem két lábon állni a földön, illúziók nélkül figyelve napjaink (sport)világát. Mert ugyebár küzdelem ide vagy oda, a közösségi térben felsorolt eltiltottakat betűrendben szedve, úgymond ától zéig sorolják fel az oldalszerkesztők (a doppingolt lovak kevesebben vannak). És ezek a hivatalosan sportkarrierre esküvő versenyzők, az amatőrök adatai nem ismeretesek.

Ugyanakkor nem újdonság, hogy virágzik a doppingszerek feketepiaca, 2022-ben, a hamisított és visszaélésekkel forgalmazott készítmények felkutatására beinduló úgynevezett Pajzs-művelet (Operation Shield) során 28 együttműködő európai ország hatóságai több mint 10.5 millió gyógyszerkészítményt foglaltak le 40 millió euró értékben. Letartóztattak, feljelentettek 349 gyanúsítottat, és tíz titkos laboratóriumot zártak be.

Azt pedig ne higgyük, hogy a hétköznapok doppingszerre nem is gondoló embere nincs veszélyben, hiszen a 21. század első negyedében eljutottunk odáig, hogy tetszik, nem tetszik gyógyszerfüggők lettünk. Nem véletlenül, hiszen tessék megnézni csak a sportműsorok alatti reklámokat, ha mindazt a bajt, hiányosságot, az ideálisnak parancsolttól eltérőt felfedezném magamon, ami ellen egyedülálló készítményt ajánlanak, hát… Megnézhetném magamat (persze, ha még látom…). Hogy miért nem mozgásra buzdítanak a reklámok egy-egy sportműsor alatt, egyszerű az oka – a gyógyszergyártóknak van pénzük az intenzív hírverésre, mert a különféle szerek forgalmazása nem csupán feketén jó üzlet. Az pedig megmosolyogtató, hogy az árleszállítás éppen úgy kedvcsináló, mint mondjuk a gépsonkánál.

Ezek után ne csodálkozzunk azon, ha a sportolók is élnek a módival. A szerepek leosztva, a felek jól elvannak egymással. A sportszervezetek hirdetik az igét, ez az erkölcsi oldal, az egzisztenciális pedig, hogy a versenyzők közül jó néhány (na, annál azért több…) igyekszik ügyeskedni „az jó hírért, névért” (Balassi Bálintot persze azért ne keverjük bele nagyon, hiszen utána az jön a versben, hogy „az szép tisztességért”). Az is ide tartozik, hogy még a múlt század nyolcvanas éveiben a sportszociológia professzora, Földesiné Szabó Gyöngyi felmérte, hogy mire képesek a sportolók a diadalért, s meglehetősen sokan adtak volna tíz-tizenöt évet az életükből az olimpiai aranyért cserébe.

Egy mai vizsgálódás se hozna más eredményt, főként, hogy az említett egzisztenciális előny sokszorosa az akkorinak. Egy-egy lakás- vagy gépkocsi­kiutalás számított egykoron csúcscélnak, ma pedig nem is tudom, mi. A toronyóra lánccal csak azért nem, mert nem divat (egyelőre).

Ha már a múltban járok, érdemes felidézni, hogy például 1929-ben a Nemzeti Sport a lovagiasság jegyében igyekezett eldobatni a kerékpárosokkal a doppingot, lesújtóan megállapítva, hogy aki nem teszi, az nem versenyző, hanem – sportiparos. Most pedig, csaknem egy évszázaddal az egykori verdikt után a sportiparos nem szitokszó, sőt. Nevezetesen profinak hívják.

Visszatérve a tervezett doppingversenyhez, abban igazuk van a kezdeményezőknek, hogy úgymond az emberi jogok nem kapnak kellő tiszteletet a vizsgálatok során. Nálam példa a párbajtőrben párizsi kvótás Kun Anna aktuális esete, akiben csak negatív szer volt, a „holléti információknak” nem tett eleget, egy éven belül háromszor nem találták. Ha ideveszem, hogy negyedévre előre, az induló hónap első napja előtt két héttel kell megmondania a versenyzőnek mikor, hol lesz (kivéve a 23 órától másnap reggel ötig tartó időszakot), akkor egyet kell értenem azzal a jogászi véleménnyel, hogy a már 1789-ben Az Emberi és polgári jogok nyilatkozatában megfogalmazott ártatlanság vélelme itt nem érvényesül. Nem az ítéletet meghozónak kell bizonyítania, hanem a perbe fogottnak. Az persze igaz, hogy szabály az szabály (hollét), ám ez nekem kevés, lévén szó – ismétlem – egzisztenciáról.

És hogy békésebb vizekre evezzek a végén, idézem a Nemzeti Sport tudósítóját, aki 1931-ben a Hungária–III. Ker. meccs szünetében ezt látta:
„A III. kerületi öltözőben nagyokat húztak valami »bájitalból«.
– Áhá, dopping – gyanakodott valaki.
– Az ilyen dopping sohase árt – szólt a kerületiek fedezete, Lutz Lajos, és nagyot húzott az üvegből. – Egész jó ez a kis limonádé – tette hozzá csettintve.

A »kis limonádé« jóféle, kisüstön főtt szilvórium volt, amit egy lelkes újlaki drukker juttatott le az öltözőbe.”

A Hungária ekkor 1:0-ra vezetett, a vége 6:0 lett.

Igaz, a kisüsti akkor még nem volt hungarikum.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!