A zseni Törőcsik cselei verssorokként élnek Prieger Zsoltban

– Nagy a nyüzsgés, az Anima Sound System friss lemezzel jelentkezik, megjelent az új videóklip, szerdán a Kobuciban koncerteztek. Mit lehet tudni az új albumról?
– Most éppen egy Bob Dylan-feldolgozásokat tartalmazó lemezt készítettünk, ami egy régi mánia, gyerekkori szerelem beteljesülése. Több vendég közreműködésével nem szokványos interpretációk születtek, sok hanggal, színes előadásmóddal igyekszünk felvillantani, hogy itt nem csak egy varjúhangról és egy rosszul behangolt gitárról van szó, hanem költészetről, szerelemről, filozófiáról, hitről. Az album hamarosan kijön, de lesz egy sorlemezünk is még ebben az évben, csupa új Anima-dallal.

– A madarak azt csiripelik, hogy a Dylan-lemez klipjében a hetvenes évek nagy holland labdarúgói is felbukkannak…
– Bizony, és a kamera gyerekkorom idoljára, Johnny Repre fókuszál, aki ugye Johan Neeskens, Arie Haan vagy Rob Rensen­brink mellett a holland totális foci nagy egyénisége volt, és bár nem volt olyan marketingje és stratégiai látása, mint Johan Cruyffnak, nem rúgott olyan távolról szabadrúgásgólokat, mint Haan, nem volt olyan kemény és okos kőszikla, mint Ruud Krol, de igazi rocksztárnak mondanám… Többeket megihletett, egy francia zenekar is írt róla számot. Minden focipólómra az apám orvosi táskájából kivett leukoplasttal tizenhatost ragasztottam, így futottam ki Szombathelyen a Szűrcsapó utca tizenkettő előtt lévő, általunk kialakított játszótér-focipályára. Több pályánk volt, attól függően, hogy két pad, két-két fa vagy két-két lerakott pulóver képezte-e a kaput.

– Mi volt az első nagy futballélménye?
– A legeslegelsőről csak fotó tanúskodik, az látható rajta, hogy apám betol a Rohonci úti Haladás-pálya kezdőkörébe néhány hónapos koromban. Arra viszont jól emlékszem, amikor a Haladás elleni bajnokin az Újpest labdarúgói kifutottak a pályára, a játéktér egyik sarkában megfordultak, és mindannyian kiintegettek. Mintha nekem integettek volna, apám meg – aki sportorvosként is dolgozott – mondta: persze hogy neked, mert elintéztem. Én, aki félszeg fiú voltam, ott feszítettem csupa lilában, ami ugye nyilván nagy szimpátiát válthatott ki a zöld-fehér szurkolókban... Ez már egy későbbi Újpest volt, mert az én kedvencem örökre a Törőcsik-, Fekete-, Fazekas-, Horváth-, Harsányi-féle együttes volt és marad.

– Ezek szerint a Haladás ellen is a liláknak szurkolt?
– Több játékosát csodáltam, de sohasem szurkoltam a Halinak. A szurkolást nem választja az ember, mert az egy fátum, sorsszerű elköteleződés. Lehetnek persze racionális megfontolások, például az én esetemben a Barcelonához vonzódás a holland totális fociból eredeztethető, gondoljunk csak Cruyff érkezésére a katalánokhoz, majd Josep Guardiolára, aki Cruyff-tanítvány, igazi focifilozófus. De az első igazi személyes kapcsolódásom a futballhoz a lila szín és Törőcsik András. Amikor 1979-ben a bajnokságot megnyerve, az utolsó bajnoki fordulóban a Zalaegerszeg ellen lejátszott meccs után súlyos autóbalesetet szenvedett, apátiába estem, és írtam neki egy levelet...

– Reagált?
– Igen, válaszolt, odaírta a feladóhoz, hogy Törőcsik András Zsolt, küldött fotót is. Én gyerekként a könnyekkel áztatott levelemben aggodalmamat fejeztem ki, hogy mi lesz a világválogatottsággal meg velem, ha nem fogom látni többet a pályán! Mert bár nem volt egy versenyszellem, bennem verssorként élt, mondjuk, a Köln elleni hátrahúzós csele, és általában az a három-négy mozzanat, amit mérkőzésenként látni lehetett tőle. Zseni volt.

– Csak a futball hozta lázba?
– Nagyon sok sportágat szeretek, az atlétikát és a bunyót is, mert apám majd' minden sportot űzött, ebből kifolyólag teke- és röplabdameccseken, kispályás focin is gyakran megfordultam, de például nagyapám pingpongasztalt készített nekünk, és ha nem fociztunk, Szabolcs öcsémmel – aki nagyon ügyes kapus volt és jól is teniszezett – pingpongoztunk. Élénken él bennem, amikor nyári badacsonylábdihegyi éjszakán a montreali olimpia vízilabdameccseit hallgatjuk rádión. A rádiós közvetítéseknek egyfajta misztikájuk volt. A Rohonci úton – vagy ha apám kettős rangadóra vitt bennünket, akkor Budapesten – mindig követtük a körkapcsolást a mérkőzések közben, és számolgattunk. Az izgalmak után meg mentem jegyzőkönyvet vezetni: odaültem az írógéphez apám irodájában, hogy írásban is megörökítsem az átélteket.

– Ha nem is szurkolt a Haladásnak, azért fül- és szemtanúja voltam az augusztus végi szombathelyi Anima-koncert végén, amikor két nagy helyi labdarúgó-egyéniség, Hegedűs Péter és Halmosi Zoltán nevét kiáltotta a mikrofonba, meg hogy lesz még bajnok a Haladás…
– Így volt. Másnap a városban telefonáltam, és megláttam a közelemben Hegedűs Pétert, azt hittem, ő is vár valakit. Aztán amikor letettem a telefont, odajött hozzám, és gratulált a koncerthez. Kiváló adottságú kapus volt, nem mellékesen zseniális egyéniség is. Szerintem nem értékelték kellően az akkori szövetségi kapitányok.

– Most viszont nem panaszkodhatunk a szövetségi kapitányunkra. Ön is visszaszeretett a magyar válogatottba?
– Így is van. Marco Rossi mára az utóbbi évtizedek tán legjobb válogatottját kreálta, az embereket érdekli is a csapat annyi depresszív év után, amikor a „magyar foci” jelzős szerkezet a „bénázás” szinonimája volt. Voltak időszakok, amikor megfogadtam: soha többet nem nézek magyar futballt, annyi rossz mérkőzést volt alkalmam végignézni, de most már a Martonvásár meccsein is ott vagyok. A megyei meccsek ma is jobban izgatnak, mint az első osztály.

– A harmincéves Anima Sound System gardírozása, vagyis a zene mellett sokat ír, megannyi irodalmi vagy színházhoz kapcsolódó projektet hív életre, és még sorolhatnám, mi mindent csinál. Honnan a kifogyhatatlan energia, egyszerűen ilyen a habitusa?
– Mindent nagy energiával csinálok, mindenhez szenvedéllyel közelítek, legyen az könyv, zene, tanítás vagy bármi más, de szenvedélyesen szeretem Szombathelyt, Budapestet és Martonvásárt is. Az említett most készülő sorlemezünknek például DERKOVITS lesz a címe, ami a szombathelyi Derkovits lakótelepre utal, Derkovits Gyula pedig ugye proletár festő volt, beskatulyázhatatlan határsértő, és én nagyon bírom az ilyen habitust. Szeretem, ha valaki nem illik bele a korszellembe.

– Az Animát ismeretterjesztésre is használja, a meghökkentő című, technós alapú Reading Is Sexy-ben megannyi ismert vagy kevéssé ismert író, gondolkodó neve hangzik el: Bertolt Brecht, Lev Tolsztoj, Knut Hamsun, Simone Weil, Rainer Maria Rilke, Thomas Merton... Hogyan jött az ötlet?
– Igazából nem volt tudatosan összeállítva a névsor, a számban szereplő írók első gondolatra jutottak eszembe. Nagy kedvenceim ők, és a nagyon eltérő világokból érkeznek. Charles Bukowski, Emil Cioran vagy Keresztes Szent János ugyanúgy kedvencem, de valószínűleg köszönőviszonyban sem lettek volna egymással. A világ sokszínű, és én szeretem, ha sokszínűek az olvasmányaim is, és szabad a választás.

– Ha már irodalom, milyen könyvek jelentettek először élményt?
– Mindenféle, sohasem voltak határaim ebben sem. Gyerekként az indiános könyvek, Weöres-versek, de korán elkezdtem olvasni az oroszokat, németeket, így Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Hölderlint, Rilkét vagy a magyarok közül Pilinszky Jánost, Nagy Lászlót és Juhász Ferencet. Most is párhuzamosan olvasok sportkönyvet és filozófiát, teológiát és szakácskönyvet, krimit, verseket és zsoltárokat.

– Merészen kísérletezik, hihetetlenül kíváncsi, két látszólag ellentétest hoz közös nevezőre. Volt igazán rizikós próbálkozása?
– Rizikó mindig van, de az kell, ez inspirál. Szeretem a veszélyes vállalkozásokat, szeretek más világokból érkező emberekkel együtt dolgozni, legyen az experimentális jazz, népzene, popdal, irodalom, iskola vagy színház.

– Irigylésre méltó, hogy határtalan terepen mozog, de engem is meglepett, amikor azt láttam, hogy szentekről ír a jezsuiták lapjában. Ehhez biztos kellett valamiféle fordulat az életében, nem?
– Egyáltalán nem. A szentek szintén határsértők. Mindig is vonzott a radikalitásuk. A katolicizmus avantgárdja ők. Istenhívő vagyok, de nem az a fajta, aki erről papol vagy másokra akarná erőltetni. Viszont szeretek róla beszélni és informálni, mert izgalmas téma, s mindegy, hogy írok róluk például legújabb könyvemben, a Kedves Teréz!-ben, vagy irodalmi műsort szerkesztek az írásaikból-leveleikből, ahogy a bibliai zsoltárokkal vagy a női szentekkel tettem.

– Létezik bármi, ami nem érdekli, ami nem mozdítja meg a fantáziáját?
– Talán néhány praktikus dolog, de erről a feleségem tudna többet mondani. Amikor találkoztunk, még TAJ-kártyám, társadalombiztosításom sem volt, csak egy darabokra törött személyim – azzal érveltem, hogy én úgysem leszek beteg soha. Beteg azóta sem lettem, de a papírjaim már rendben vannak.

A TEKERD CÍMŰ DAL VIDEÓKLIPJE

– Ha meg kellene határozni, lehet konzervatív szabadgondolkodónak nevezni Prieger Zsoltot?
– Nem, mert nekem a konzervatív szó nem sokat jelent. Én inkább a tradíciót mondanám helyette, ami mellett leginkább a kísérletezésben és a játékban hiszek. Meg a szenvedélyben. Meg abban, hogy nem a sötétséget kell állandóan szapulni, hanem gyertyát kell gyújtani. Meg kell tenni, ami tőlünk telik.

– Mit csinál, ha éppen nem szervez, nem koncertezik, nem ad interjút, nem ír?
– A martonvásári patakparton vagyok a kutyámmal, vagy macskámmal az ölemben Barca- és Liverpool-meccset nézek, kiállításokra járok. És persze olvasok folyamatosan, de sajnos legalább ötszáz évig kellene élnem, hogy minden izgalmas könyvet elolvassak.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 23-i lapszámában jelent meg.)