Pályára lép az agy – Malonyai Péter publicisztikája

Személyes szál, hogy annak idején első cikkemet arról írtam, mi lesz a sportolókkal, ha befejezik a pályafutásukat, készülnek, készülhetnek-e egyáltalán a jövőjükre.

Mostanság ez már kevésbé téma, még úgy is, hogy időnként napvilágot lát egy-egy cikk arról, hogy mi lett velük. Általánosítani nem érdemes, kivel ez, kivel az, háttér, lehetőségek, de főként személyiség dolga, hogy viszik-e valamire úgymond civilben.

Ugyanakkor a korábbi konfliktus, amely szerint az edzőnek, a klubnak az eredmények a fontosak, s nem a versenyzőjük biztos jövője, ma is létezik, ám a 21. század versenyzői már kevésbé kiszolgáltatottak, hivatalos(abb)an fogalmazva erősebbek az érdekérvényesítésben.

Egykori cikkemben szerepelt egy úszó, aki jó versenyző volt, de nem klasszis. Hozta a helyezéseket a bajnokságokon, lehetett rá számítani a váltókban, de tudta, ennél több nincs benne. Beszélt nyelveket, ezért ajánlatot kapott az egyik külföldi légitársaságtól, hogy dolgozzon náluk, az úszást hagyja abba. Hajlott rá, de az edzője lebeszélte, azt mondta, még felteszik a koronát a közös munkára. Nem tették fel, de közben – stílszerűen – elúszott a munkalehetőség.

Az is előfordult, hogy a klubnál nem írták alá a sportoló egyetemi felvételijéhez szükséges papírokat, az volt az érvük, hogy nem azért adtak sportállást (fizetés igen, munka legfeljebb alig) neki, hogy egyetemistát játszhasson. Társa a vendéglátóipari főiskolára jelentkezett, a klub elutasító válasza az volt, hogy nem vendéglősöket, kocsmárosokat akarnak nevelni, hanem sportolókat.

Hozzáteszem, a felidézett korban még szó sem volt profizmusról, ám a sportoló éppen úgy csak edzett és versenyzett, mint ma, csak éppen röghöz kötve. Mert a klubja a pontokban mért eredmények, rangsorok alapján kapta meg esztendőnként az állami támogatást.

Persze a profizmus, szűkebben, hogy főállásban pénzért sportolt az ifjú, még nem jelentett feltétlenül biztos megélhetést. Nálunk futballban például a profizmus hajnalán többen keresték-kutatták, hogyan juthatnának még inkább az egyről a kettőre. Mint három fradista 1928-ban. Szedlacsek Ferenc cipőboltot nyitott, hogy – mint mondta – egzisztenciát teremtsen magának, Kohut Vilmos a László-féle illatszerboltba társult be, Bukovi Márton pedig bejelentette, hogy kötött- és szövöttáru-üzletet nyit majd. Hogy nyitott-e, nincs nyoma, mindenesetre alapvetően edzőként, ráadásul nagy tudású mesterként emlékezünk rá.

Egyébként a leggyakoribb, hogy a futballisták nem mozdulnak, ha jó nevűek, sok sikert köszönhet nekik a klubjuk, maradhatnak, ki ilyen, ki olyan beosztásban. Sokszor azért is, mert fogalmuk sincs arról, mihez kezdhetnének, nincs kedvük, energiájuk belevágni valami teljesen újba, s ugyebár mégiscsak a futball az, amihez valamennyire értenek.

Nem egyszerű kenyér persze ez sem, amikor például a később edzőként is remek Szusza Ferenc abbahagyta a játékot (1960), Újpesten alkalmazták mindenfajta munkaköri besorolás nélkül. „Amolyan pszichológus vagyok a fiúk mellett” – magyarázta, miközben hivatalosan a belügyminisztérium sport­osztályán dolgozott.

A hatvanas évek elejének külföldi sztárjai is többnyire kitartottak, még azok is, akiknek eredetileg eszük ágában sem volt. Az Olaszországban játszó brazil klasszis, José Altafini azt tervezte, hogy visszavonulása után hazatér Brazíliába és egy kis faluban gazdálkodni fog. „Sokan arról álmodnak, felcsapnak edzőnek vagy kereskedőnek, esetleg kapnak a klubtól egy benzinkutat. Nekem nincs szükségem könyör­adományra” – jelentette ki határozottan még 24 esztendősen a Milan játékosaként, hogy aztán maradjon Olaszországban, s szakértőként, kommentátorként ne szakadjon el a sportágától.

De az aranylabdás (1960) Luis Suárez is távol kívánt maradni a sportágtól. „Sok minden lehet, de egy biztos, nem leszek edző. Túl nagy a felelősség, az emberek hálátlanok. Barcelonában már folytattam tárgyalásokat s ha egyszer eljön az ideje, üzletem lesz a városban” – mondta. Aztán edző lett, még szövetségi kapitány is volt a spanyoloknál (1988–1991), ha nem is túl sikeres. Nem tartozik teljesen ide, de menesztéséhez mi is hozzájárultunk, hiszen válogatottunk, Mészöly Kálmánnal a kispadon, 1991. március 27-én 4–2-re nyert Spanyolország ellen Santanderben. Az viszont fontosabb, hogy Suárez úgy kötött szerződést a szövetséggel, hogy egymillió dollárt kap, ha idő előtt kell mennie.

Külön kategória – nálam a legkedvesebb – azoké, akik tanulnak. A már említett hetvenes években külön szabály vonatkozott az egyetemekre, főiskolákra. A lényeg, hogy aki nappali tagozatra jár, köteles az iskolája klubjában versenyezni. Ebből persze adódtak konfliktusok, nagy vihart kavart például, amikor a pólós klasszis, a későbbi fogorvos ifjabb Szivós István a Fradit elhagyva az OSC-ben folytatta, vagy a komlói Bánfalvi Sándor és Pataki Mihály Szegedre igazolt futballozni, hogy diplomát szerezzen a jogi karon.

Manapság nagy lehetőség, hogy a sportoló megpályázzon egy ösztöndíjat az Egyesült Államokban, ahol a tanulás mellett az egyetem sportsikereiért is küzd. Világklasszis úszóink közül Hosszú Katinka a Los Angeles-i Dél-kaliforniai Egyetemen 2012-ben végzett pszichológia szakon, Kovács Ágnes az Arizona State University marketing-kommunikáció szakán, ő egyébként még három diplomát szerzett itthon. De plasztikus Erdei Vince példája is. Fradi-futballistaként kevesebbre vitte, mint szerette volna, ezért Amerikába ment, ahol a Stony Brook University hallgatója lett, s egyben az egyetemi csapat játékosa. Alkalmazott matematikát és közgazdaságtant tanult, s amit mondott, nagy igazság: „Nagyon jó érzés, hogy tudod, van másik út, ha esetleg sérülés vagy a karriert döntően befolyásoló hatás ér.”

Ne higgyük, hogy esetükben a sportsikerek voltak a legfontosabbak. A Georgetown Hoyas kosarasainak edzőlegendája, John Thompson, amikor az egyetem sportprogramjának élére került, a legenda szerint egy leeresztett, lestrapált labdát tett az íróasztalára, jelezvén, hogy a kosarazás a második legfontosabb tevékenység az egyetemi polgár életében. Az első a tanulás, a diploma megszerzése.

De itthon is akad jó néhány – mindenképpen követendő – példa. A Fradi válogatott kapusa, Dibusz Dénes a pécsi egyetem közgazdaságtudományi karán kereskedelem-marketing szakon diplomázott, s feltett szándéka, hogy ha befejezi a futballt, a szakmájában dolgozik, kihasználva a labdarúgás jóvoltából megszerzett kapcsolati tőkéjét. Vagy Szilágyi Áron. A háromszoros olimpiai bajnok kardvívó előbb az ELTE nemzetközi szakán szerzett diplomát, majd a Károli Gáspár Református Egyetemen pszichológia szakon.

Nem véletlenül sorolok itt példákat, ugyanis – mint említettem – általánosítani képtelenség a témában. Rengeteget számít a neveltetés, ahogy az uszodában mondogatták, nem mindegy, hogy könyvespolc van a gyerek mögött vagy kannás bor.

A tanulás egyébként jótékony hatással van a teljesítményre, az olimpiai bajnok pólós, Sárosi László tapasztalata vitathatatlan: segített neki abban, hogy jól döntsön a vízben. Elvégre már egy lövésnél is ott a kérdés, lőjön-e vagy sem, hová és milyen erővel – s a válaszra van egy pillanata.

Hogy azért legyen valami tanulság is, idézem a Jadran Split korábbi pólósát Dejan Savicevicet: „Akik főállásban sportolnak, igen nehezen szánják rá magukat, hogy tanuljanak. Sok függ a sportáguktól. Ha igen sok pénzt tudnak vele keresni, akkor nagyon nehezen lehet motiválni őket a tanulásra.”

Hát a végén megint csak a pénznél lyukadtunk ki – itt is. Kortünet, kétségtelen, de van igazsága a nálunk otthon sokat idézett ősi bölcsességnek: „A halotti ruhának nincs zsebe.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!