Az idő pénz – Malonyai Péter publicisztikája

Nincs aktualitása különösebben mai történetemnek, pontosabban mindig van, elvégre az álszentség folyamatosan jelen van a világ sportelitjében, a legmagasabban jegyzett sportszervezetek döntéseinél is meglehetősen gyakran. Hogy a jelenből indítsak, emlékeztetek a tavalyi futball Európa-bajnokságot követően bennünket sújtó büntetésekre. Az egyenlő mérce hiányára, ami a múltban is sújtott (úgy-ahogy) ártatlanokat, egyértelműen az érzelmektől, az indulatoktól vezetve.

Kilencven esztendőre nyúlok vissza az időben, 1932 áprilisában ugyanis a korszak talán legnagyobb sportolóját, Paavo Nurmit döngölte földbe az elfogultság. A finn futófenomén akkor már kilencszeres olimpiai bajnok volt 1920-ban (Antwerpen) három, 1924-ben (Párizs) öt, 1928-ban egy aranyérmet szerzett, változatos eloszlásban, 1500 métertől 10 ezerig.

Talán mondanom sem kell, hogy profi váddal illette a nemzetközi szövetség (IAAF) tanácsa, az 1931-es németországi (Danzig, Stuttgart, Hannover, München) versenyein állítólagosan kapott 200-250 dollárokat vették elő. Nem mondom, hogy a paragrafusokat nézve nem volt igazuk, de ahogy a L'Auto című francia lap megállapította, az addigi olimpiák győzteseinek 99 százaléka sem volt színtiszta amatőr.

A szövetség amatőr szabálya szerint a versenyző csak útiköltségre (első osztályon) és napi egy font értékű szállás- és élelmezési költségre tarthatott igényt. Mielőtt engem is utolérne az álszentség vádja, gyorsan elárulom, hogy Nurmi Finnország egyik leggazdagabb embereként vonult vissza, vagyonával jól sáfárkodott, jólétben élt haláláig (1973), még úgy is, hogy sokat bosszankodott azon, hogy az üzleti életben nem vitte olyan sokra, mint a futópályán.

De nézzük a történetét. Az IAAF tanácsa a Los Angeles-i olimpia előtt függesztette fel versenyzési jogát, így veszélybe került utolsó indulása a játékokon. A finnek azonnal tiltakoztak, joggal, hiszen az is szabály volt, hogy csak a nemzeti szövetség tilthat el, függeszthet fel – profi vádnál mindenképpen. Azt is kifogásolták, hogy Nurmit nem hallgatták meg a döntés előtt, nem bizonyíthatta, hogy a vádakban szereplő összegeket felvette, de a pénz a finn sportköltségvetésé lett – ahogy korábban is tette, például az amerikai túrája során.

Erre az útra érdemes kitérni, s nem csupán az esetleges bevételei miatt. A Nemzeti Sport közlése szerint négy és fél hónap (!) alatt 52 versenyen indult, csak háromszor kapott ki, miközben az Egyesült Államokon belül 26 ezer kilométert utazott. Viszont megérte, s nemcsak neki, hanem Finnországnak is, hiszen a híradások szerint „az 1925-ös finn állami kölcsön szenzációs sikerét az amerikai pénzpiacon Nurmi akkori minden képzeletet felülmúló grandiózus túrája és a Finnország iránt ezzel felkeltett érdeklődés és bizalom idézte elő”.

A felfüggesztés megosztotta a közvéleményt, a többség kikérte magának a tiltást, elképzelhetetlennek tartva, hogy Nurmi távollétében rendezzék meg az 1932-es olimpiát. A hangzatos hasonlatok közé tartozott, hogy a Repülő finn nélkül annyit érnek a játékok, mint William Shakespeare Hamletje a dán királyfi színre lépése híján vagy a francia történelem Napóleon nélkül. Ez persze nem hatotta meg a nemzetközi szövetséget, makacsul, mereven ragaszkodott a döntéséhez.

A középpontban a szervezet svéd elnöke, Johannes Sigfrid Edström állt, pontosabban a két ország történelmileg nem feszültségmentes viszonya, még szűkebben – és ez volt a döntő – a finnek atlétikai sikereire való svéd irigység. Petíció, jegyzék követett petíciót, jegyzéket, a finnek azzal fenyegetőztek, hogy nem indulnak el az olimpián, de Edström és köre (benne a magyar Stankovits Szilárddal) rendre azzal válaszolt, hogy a tények egyértelműek, s nem hagyják zsarolni magukat.

Ezzel együtt érkeztek a hírek, hol arról, hogy mégis, hol arról, hogy mégsem. Nurmi pedig készült, úgy tervezte, hogy 10 ezer méteren és maratonin indul majd, a leghosszabb távon elért aranyérmével kívánta befejezni pályafutását, ahogy nagy elődje, Hannes Kolehmainen, aki Antwerpenben ezen a távon búcsúzott, négyszeres olimpiai bajnokként. Megjegyzendő, hogy Nurmi első maratoniját az olimpiai válogatón futotta; az úgynevezett régi, tehát rövidebb távon (40.2 km) 2:22:03.8 órás időt ért el, a harmadikként befutó, később Los Angelesben bronzérmes honfitársára, Armas Toivonenre hat percet vert.

A finnek pedig annak rendje és módja szerint benevezték, mondván, az oly szigorú testület nem mondta ki, hogy profi, ők sem találtak rá bizonyítékot, el nem tiltották, csak felfüggesztették, mindössze annyit szajkózva, hogy megsértette az amatőr szabályt. Biztosak voltak benne, hogy Nurmi végül indulhat, olyannyira, hogy amikor Bo Ekelund főtitkár, Edström jobbkeze közvetítői szerepre ajánlkozott, visszautasították.

Okkal bizakodtak, főként azután, hogy az újságok azt írták, hogy a Drottningholm nevű tengerjárón Edström együtt utazott a finn szövetség elnökével, Urho Kekkonennel (a későbbi köztársasági elnökkel), s a New York-i kikötés előtti napon hosszasan tanácskoztak. Utána Edström úgy nyilatkozott, hogy Los Angelesben, a kongresszuson várhatóan megváltoztatják a tanács határozatát.

Nem tették. A 10 ezer méter előtt két nappal az IAAF bizottsága elutasította a finnek érveit, s eltiltotta az olimpiai részvételtől Nurmit. Edström bejelentette, hogy az ügy a másnapi kongresszuson is téma lesz, ám változás nem remélhető. Így történt, mégpedig rafinált módon. A kongresszuson nem nyilvánították profinak Nurmit, ám 13:12-es szavazati aránnyal fenntartották az IAAF-tanács jogát arra, hogy felfüggessze a sportolók versenyzési jogát. Az AP hírügynökség „a legravaszabb politikai manővernek” nevezte a döntést, a két fél hozzáállására pedig jellemző, hogy a bizottsági ülésen Kekkonen tartózkodott a szavazástól. Ugyanakkor a kongresszus két évre, az 1934-es stockholmi ülésig elhalasztotta a végleges döntést.

Nurmi nevezését tehát visszautasították. Enyhén szólva sem volt boldog, nem állt szóba senkivel, azaz a Nemzeti Sport tudósítójával mégis, de csak azért, hogy ezt mondja: „Rendkívül dühös vagyok a maguk Stankovitsára, ő készítette elő a határozatot. Rágalom minden profi vád, amit ellenem felhoztak.”

Az ügy részleteit sohasem hozták nyilvánosságra, annyi szivárgott ki, hogy a német versenyszervezők eskü alatt tett vallomása szolgált perdöntő bizonyítékul. A koronatanú Karl Ritter von Halt, a korábbi futó, súlylökő, gerelyhajító, tízpróbázó, öttusázó, a Német Olimpiai Bizottság későbbi elnöke volt. Megbízható források szerint Edström megfenyegette, hogy ha nem szolgáltat bizonyítékot Nurmi álamatőrségére, kénytelen lesz szigorú intézkedéseket hozni a német szövetség ellen.

Nurmiról 1934-ben sem mondták ki, hogy profi, csak a felfüggesztést tartották életben. Így volt kénytelen búcsúzni az a futó, aki 22 világrekordot állított fel 1500 méter és 20 kilométer közötti távokon, hét versenyszámban kilenc arany- és három ezüstérmet nyert az olimpiákon. Csúcsformájában 121 versenyen maradt veretlen 800 métertől felfelé, 14 éves pályafutása alatt terepen és 10 ezer méteren nem kapott ki – a Nemzeti Sport korabeli statisztikája szerint.

Most következhetne, hogy bezzeg ma...! Amikor a fényes tehetség szó szerint aranyat ér, de helyette inkább idézem a Nemzeti Sport humoros, B.Ö.K. rovatából Nurmi és Edström párbeszédét:

„– Mondja, elnök úr, unter uns gezagt, maga mennyiért futna ötezret tizennégy harmincon belül?
– Micsoda lehetetlen kérdés ez! Én elnök vagyok és felvirágoztatom az atlétikát. Nekem nincs időm futni! Maguk is csináljanak valamit!
– Nézze, elnök úr, miért haragszik rám?
– Magának mindenütt ingyen kellett volna futnia!
– Na de elnök úr, nem hallott még arról, hogy az idő pénz?
– Miféle idő?
– A rekordidő!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!