Sátán a felső kanyarban – 100 éve született Csányi György

Ha nem is híresült el világszerte, ha nem is tizenegyen alkották, hanem csak négyen, ha nem is a zöld gyepen varázsolt, hanem annak peremén, a magyar atlétika is büszkélkedhet egy Aranycsapattal – a „villámikrekkel”. Zarándi László, Varasdi Géza, Csányi György, Goldoványi Béla vagy inkább „zarándivarasdicsányigoldoványi”, mert óhatatlanul (mégiscsak klasszis sprinterekről beszélünk...) villámgyorsan, pergő nyelvvel, egybefolyóan sorolják a nevüket, ha szóba kerülnek. Ez a klasszikus felállás 1951 és 1956 között olimpiai bronzérmet (1952) és Európa-bajnoki címet (1954) érően törte fel a salakot, de összeállásának története egészen az 1947-es főiskolai világbajnokságig nyúlik vissza, amikor is a Tima Ferenc, Bartha László, Csányi, Goldoványi négyes diadalmaskodott, az 1956-es melbourne-i olimpián pedig a helyezetlenül végző Jakabfy Sándor, Varasdi, Csányi, Goldoványi kvartett fellépésével véget is ért egy nagybetűvel írandó időszak.

Fentiekből is kitűnik, hogy Csányi és Goldoványi képviselte az állandóságot, ugyanakkor tragikus módon őket szólította el leghamarabb, fájóan fiatalon a halál: Goldoványi 1972-ben 46, az éppen 100 esztendeje, 1922. március 7-én született Csányi 1978-ban 56 évesen hunyt el. Írásunkkal utóbbinak, a „villámikrek” legidősebb tagjának, kvázi csapatkapitányának, az összetartó erőnek, a feszültségoldónak állítunk emléket.

Kezdjük egy meghökkentő elnevezéssel, amelyet a múltban kutatva mindössze kétszer láttunk felbukkanni, egyébként semmit sem tudunk az eredetéről. „Sátánnak” becézték, ami a lehető legmesszebb állt habitusától, ellenben – ha már párhuzamot kell vonni – ördögien gyorsan tudta szedni a lábait, futása pillanatnyi villanás volt a felső kanyarban, miután repülve átvette a stafétabotot Varasditól. Érzékletesen írta le a Népsport múltba pillantó szerzője a jelenséget 1975-ben: „Csak az emlékezetemben él, de ott kristálytisztán. A kreolbőrű, kidolgozott alakú sportoló, amint a futópálya salakján úgy fordul a kanyarba, akár az expresszvonat száguldó mozdonya a dőlt szögű pályatesten. Lábait mintha gyors fordulatú motor pörgetné, karjai, akár a dugattyúk.”     

A mozdonyt a kunszentmiklósi református gimnázium testnevelő tanára, Miklóssy János tette sínre, aki nem kizárólag atlétát, vagy csak futballistát nevelt, hanem megannyi sport szeretetével oltotta be tanítványait, akik rúgták a labdát, atletizáltak, tornásztak, úsztak, télen a befagyott vadvizeken korcsolyáztak, jégkorongoztak. Csányi véletlenszerűen került be 1936-ban iskolája atlétacsapatába. Miután egyik társa lebetegedett, neki kellett elindulni egy KISOK-viadalon, és 14 éves létére 575 centiméterrel legmesszebbre repült a távolugrógödörben. Később sem tagadta, hogy igazából mindig a távolugrást kedvelte, más kérdés, hogy a szám általában ütközött a 100 méteres versennyel. Csak egy példa: az 1941-es ifjúsági bajnokságon úgy győzött, s egyúttal produkált kiváló sorozatot (701 centiméterig jutott), hogy előtte és utána a sprintszám előfutamában, illetve fináléjában kellett teljesítenie (persze ott is első lett). A vidéki srác tehetségére hamar felfigyeltek a fővárosban, és egy átmeneti időszakot követően (az újpestiek edzője, Leichtag József edzésterve szerint készült, évi négy alkalommal igazgatói engedéllyel utazhatott Budapestre „atlétikaügyben”) 1940-ben leigazolta az UTE. Már 1941-ben, 19 évesen megnyerte a felnőttbajnokságot (is), ám a világháború megakasztotta pályafutását, ugyanis 1943-ban be kellett vonulnia.

A világégést követően az 1945. május 1-jei felvonuláson találkozott akadály- és középtávfutó klubtársával, Híres Lászlóval, aki rávette, hogy a Millenáris felé vegyék az irányt, ahol éppen újjászületett a sportélet: atlétikaversenyt rendeztek. Amikor betoppantak, éppen a százasok készülődtek, Híres pedig noszogatta Csányit, itt az alkalom, mutassa meg, mit tud. „Sátán” szabadkozott, hogy két éve nem húzott futócipőt, de nem tudta eltántorítani Hírest, aki fogta magát, és szerzett neki fekete klottgatyát, lila pulóvert meg egy pár tornacipőt. Csányi bemelegítés nélkül állt rajthoz, és „természetesen” faképnél hagyta a mezőnyt.

Ez az ernyedt állapotban kapott lendület repítette tovább, és két főiskolai vb-siker után a Tima, Bartha, Csányi, Goldoványi staféta az 1948-as londoni olimpián a győzelmi dobogó harmadik fokáról nézhetett le. Noha nem szerepel az annalesekben, valóban ott csillogott a bronzérem négy honfitársunk nyakában, ugyanakkor mindjárt oldjuk is fel az ellentmondást... Történt, hogy a nagy fölénnyel diadalmaskodó amerikaiakat túlváltás miatt kizárták, ám óvtak, és a visszanézett filmfelvétel alapján három nappal később „rehabilitálták” őket, a negyediknek visszasorolt Goldoványiék pedig – állítólag zokszó nélkül – visszaszolgáltatták az érmeket. Nem lehetett könnyű...

„Jó, hogy még itt ért bennünket a döntés, és nem kellett hazulról visszaküldenünk az érmeket. Én a magam részéről semmi pénzért sem tennék a vitrinembe olyan érmet, amelyet nem érdemeltem meg” – jelentette ki Csányi, aki – immár a híres „villámikrek” egyikeként – 1952-ben pótolta a hiányt. A helsinki játékokon 40.5 másodperces országos rekorddal végzett a harmadik helyen a váltó, amely nem kezdett jól: „Zarándi még ötödiknek váltott, Varasdi már negyediknek. Csányit behozta a francia Yves Camus, de azután Goldoványi ledolgozta hátrányát, és megelőzte nemcsak a franciákat, hanem a felnyomult angolokat is.” Az atlétika Aranycsapata (szigorúan a fenti összeállításról beszélünk!) 1953-ban és 1954-ben is veretlen maradt, amiből logikusan következik, hogy 1954-ben Bernben Európa trónjára is fellépett.

 „Ő az együttesben a legidősebb, a leglelkesebb, köréje csoportosulnak a többiek. Rendkívül mozgékony, s ez kedélyében is megnyilvánul: vidám, derűs, mókakedvelő. Nagy versenyek előtt feloldja a feszültséget, megszabadítja társait a szurkolás nyomasztó érzésétől” – dicsérte 1955-ben a Képes Sport Csányit, aki az 1956-os olimpia után, 34 évesen akasztotta szögre a szöges cipőt.

Specialistaként a kanyarfutás fortélyáról annyit árult el, hogy „a jó egyensúlyérzékű és rövidebb léptű vágtázók eredményesebbek lehetnek a kanyarokban. Mivel majdnem minden kanyar más és más szögű, az is fontos, hogy a futó a verseny előtt kitapasztalja a fordulót, megállapítsa a dőlésszöget, vagyis azt, hogy mennyire kell bedőlnie.”    

Mielőtt a rendőrségre került, az Egyesült Izzóban dolgozott, mindkét helyen könyvelőként. A Dózsa, később a Vasas Izzó edzőjeként nagy szeretettel nevelte az ifjú futókat, no és világéletében imádta a futballt. Teljes elánnal űzte, kis túlzással dicsekedett sérüléseivel: összefejelés következtében keletkezett „vágás” a homlokon, jól hallhatóan kattogó, előzőleg két helyen eltörő állkapocs igazolta harcosságát, lelkesedését

Ha tanítványai bosszúsnak látták edzésen, „véletlenül” mindig felé gurult egy labda, hogy jóleső érzés járja át. Élt-halt a fociért, és sajnos nem is járunk messze az igazságtól: teremfutball-mérkőzésre készült 1978. december 13-án, ám a bemelegítés után rosszul lett, és megszűnt dobogni a nyugalmazott alezredes szíve.