Kunszt és Kunst – Malonyai Péter publicisztikája

Ha létezik téma, ami évtizedeken át végigkísérte a sportot, egyértelműen a kérdés, hogy ki a profi és ki az amatőr. Napjainkban persze ez már nem ügy, nem csupán azért, mert a pénz az úr, azért sem, mert ha a nívót, a teljesítményt leszámítjuk, nincs nagy különbség a két oldal között. Persze, nehéz kiiktatni az anyagiakat és az egeket verdeső eredményeket, ha a sportról van szó, ám ha veszünk egy mély levegőt, és megtesszük, kiderül(het), hogy az amatőrök és a profik egyaránt a testüket uralják.

A kedvtelésből sportolónak igenis munka az, amit elvégez, van célja az edzésének (akár csak a fogyás is...), esetenként versenyezhet, a különbség csak a pénz, meg az, hogy munkavállalóként nem sportegyesülethez kötődik. Ez nekem kevés a sporttársadalom megosztásához, elvégre ha lefutom a napi adagomat, megfejelem a nélkülözhetetlen tornával, éppen úgy reagál a szervezetem, mint a „nagyoknak” (elfárad – legyen ez az alap). Csekély különbség, hogy én nem táplálkozom, hanem eszem, s nagy, hogy nem verem a mellem, hogy amatőr vagyok. Mint a mi futballistáink, aki minden második mondatukban azt emlegetik, hogy profik. Amit egyébként is tudunk, hiszen ott a szerződésük, ott a bankszámlájuk. A nemrégiben nálunk járt szerelő egyszer se mondta, hogy ő profi, még azt sem szajkózta, hogy neki mindig a következő csavar a fontos, tudtuk, hogy ebből él, láttuk, hogy ért hozzá. Profi – duma nélkül.

De menjünk sorjában.

A kezdet kezdetén természetes volt, hogy mindenki amatőr, ezért a profi vád súlyosabb bélyeg volt, mint manapság a dopping vagy a járványügyi szabályok kijátszása. Először az oxfordi egyetem Exeter-kollégiuma határozta meg 1880-ban, ki a profi. E szerint az, aki 1. pénzért versenyez (az ajándék, a fogadás is tilos), 2. aki hivatásos sportolóval vetélkedik, 3. aki pénzért tanít sportot. Kiegészítés volt, hogy aki valamelyik sportágban hivatásos volt, a többiben is annak számít, s akinél bebizonyosodik a profi vád, soha nem lehet újra amatőr.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) megalakulásakor (1894) az Exeter-meghatározást vette alapul, hozzátéve, hogy a játékokon tilos a pénzdíj. Akkor még senki nem gondolt arra, hogy az egyes nemzetek anyagiakkal (is) elismerik majd az érmeket, a helyezéseket.

A szigor sokáig élt az olimpiai mozgalomban, legyen elég csupán Avery Brundage elnököt (1952–1972) említenem, aki tűzzel-vassal fellépett még a gyanúval szemben is, számtalan klasszist megfosztva attól, hogy ötkarikás dicsőséghez jusson. Mint például az osztrákok világverő síelője, Karl Schranz esetében (Népsport, 2022. január 14.), aki azért nem indulhatott Szapporóban (1972), mert nevét és fényképét engedte propagandacélra felhasználni

Voltak különleges esetek is, például szintén 1972-ben Bobby Hunteré. A 21 éves ökölvívó akkor már négy éve ült emberölésért, a börtönben szeretett bele a bokszba, s kiderült róla, hogy óriási tehetség. „Gyors, pontosan üt, káprázatos az ütem­érzéke, kitűnő a lábmunkája, szinte lehetetlenség megütni. Amellett szinte semmi más nem érdekli” – írta róla a The New York Times. Ő pedig 1971-ben indulhatott a Pánamerikai Játékokon, harmadik lett s esélyes a müncheni indulásra. Aztán az olimpiai válogatón úgymond vitatható körülmények között kapott ki Tim Dementtől, a rossz nyelvek szerint Mr. Brundage közbenjárására. Miközben a sport nevelő erejét bizonyíthatta volna a mozgalom az olimpiai indulásával.

Az amatőr kifejezésben van valami lekicsinylő. Nem véletlen, hogy akárhány nyelvújítás, annyiféle sikertelen vagy félig sikeres kísérlet a pontos definícióra. Mert odáig rendben van, hogy a XIX. századi „dillettant” meghatározás sértő, a „kedvtelő” sem az igazi, a „műkedvelőt” pedig Madách Imre árazta be Az ember tragédiájában. „Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?” – fitymálja le a teremtést Lucifer, amire nem érv az Úr hatalmából fakadó válasza: „Csak hódolat illet meg, nem bírálat.”

Igaz, a profin sem ugyanazt értik az emberek. A legtöbbjüknek – nem véletlenül – Moldova György hőse, Virágh, az anyagias center jut az eszébe, akinek üzleti kártyáján a cipőfűzéstől a rövid vágtán át a cselig mindennek ára van (vagy kétszáz tétel), semmi sem olcsó, a forintos labda például 1.50-be kerül nála. És amikor megkérdezték tőle, hol a szív, a lelkesedés, „Virágh a fejéhez kapott:

– Hát nem elfelejtettem? – és sietve beírta: „Szív 150 forint, lelkesedés 200 forint.”

A szatíra 1972-ben látott napvilágot, akkor, amikor volt bajunk elég a futballal (mikor nincs?), a háttér pedig, hogy a mindig előkerülő reformerek egyike-másika egyértelműen a profizmus bevezetésében látta a megoldást, kimondva, hogy keressenek többet a játékosok, és akkor eljön a Kánaán. Feleki László értően válaszolt a felvetésre Puskás Ferencre hivatkozva: „Jó lenne egyszer már elfelejteni egy soha el nem hangzott legendát: »Kis pénz kis foci, nagy pénz nagy foci!« Az egykori válogatott, aki különben megbecsülte a pénz értékét (és ebben semmi kivetnivaló sincs), a pályán mindenről megfeledkezett, és úgy »sírt« a labdáért, mint akármelyik kisgyerek a játszótéren.”

És Feleki még tovább is megy, sőt szembemegy a profizmus mindenhatóságával, érvelésével egyetértek, a mai viszonyokra érvényesen is: „Igénylem legjobbjainkban az amatőr szellemet. A kedvtelést! Hogy ne csak foglalkozásnak, állásnak, kenyérkereseti lehetőségnek tekintsék a sportot, hanem ennél sokkal többnek! Szenvedélynek, amely űzi, hajtja őket! Sportszerelemnek, amely a játéktéren minden mást elfeledtet velük. Yehudi Menuhin magasan fizetett hegedűs, de az előadói emelvényen a fellegekbe emelkedik. A győzelem csillapíthatatlan vágya hassa át labdarúgóinkat kedvenc (!) sportjukban, ne csak a mérkőzéseken, hanem az edzéseken, magánéletükben is! Sajátítsák el a »szakma« minden fogását tökéletesen, »profi« módon, de alkalmazzák amatőr elszántsággal.”

És itt összemosódik profi és amatőr, s persze nem csak itt. Az orvosi háttérben is, hiszen nem csupán a hivatásosoknak kell(ene) figyelniük az egészségükre. Hiszen a terhelés nem válogat, mindegy, hogy pénzért vagy jókedvében sanyargatja valaki a testét. Az élettani felmérés az amatőröknél sem árt, hiszen ők többnyire a saját fejük után mennek, de éppen úgy célokkal, mint a legnagyobbak, és nem mindig mérik fel valósan a lehetőségeiket. Egyes rendelőkben létezik úgynevezett sportkontroll laborcsomag, az ajánlat szerint a szabadidejükben, de tervszerűen sportolóknak legalább évente egyszer nem árt ellenőrizni, elbírják-e, amit vállalnak. Náluk a lassan kialakuló túledzettség éppen úgy veszély, mint az, hogy az akaratuk nagyobb, mint a fizikai felkészültségük. Ha futnak, nem figyelnek arra, milyen cipőben, milyen talajon teljesítik a távot, nem veszik figyelembe életkorukat, testsúlyukat és egészségi állapotukat. Kétségtelen, a mindenre kiterjedő vizsgálatok pénzbe kerül(het)nek, s ugyebár az amatőr úgymond a bérből és fizetésből élők közé tartozik, azaz ilyen esetekben nem kapja, hanem adja pénzt, ami nem mindegy.

Ugyanakkor nem árt tudni, hogy egy franciaországi vizsgálat szerint egymillió emberből öt és tizenhét közé tehető azoknak a száma, akik sportolás következtében halnak hirtelen halált. Ez kis kockázatnak tűnik, mégis Franciaországban öt év alatt esztendőnként átlag 200 ember halt meg így. Az esetek 78 százaléka orvosi értelemben megmagyarázhatatlan volt.

Túllépve a sporton, a profik és az amatőrök közötti anyagi különbségekről szólva ide illik az egykor a festők között népszerű, a német Kunst (művészet) szóra épülő bon mot: „Hogy mi a különbség művészet és Kunst közölt? Az, hogy festeni művészet, a képet eladni – kunszt!”

És már megint a futballunknál tartunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!