Számadó juhászok – Malonyai Péter publicisztikája

Nincs különösebb aktualitása a következőknek, pontosabban az időszerűsége állandó.

A menedzserekről van szó. A téma folyamatosan izgat, nem utolsósorban azért, mert már a fogalom, a definíció is meglehetősen zavaros. A futballban különösen, a FourForTwo magazin korábban a magyar viszonyokról szólva, legalább három jelentéssel szolgált. Az angol eredeti szerint a menedzser a vezetőedző, Angliában egyértelműen. Aztán annak hívja a játékos azt, akinek a kezébe letette a sorsát (adásvétel), s gyakran még a klasszikusan intézői feladatkört betöltő specialistát is takarja.

Arról nem beszélve, hogy nem mentesen a nagyzolástól mostanság szívesen titulálják felszerelésmenedzsernek a szertárost, de már hallottam arról is, hogy a takarítók tisztasági menedzsernek hívták magukat, ami még akkor is túlzás, ha a tisztaság valóban fél egészség.

A nemzetközi irodalom böngészése után sem lettem sokkal okosabb. A téma talán egyik legnagyobb tekintélye, a magyar származású Peter Drucker meghatározása a legérthetőbb számomra. Szerinte a vezetés azt jelenti, hogy helyesen cselekszünk, a menedzselés pedig, hogy jól csináljuk a dolgokat. Nálam kívülállóként belefér, hogy Kazinczy Ferencre gondoljak, hiszen szerinte: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted // Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” Mit mondjak, nagy igazság, s még – lehet, hogy túlzok – a Drucker-féle különbségtétel is felfedezhető benne.

Ha tovább nyelvészkedünk, a menedzselés kitételnek is több értelme van. A leginkább egyértelmű, a legegyszerűbb, hogy gondoskodunk arról, hogy a legkisebb még szükséges ráfordítással, a lehető legrövidebb idő alatt elérjük a célt. De a kifejezés használatos akkor is, ha praktikusan formáljuk a körülményeket, esetleg ügyeskedünk, hogy magunkat vagy mást jobb helyzetbe hozzunk.

Nem mellesleg aki játékosokat ad és vesz, nem feltétlenül menedzser. Sőt. Leginkább ügynök, aki a hagyományos megfogalmazás szerint árumintával utazgatva megrendelést gyűjt a megbízó cégeknek. Ha már volt Kazinczy, jöjjön Móricz Zsigmond is: „Nálunk csak az a jó vigéc, aki személyes vará­zsával tudja a vevőt elbűvölni.” Igen, vigéc, utalva arra, hogy a műfaj klasszikusai „Wie geht's?”, azaz „Hogy van?” kérdéssel nyitottak rá az esetleges vevőikre. Az ebből eredő vigéckedés szófordulat kissé pejoratív, de lényegi.

Maradva az adásvételnél és az emelkedettebb menedzser megjelölésnél, a világhálón éppen elegendő cég hirdeti magát a témában. Egyikük nem aprózza el, azt ígéri, hogy nem csupán a karrierjét egyengeti magas szinten a futballistának, hanem az üzleti életben is eligazítja, mi több, a civil életét, a hétköznapjait is egyenesbe hozza. Talán még az ételt is megrágja helyette. Jó néhány ügyfele van, ami látható a honlapon, a páciensek futballkarrierjét nem irigylem. Sem tőlük, sem az irodától.

Ennél jobban kimeríti az egykori reklámjogi kategória, a szédelgő feldicsérés fogalmát az a vállalkozás, amelyik e-tanfolyamon, azaz internetes formában ígéri, hogy elindítja a bátrakat a menedzseri, ügynöki pályán. Büszkén hirdeti, a FIFA már lehetővé tette, hogy előfeltételek nélkül lehessen akárki a szakma gyakorlója, feltéve, ha regisztrálják. Ez azért mégiscsak feltétel, de ne kukacoskodjunk, hagyjuk a logikát, higgyük el (ha nehezen is), hogy – a honlap szerint – „bárkiből válhat játékosügynök/játékosközvetítő”. Az idézet nem teljesen pontos, a nyelvhelyességet figyelembe véve citáltam, ám ha játékos lennék, nem szeretném, ha bárki képviselne, legyen inkább – valaki.

De hagyom a túlzásokat, már csak azért is, mert a menedzserekkel, jelentsen bármit a fogalom, mindig baj volt nálunk.

Például 1932-ben, amikor még „d” nélkül mene­zserként álltak a viták kereszttüzében. A Nemzeti Sport Herzog Edvint faggatta, aki akkor éppen a szombathelyi Sabaria budapesti képviselője volt, de szervezett túrákat mindenkinek, aki megkereste (és megfizette). Herzog úgy vélte, hogy hat esztendővel a bevezetése után a profizmust már nem érdemes ostorozni, ezért jöttek ők. A mene(d)zser a Lupus in fabula, a mesebeli farkas, aki a ház körül ólálkodik, s elkap csirkét, kacsát, libát, amit csak talál. Pedig igaztalan a vád, hogy őket csak az üzlet érdekli, hiszen: „Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy a magyar profifutball menedzseri karának együttesen nincsen annyi jövedelme, mint egyetlen közepes vállalati igazgatónak. A futball evolúciója termelte ki azt az igényt, hogy az ügyek vitelében teljes emberre van szükség. Senki sem veheti rossznéven, ha a teljes ember teljes munkájáért fizetést adnak.” Úgy-ahogy elhiszem, azt pedig elfogadom, amit zárszónak szán: „Nem mi vagyunk az oka, ha ebben az artikulátlan korban a létfenntartás gesztusai is artikulátlanul hatnak.”

A Nemzeti Sport hagyományos magyarító pályázatán 1940-ben szóba került a menedzser szó is. Azzal összefüggésben, hogy más a szerepe a művészetben vagy a kereskedelemben, mint a sportban, ahol „apja, őrzője, védelmezője, számadója, lelki orvosa, hírverője, portyaelőkészítője, vezetője és bizonyos mértékben üzletkötője is a csapatnak”. Több tipp is érkezett a magyarításra, így: sportispán, sportgyám, bacsa, istáp, sáfár, ajnár, sportatya, satöbbi. A Nemzeti Sport szerint: „Ezek között a szavak között a célnak legmegfelelőbb a bacsa. Régi, elkopott magyar szó. Annyit jelentett, és bizonyos tájakon ma is használják, mint számadó juhász, aki a gondjára bízott nyájat az uraság parancsára őrzi, istápolja, ellátásáról gondoskodik és ezenkívül: vásárokra is jár, és jogában áll a rábízott állatállományt akár részben, akár egészben eladni vagy cserélni, (...) azaz kereskedelmi műveleteket lebonyolítani. A bacsa néhány nyelvészünk szerint szlovák, mások szerint török eredetű. Erdély bizonyos részein, a Szilágyságban és a Felvidéken még ma is jól ismert szó. Rövid, két szótagú kifejezés, jelképesen is fedi a menedzser értelmét.”

Ebből nem lett semmi, de a menedzserek maradtak – átkozottak is. A futballválogatott túráit szinte haláláig (1978) bizonyos Julius Ukranczyk szervezte. Ellentmondásos személyiség volt (enyhén szólva), mindenesetre jó sokat keresett rajtunk. Mondhatni, vigéckedett, hiszen sikerült olyan szerződéseket kötnie az MLSZ-szel, amelyek enyhén szólva is furcsák. Még a csapatösszeállításra is kiterjedtek, 1969-ben például Brazíliában bánatpénzt kellett volna fizetnie a magyar válogatottnak, ha Albert Flórián, Bene Ferenc és Farkas János nem játszik. Megesett, hogy a meccseket 20-25 ezer dollárért adta el, a szerződésben viszont csak kilenc-tízezer dollárt ígért, s abból is levonta a tíz százalék jutalékot. Olyan is volt, hogy el sem kísérte a csapatot a túrára, megbízottja kalauzolta a magyar küldöttséget, így tulajdonképpen napi munka, törődés nélkül keresett sokat, igaz, az MLSZ nem panaszkodott, a megbízott árulta el, hogy örültek az egy tornán így kapott majd' 100 ezer dollárnak. Csak a tények kedvéért: a dollár árfolyama akkoriban 30 forint körül volt.

Ne legyenek illúzióink, nyilván jó néhányan jól jártak az itthoni futball- és egyéb vezérek közül is, ha nincs így, aligha jelenhetett volna meg itthon a pártlapban, a Népszabadságban a halálhíre 1978-ban, mint „aki évtizedek óta a legismertebb európai »matchmaker« volt”.

Az pedig aligha változott sokat, amit 1928-ban rögzített a Nemzeti Sport a menedzser és a játékos beszélgetéseként:

„– Leszerződtetem heti húsz pengővel.

– Szeretném látni!

– Mit? A szerződést?

– Nem. A pénzt...”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!