Fouché – Malonyai Péter publicisztikája

Csendben távozott a vívók szövetségi kapitányi posztjáról Udvarhelyi Gábor, pontosabban nem pályázott újra, a 68 esztendős mester (inkább: Mester) rá jellemzően lépett hátra, sohasem tolta magát előtérbe, ha a szakmáról volt szó.

Rengeteget tett le az asztalra, az eredményeit ismerve bútor legyen a talpán, amelyik elbírja a sikereket: tanítványai 82 érmet szereztek olimpián, világ- és Európa-bajnokságokon. Nem kapitányként, mesterként, tanítóként szolgálta Kovács Iván, Mincza Ildikó, Nagy Tímea, Király Hajnalka, Tóth Hajnalka, Kulcsár Krisztián, Imre Géza, Rédli András, Hormay Adrien és Somfai Péter javát, hogy csak azokat említsem, akiket ő is egy interjúban, a teljesség igénye nélkül.

Itt az ideje, hogy bejelentsem elfogultságomat, hiszen évtizedek óta jó barátom, gyakran múlattuk, múlatjuk az időt együtt, és nem feltétlenül a vívótermek környékén. Ezért aztán meglehet, kicsit csapkodok a következőkben, na ja, a bőség zavara. Az viszont szilárd, hogy Udvarhelyi Gábor tettekkel megtámogatott edzői ars poeticája közel, a legközelebb áll hozzám, függetlenül a baráti száltól.

De mit „udvarhelyizek” én itt, amikor mindenki Fouchénak ismeri a vívótermekben, a margitszigeti uszodában, mindenhol, ahol csak megfordult. Fouché nem éppen történelmi példakép, a becenév még a Hernád utcai általánosban ragadt rá, pedig igazán nem jellemzi a köpönyegforgatás, annál inkább a hűség – alapvetően a magyar párbajtőrvívás hagyományaihoz s persze a barátaihoz. Azt sem vallja Joseph Fouchéval, hogy a farkasokkal együtt kell üvölteni, ha már farkas, akkor leginkább Akela A dzsungel könyvéből, aki ugyebár – idézem – „ereje és ravaszsága folytán az egész falka vezére volt”.

A Honvédban öttusázott, a Dózsában vívott, mint mondja, kiugró eredményei nem voltak, ám arra büszke, hogy öttusázóként vívhatott Balczó Andrással, párbajtőrözőként pedig a Kulcsár Győző, Feny­vesi Csaba, Schmitt Pál fémjelezte aranycsapat tagjaival. „Volt kitől tanulnom” – összegezte egy interjúban, ő pedig jó diák volt. Hetvennyolc júniusában államvizsgázott a TF-en, s másnap már az MTK edzője lett. Szőcs Bertalan hívta, aki esküdött arra, hogy a vívás csapatsport, hiába van egyedül a páston a versenyző, éreznie kell, hogy tartozik valahová, valakikhez.

Kezdettől fogva arra törekedett, hogy az öttusázókra jellemző fizikumot, illetve a vívók technikáját ötvözze, a gyerekekkel reggel hatkor margitszigeti futással kezdték a napot, és sokszor még este nyolckor is a Csömöri úti vívóteremben voltak.

Nem unatkoztak, de úgy emlékeznek erre a korszakra (is), mint olyan alapra, ami meghatározta az életüket. Azért is, mert az nem csupán vívásból állt. Megfogalmazásában: „Egy csapat felépítéséhez szükség van a közös programokra, legyen az kulturális esemény vagy vacsora. Nézetem szerint egy edzőnek komplexnek kell lennie, az edzésen kívül is nevelnie, fejlesztenie kell a gyereket, akit rábíztak. Az edző nem szakbarbár! Nem az az elsődleges feladata, hogy olimpiai bajnokot neveljen, hanem hogy egészségesen adja vissza a rábízott gyereket a családjának.”

Nem a levegőbe beszélek, bizonyíték rá, ahogy a tanítványai emlékeznek az együtt töltött időszakra. Kovács Iván (kétszeres olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok) leszögezi, hogy edzeniük kellett keményen, de mellette azért megmaradt a gyerekkoruk, miközben a reménytelennek tetsző tanítványokból is kihozta a legtöbbet. Mincza Ildikó (olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok) szerint edzőjük és pótapjuk volt egyszerre, magas erkölcsi mércét állított eléjük, amit igyekeztek átugrani. Egy-egy külföldi verseny nemcsak a vívásból állt, megnézték a várost, kiállításokra jártak s a helyi ételeket is megkóstolták. Nagy Tímea (kétszeres olimpiai aranyérmes, világ- és Európa-bajnok) az atlantai olimpián esélyesként nem nyert érmet (5. hely), de: „Szinte mindenki nekem esett, ő viszont csak annyit mondott: ha akarom, továbbra is a mesterem marad... Neki köszönhetem, hogy az olimpiai kudarc után talpra álltam.”

Véletlenek persze nincsenek, remek edzőktől tanulta a szakmát, ő az öttusában László Istvánt, vívásban Vass Imrét, Lukovich Istvánt és Szőcs Bertalant említi. Vass „Atyát” kiemelten, a Kulcsár Győző vezérelte aranycsapat mestere pályafutása végén jó szívvel adta át tapasztalatait a fogékony ifjú edzőnek.

Aki az eredményeire visszafogottan büszke, arra már inkább, hogy tanítványai többsége diplomás, több nyelvet beszélő ember lett, s hogy az esztendőnként hagyományos autóbuszos kiránduláson visszatérően ott vannak. „Senki sem szokott hiányozni” – büszkélkedik. Hol itt, hol ott tűnik fel az országban a csapat és – jól érzik magukat. Évtizedekkel ezelőtt, szekszárdi túrájuknál én is segítettem nekik, s apám egykori osztálytársa, Töttös Pali bácsi, aki vendégül látta őket a borospincéjében, sokáig emlegette, hogy régen látott olyan jól nevelten mulatozó ifjakat.

Ismeri az országot, szereti, jó néhányszor én is útra keltem vele, s atyai jó barátunkkal, Kellner Ádámmal, a legendás masszőrrel (beceneve: „Aranykezű”). Hogy Tihanyban, Csopakon vagy éppen Ábrahámhegyen mesélt a Balatonra mutatva, nem tudom, a lényeg, hogy hiába hívták, nem ment el külföldre dolgozni. „Képtelen lennék más ország himnuszát hallgatni egy olyan siker után az eredményhirdetésen, amelynek én is részese vagyok. Ezért maradtam” – magyarázta.

Balaton csak egy van, de Margitsziget is, ami szintén pillére az életének. Szűkebben a Sportuszoda, ahol felnőtt, s örök barátságot kötött a szintén öttusázóból lett vívóval, majd remek mesterrel Gelley Istvánnal és volt főszerkesztőnkkel, most operatív igazgatónkkal, Buzgó Józseffel. Hogy engem is befogadtak maguk közé, büszke vagyok rá, de fontosabb, hogy 1995-ben Fouché elnökletével megalakítottuk a Margitszigeti Amatőr Sport Clubot (MASC), amely él és virul, középpontban természetesen az uszodával, a Szigettel. Nem mellékes, hogy tagjaink között sokan vannak azok közül, akik nála ismerkedtek meg a vívással, a tanítványai voltak.

Nem tartozik azok közé a mesterek közé, akiknek színpad a pást környéke, igyekeznek főszereplők lenni. Eleinte még ő is hangos volt, ám amikor veresége után leteremtette az egyik tanítványát, a gyerek csendben megjegyezte: „Higgye el, mester, nem direkt vesztettem...” Ez a mondat örök tanulságul szolgált neki, lévén a versenyzőnek a legnagyobb fájdalom, hogy kikapott. Azóta vallja: az edző kötelessége, hogy a tanítványa mellett legyen a bajban, a sikernél pedig húzódjon a háttérbe, ne ünnepeltesse magát. Rengetegszer megesett, hogy egy-egy diadal után úgy kellett felkutatnom a csarnokban, hogy gratuláljak neki.

Amikor szövetségi kapitány lett (2014), az is kimondott érv volt mellette, hogy „több évtizedes munkájával ikon lett, megvan a tekintélye”. A következetessége miatt is. Ahogy végignyálaztam korábbi nyilatkozatait, feltűnt, hogy például 1997-ben ugyanazokat a nézeteket vallotta, mint 2019-ben, irányelve maradt az általa szívesen emlegetett napóleoni mondás: „A legnagyobb erkölcstelenség azzal foglalkozni, amihez az ember nem ért.” A pedagógiára szerinte ez különösen érvényes, mert a gyereket elrontani – bűn.

Tanított és tanítani is fog – a fiatal(abb) edzők számíthatnak rá, feltéve persze, hogy valóban kíváncsiak arra, amit tud, ha valóban igazi edzőkké kívánnak válni.

Mint ő, nálam mindenképpen.

Hallom, ahogy ezek után mondja, hogy „Köszönöm, Öregfiú, de nem kellett volna...” Nézőpont kérdése, mentségem, hogy nekem is van alapvetésem: „A sportsikerek mulandóak, a barátság örök.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!