Lányok, asszonyok – Malonyai Péter publicisztikája

Léteznek témák, amelyek visszatérően előkerülnek, ráadásul meglehetősen nagy visszhanggal. Ilyen a női egyenjogúság. A sport sem kivétel alóla, jellemző, hogy a tavalyi tokiói olimpia előtt többször is publikálták, hogy a csaknem 11 ezres sportolói létszám mintegy 49 százaléka nő lesz, ami előrelépés a javából a riói (2016) 45.6 és a londoni (2012) 44.2 százalékhoz, tehát a közelmúlthoz képest is.

Aztán a játékok után nincs adat a pontos hölgy­létszámról, arról azonban jött hír, hogy a járvány­ügyi előírások miatt a szoptatós anyák nem vihették magukkal Tokióba a gyereküket. Megmondom őszintén, én nem engedném el a feleségemet a kisgyerekünkkel egy olimpiára még járványmentes helyzetben sem, de ez az én dolgom, ne keressen senki nőellenességet mögötte. Az már fontosabb, hogy szerintem a játékokon nem nők és férfiak, hanem olimpikonok versenyeznek, ami nyelvta­nilag semlegesnem.

Talán emlékeznek rá, hogy Mori Josiro, a tokiói olimpia szervezőbizottságának elnöke azért volt kénytelen lemondani, mert szerinte a nők folyamatosan versengenek, ha az egyik felteszi a kezét, a másiknak is fel kell, s végül mind hozzászólnak. Nálam ez nem akkora bűn, mint amennyire a korszellem, a látványos egyenjogúsítás megköveteli, Istenem, Mori szannak ilyen tapasztalatai voltak, véleményének pedig hangot is adott. Megbélyegzése volt olyan erőltetett, mint a testületek különös óvatossága, hogy a hölgyek megfelelő arányban képviseltessék magukat soraikban.

Ehhez képest – maradva az olimpiáknál – a NOB igazgatóságában 33 százalék a nők aránya, a NOB-tagoknál pedig 37.5 százalék. Ezt csak a szó és a tett ellentmondásaihoz, ami témánkban is feltűnő. Arról nem beszélve, hogy az alapító atya, Pierre de Coubertin báró kifejezetten nőellenes volt: „A női sport a legkevésbé esztétikus látvány, amit az emberi szem láthat”. Nincs igaza, ez kétségtelen, ahogy az is, hogy az emancipáció jegyében a legtöbben azt kifogásolják, hogy a gyengébbik nem pénzdíjai elmaradnak a férfiakétól.

Jellemző történet a norvég futballklasszisé, Ada Hegerbergé. Az Olympique Lyon játékosa 2018-ban az Aranylabda átvétele utáni interjújában köszönt le a válogatottságról, kifejtve, hogy hazája sportviszonyaiban az egyenjogúság nem létező fogalom. Meggyőződésem, hogy lépésével kevésbé szolgálta az ügyet, mint a produkciójával, hiszen Norvégiát magasan jegyzik a műfajban.

Ami engem illet, kifejezetten nőpárti vagyok, az előzőeket csak azért hoztam elő, mert semmitől sem irtózom jobban, mint a kampányoktól. És mielőtt rátérnék a lényegre, idézném a múlt század harcos szüfrazsettjét, Miss Gordon Holmest, az első női tőzsdeügynökök egyikét, aki elismert bankárként mondta 1929-ben: „A nő érvényesülésének nincs más akadálya, csak a nő. A nőknek küzdeniük kell, de nem a férfiak, hanem a saját félénkségük és a saját kisebbségi komplexumaik ellen. Azok a nők, akik csak a helyzetükről panaszodnak és az elméleti feminizmusba temetkeznek, sokkal nagyobb ellenségei a feminizmusnak, mint a legvadabb nőgyűlölők.”

Nem kommentálom, inkább azzal folytatom, hogy minden elismerésem a lányoké, asszonyoké, mert áldozatos küzdelmek árán jutottak el nem csupán a tokiói 49 százalékig, hanem egyáltalán addig, hogy sportoljanak.

Magyar példa is akad rá, például 1931-ből, amikor titkos egyházi rendelet igyekezett lehetőleg teljesen elnyomni a női testgyakorlást. A Nemzeti Sport riportban járta körül a témát. Az újságírónő a margitszigeti fedettben, a középiskolások (KISOK) úszóedzésén kezdett, ahol megtudta, hogy egyre kevesebben vannak a lányok, beszélik, hogy hamarosan megtiltják nekik a sportolást.

A székesfővárosi szakfelügyelő, báró Proff Kocsárdné azzal indokolt, hogy előfordultak „sportszerűtlen kilengések”, mibenlétükre nem derül fény, de nem lehetett szó többről, mint hogy fiúk is megfordultak az uszodában. Alátámasztani látszik mindezt, hogy a hivatalnok „felsőbb egyházi körök” közbeavatkozására utalt.

A Testnevelési Főiskolán „függő helyzetükre hivatkoztak és csak nagyon óvatosan felelgettek a feltett kérdésekre”, Krywald Ottó, a székesfőváros hitoktatóinak felügyelője továbbment, hiszen „az ügy kényes voltára való tekintettel megtagadta a nyilatkozatot”. Aztán egy vezető egyházi tisztviselő név nélkül elmondta, hogy a Vatikán és az olasz politikai erők közötti ellentét rejlik a háttérben, eredményeként „kongregációs határozatok küldettek nemcsak a magyar, hanem a külföldi katolikus államok egyházi vezetőinek is”. Ezek a vatikáni döntések sok esetben az egyházi fegyelem védelmében születtek, és kötelező erejűek voltak.

A Nemzeti Sport 1931-es riportja végén kiáll a nők mellett, persze óvatosan. „Szeretnénk, ha ezt a cikkünket senki sem magyarázná másnak, mint annak, aminek szántuk: egy lépésnek a női testnevelés terén a megoldás és a kialakulás felé” – írta a lap, a megjegyzést itt megismételném én is.

Ugyanabban a számban, amelyben a riport megjelent, amerikai példával szolgálnak arra, hogy ott már jóval előttünk járnak. A The Amateur Athlete című lapot idézték Mildred Didriksonról írva. Az akkor 20 esztendős hölgy az atlétika hatalmas tehetségeként került reflektorfénybe, sokoldalúságára jellemző, hogy egy esztendővel később, 1932-ben, a Los Angeles-i olimpián bajnok lett 80 gáton és gerelyhajításban, s második magasugrásban. Távolugrásban, diszkoszvetésben és súlylökésben is magasan jegyezték, emellett golfban, kosárlabdában és baseballban is jeleskedett. Golfban olyannyira, hogy profiként tízszer nyerte meg az LPGA-tourt.

Didrikson történetéhez hasonlóan Eleanor Holm neve is világszerte ismert lett. A Los Angelesben 100 háton győztes, később színésznőként is befutó úszó a következő, berlini olimpiára (1936) is esélyesként utazott, ám az Európába tartó hajón a harmadosztályon utazva többször is átszökött az első osztályra egy kicsit, úgymond, kikapcsolódni. A hajó Cherbourgban kötött ki, Holm előtte állítólag túl sok pezsgőt ivott, ezért a rosszul lett. „Szeretem a pezsgőt” – kommentálta a történteket, hozzátéve, ez nincs ártalmára a teljesítményének.

Az amerikai olimpiai bizottság első embere, a későbbi NOB-elnök, Avery Brundage másként gondolta, erkölcstelen magatartása miatt kizárta, címvédőként sem indulhatott Berlinben – hiába tiltakozott szinte a teljes amerikai csapat. Végül újságíróként vett részt a játékokon, elárulva, hogy minden bizonnyal azért bűnhődött, mert korábban visszautasította Mr. Brundage közeledését.

Az egyenjogúságért küzdő hölgyek persze a zászlójukra tűzték az esetet, Holm ezzel nem sokat törődött, továbbra is önmaga maradt, így szolgálta a mozgalmat. Amikor a Nemzeti Sport tudósítója 1936 végén megkérdezte, hogy mi történt valójában, így felelt: „Semmi különös. Az, ami mindennap megtörténik valakivel, aki nem szokott nyolc órára az ágyba kerülni. Odatámaszkodtunk a bárhoz és lehajtottunk egy italt... Mondjuk, hogy kettőt... De nem többet. És az sem volt erős. Attól én még minden rekordot megjavíthattam volna. Tudja, vannak emberek, akik csak akkor érzik jól magukat, ha egy-két korty már leszaladt a torkukon.”

És ha már tettek... Amikor az Egyesült Államok 1941 végén hadba lépett, a katonai behívások miatt veszélybe került a baseballidény is. Hogy elkerüljék a náluk lehetetlent, nőket toboroztak a játékra, akik helytálltak. A részletekről lásd Penny Marschall filmremekét 1992-ből – Micsoda csapat! (A League Of Their Own). Ez a mozi is jobban szolgálja az egyenjogúsítást, mint akárhány kampány.

Végezetül rögzítem, hogy a lányok, asszonyok nélkül szegényebb lenne az életem. Ráadásul nemcsak nő-, hanem házasságpárti is vagyok, azzal együtt, hogy szívesen hivatkozom Karinthy Frigyesre: „A házasság szövetség olyan bajok közös elviselésére, amelyek egyébként nem léteznének.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!