A ló másik oldala – Malonyai Péter    publicisztikája

Forrong az öttusavilág – mondhatnám, ám ez csak félig igaz. A versenyzők gyújtottak alá a sportág halálát jelentő változtatásnak: a párizsi olimpia (2024) után a lovaglást száműzik a tusák közül. Jön helyette valami más. A nemzetközi szövetség diktátora, Klaus Schormann előbb a kerékpárt említette, aztán közölte, hogy semmi bicikli, de már megvan a pótszer, majd idejében elárulja.

Herr Schormann-nál észlelek némi kapkodást, az elnök úr minden bizonnyal nem most érzi magát a legjobban a bőrében. Talán még az is megrendítette, hogy több mint hatszáz versenyző lemondásra szólította fel, és kiállt a lovaglás mellett. Már amennyire a teljhatalmat bármi is képes megingatni.

A magyar szövetség honlapján száz magyar csatlakozott a felhíváshoz. Ennyit a tömegek hiányáról, de hagyjuk a túlzásokat – sokan szeretik az öttusát, persze az eredeti formáját. Ugyancsak a honlapon tiltakozik a két szövetségi kapitány, Martinek János és Kállai Ákos, ugyanakkor figyelemre méltó Gallai István főtitkár nyilatkozata. Tudják, ő volt az, aki a Schormann-terv után arról beszélt, hogy ki vannak szolgáltatva az olimpia intézményének. Kár, hogy nem az öttusának – állapítottam meg akkor, s tartom a véleményemet.

Gallai úr ugyanis nyilatkozatot tett közzé a honlapon, benne, hogy az e heti operatív értekezleten közli a Shormann-vezette brigáddal, hogy kiemelten (ez a megfogalmazás) kell kezelni a versenyzők akcióját. Mit mondjak, remek felismerés. Ám olvassuk csak: „A UIPM-mel való egyeztetés után, november 15-én javaslattal fogok élni a MÖSZ elnöksége felé, akiknek 17-én lesz lehetőségük megtárgyalni, illetve mérlegelni a következő lépést.” A nyelvtani hibákon (felé helytelen használata, aki kontra amely; egyes szám, többes szám) most habitusommal ellentétben átlépek, mert a lényeg: előbb egyeztetünk a nemzetközi szövetséggel, aztán tárgyalunk, s végül döntünk. Remek terv, már-már demokratikus, de eddig sem ártott volna hivatalosan tiltakozni a bornírt elképzelés ellen, akár telefonos elnökségi megkeresések után, de főként a versenyzők elsöprő indulatai nyomán. Mire várt a szövetség? Mire vár? Arra, hogy Herr Schormann engedélyt ad arra, hogy legyen véleménye?

Ha az nem ad elég erőt, hogy a magyar öttusa kiemelkedőt produkált eddig a nemzetközi versenyeken, az régen rossz. Maradva a szövetség honlapjánál, a fórum aktualitással nem vádolható, hiszen 1952 és 2002 közötti statisztikát tesz közzé az összes korosztály, összes világversenyén szerzett érmeiről, nos, két évtizeddel ezelőtt 352 éremnél tartottunk (150 arany). Engedelmükkel most nem böngészek statisztikákat, ám 2002 után volt, van élet nálunk, sikerekben sem volt hiány.

Hogy hol is tartunk, arra dokumentált bizonyíték még a nemzetközi szövetség levelezése, a forrás itt is a magyar honlap. Nos, az UIPM november 4-én azt írta, hogy az illetékes testület „jóváhagyta az Innovációs Bizottság ajánlását, mely szerint a lovaglást egy másik szakágra indokolt felváltani”. A következő üzenet már verdiktet tartalmaz, hiszen „a lovaglás leváltására vonatkozó döntés azután született, hogy az UIPM Igazgatósága jóváhagyta az UIPM Innovációs Bizottságának ajánlásait a múlt heti kétnapos monacói ülés után”. És végül egy meghívó a versenyzőknek online egyeztetésre, mai (november 12.) dátummal, nyilván a tömeges felháborodás által kikényszerítve. De ne feledjük, hogy korábban azt írták, a döntés már megszületett.

Minden elismerésem az öttusázóké, hiszem, sőt akarom, hogy a tiltakozásuk elsöpörje az UIPM vezérkarát, hiszen általánosan elfogadott, hogy mi jár – az árulóknak.

Kissé sokat foglalkoztam a szervezetekkel. Nem érdemelnek ennyit, csak hát ugyebár a tények… Azt pedig ne higgyük, hogy az öttusázók csak most szókimondók, sportáguk valóban férfias, megköveteli az őszinteséget.

Számtalan személyes emlékem van erről. Például, amikor volt főszerkesztőnk, mai operatív igazgatónk (magánügy, de már akkor a személyi edzőm volt, amikor a fogalom még nem is létezett), Buzgó József 1983-ban megnyerte a párizsi versenyt (66 induló!), hazaérkezése után pedig büszkén ment le a vívóterembe. A szövetségi kapitány, Török Ferenc (nem mellesleg: két olimpia bajnoki cím versenyzőként, egy kapitányként) így fogadta: „Nehogy azt hidd, Józsikám, hogy ez olyan nagy dolog. Jó lovat húztál, vívásban különleges napod volt, lövészetben elsült a kezed, az úszás nem számít, hiszen úszó voltál, a futópálya pedig könnyű volt.” A válasz nem késett: „Csak arra kérlek, Ferikém, nehogy valami hátrányom származzon abból, hogy megnyertem a versenyt.”

Megjegyzendő, Török doktornak riposztozott, aki nem véletlenül érdemelte ki a Róka becenevet, az pedig jellemző, hogy amikor megemlítettem neki, hogy hiába ismerjük egymást réges-régóta, még egyszer sem hallottam tőle, hogy „Igazad van”, a válasz: „Mert nem volt igazad…”

Aztán Császári Attila… A szöuli olimpia lovaglása során Török kapitány izgatottságában (is) úgy két versenyzőként utasította a remek öttusázóból remek főtitkárrá előlépő Csaszit, hogy óvjon. Némi hallgatás után jött a javaslat: „Ferikém, gyűjtsd össze az egészet, és majd az ebédszünetben egyben megóvom…”

De a mesterek előtt is le a kalappal. Ott volt például az egykori úszóolimpikon, Száll Antal, aki úszóedzőként nem tűrt ellentmondást. Volt, hogy az egyik kerettag – emlékeim szerint Dobi Lajos – felmentést kért a gyakorlás alól, mondván, disznóölésre hivatalos. „Hányra mész?” – így a kérdés, majd amikor megtudta, hogy kilencre, mondta, hogy jöjjön le az uszodába hatra, és ússza le az előírt adagot. Ő ott lesz. Sorolhatnám még a példákat, a lényeg, hogy elhivatott embereknek tesz keresztbe a nemzetközi szövetség a NOB-bal karöltve. Ahogy mondani szoktam, megérdemlik egymást… Miközben érdemtelenül bánnak azokkal, akiket pénzzel nem lehet pótolni.

A hónap végén tisztújítás lesz a nemzetközi szövetségben, akad, aki reménykedik, hogy az majd elsöpri a mostani vezetőséget. Nekem nincsenek illúzióim, s nem csupán azért, mert Schormann vezér az egyedüli jelölt az elnöki posztra. A szavazásnál ugyanis nem számít a múlt, az érdemek, az eredmények, a tisztségviseléshez sem kell semmiféle tekintélyt parancsoló produktum. Ez persze nem csupán az öttusázóknál van így, de most ez az aktuális. Öttusában 125 tagországot számlál a szervezet, a többségük – meg nem sértve egy nemzetet sem – nem is tudja igazából, hogy eszik vagy isszák a sportágat, legalábbis elitszinten. Ezek után képzelhető, milyen magas a szakmai igényesség egy-egy kongresszuson.

A lovaglásról pedig még annyit, hogy nem véletlenül axióma, hogy a ló nem állat – ló. Tessék belenézni a szemébe, több értelem, empátia köszön vissza, mint sok-sok embertársunkéból. Jó egy ilyen élőlény ott, ahonnan már csak a pénz, az üzlet, a cezarománia köszön vissza.

Ez a tusa valóban emberpróbáló, az alapító báró, Pierre de Coubertin szándéka szerint (is). Rengeteg öttusázót láttam már szorongani mielőtt nyeregbe szállt volna, de egyikük sem cserélte volna el a számot semmi másra. Nem véletlen, hogy a lovaglás az utolsó, amelyik sportágat felveszi, sőt felveheti az ifjú. Aki aztán valóban öt tusában versenyezhet, s mindig külön büszke lesz arra, hogy otthon van a lovon, a lovak között, az istállóban. Lovaskalandja mindegyiküknek akad, mesélnek is róla szívesen, ha a téma előkerül.

A szövetség aligha hátrál meg (ne legyen igazam!), de fontosabbak a versenyzők, a ló másik oldala – hogy stílszerű legyek.

Mert lehet, hogy az öttusa a jövőben nem lesz öttusa, de az öttusázó mindig öttusázó marad.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!