Női kezekben – Malonyai Péter publicisztikája

Ami engem illet, kissé meglepett a bejelentés, hogy januártól Debbie Hewitt lesz az angol futballszövetség (FA) elnöke. Az ok egyszerű, a hölgy elsősorban üzletasszony, a futballnak csupán rajongója, nem feltétlenül értője, így egyértelmű, hogy a piaci vonulat a nyerő a futball őshazájában.
Nincsenek illúzióim, aki felkapta a fejét a hírre, leginkább azért, mert Debbie Hewitt – nő. És ezzel máris kényes határhoz érkeztem, talán mondanom sem kell, miért. Az egyenjogúság, az emancipáció témája a modern(ebb) társadalmakban örök feszültségforrás.
Nincsenek illúzióim, aki felkapta a fejét a hírre, leginkább azért, mert Debbie Hewitt – nő. És ezzel máris kényes határhoz érkeztem, talán mondanom sem kell, miért. Az egyenjogúság, az emancipáció témája a modern(ebb) társadalmakban örök feszültségforrás.

Mielőtt továbbmennék, a felesleges zsörtölődést megelőzve leszögezem, hogy nőpárti vagyok. A lányok, asszonyok olyat tudnak, ami nélkül szegényebb lenne az életem, s persze rengeteg dolog van, amit csak ők tudnak. Ezért is érzem a százalékokat kampánymegoldásnak, a különbségtétel újabb jegyének, emelkedjenek bármennyire is a számok .

Mint például az olimpiai indulóknál. Olvasom, hogy Tokióban 48.8 százalék lesz a hölgyindulók aránya, ami a NOB törekvéseivel szajkózhatóan egyezik. Ezzel párhuzamosan a szervezőbizottság elnöke, Mori Josiro azért volt kénytelen lemondani, mert előbb azt mondta, hogy ha még több nő lenne a testületben, korlátozni kellene a felszólalási idejüket, annyit beszélnek, majd hozzátette, hogy a nők erősen versengenek. Ha egyikük megszólal az ülésen, a többi is úgy érzi, hogy mondania kell valamit. A nyolcvan fölötti japán úr csak annak a véleményének adott hangot, hogy a hölgyek szeretnek beszélni (előfordul...), s máris mennie kellett. A kampány jegyében.

Minden tiszteletem mellett bevallom, vannak sportágak, amelyekben nem szívesen nézem a lányokat, asszonyokat, azt tartom, nem nekik való, főként azért, mert épp a lényegük – báj, kedvesség, mosoly, harmónia – nem érvényesül, de ez az én dolgom. Az már kevésbé, amikor átjön a kampánymódi.
Kiss Balázs példáját hozom fel, ő a másik oldal (férfi), de esete jellemző. Atlantai (1996) kalapácsvető-bajnokunknak lehetősége volt rá, hogy tagja legyen a nemzetközi szövetség sportolói bizottságának. Közgazdászdiplomával, stabil nyelvtudással, ötkarikás aranyérmesként alkalmas volt rá, ám sajnálattal közölték vele, hogy a kvóta – fekete-afrikai nőnek szól.

Ami bennünket illet, a riói olimpián (2016) 15 érmünkből tízet, tehát a kétharmadát hölgyek szerezték (a háromszoros bajnok Hosszú Katinkával és Kozák Danutával az élen), bevallom, a nemek szerinti megoszlásra egy pillanatig sem gondoltam. Azt is csak a téma kapcsán néztem meg, hogy a MOB elnökségében (13 tag) hány a nő, nos, egyedüliként Pálinger Katalin. Idetartozik, hogy az elnökségi tagságra pályázni kell, a közgyűlés pedig szavaz. Arról nincs információm, hogy hány nő kandidált, de azt tudom, hogy Sinkó Andrea egy szavazat híján nem lett a testület tagja. Majd ő lett a vezetője a sportolói bizottságnak, amire joggal lehet büszke, nem feltétlenül azért, mert nő, inkább, mert nem olimpiai bajnok. Igaz, a ritmikus gimnasztika (akkor: sportgimnasztika) eddigi legjobb magyar olimpiai eredményével büszkélkedhet, Szöulban (1988) hatodik lett, ami azért kimagasló eredmény, mert két-két szovjet és bolgár lány végzett előtte, hazájuk nem csupán a sportágban, hanem a pontozóknál is uralkodott.

Engedelmükkel az ő példáján át mutatom be a sikeres nőt, az aktualitását az adja, hogy nemrégiben a Nemzeti Versenysportszövetség neki ítélte a nem olimpiai sportágakban szorgoskodók Dr. Leyrer Richárd-díját, „az aerobik sportban eltöltött 30 évnyi sportdiplomáciai, sportágfejlesztési munkája elismeréséül” – idézem az indoklást. A közleményben ott van még, hogy tizenkét jelölt közül választottak, és – ez a lényeg – Sinkó Andrea jóvoltából a díj történetében először kapta nő. Nálam ez is diszkrimináció, még ha pozitív is.

Nekem pedig örömteli – és itt rögtön bevallom elfogultságomat. Régi kapcsolat fűz a családhoz, édesapja, a színészlegenda Sinkó László megtisztelt a barátságával, rengeteget tanultam tőle. A sportszeretetről is, hiszen az olimpiák idején egyértelműen a magyar sportolók időrend­jéhez igazította a napjait, az időeltolódásnak megfelelően kelt, feküdt és követte az eseményeket. Édesanyja pedig olyan pedagógus volt, amilyet visszamenőleg is kívánok magamnak.

Ez volt a háttér – a család. Ami mindenben támogatta Sinkó Andreát, attól persze nem tudta megóvni, hogy a ritmikus gimnasztika sajátos (majd' azt mondtam: női) közegével meg kelljen birkóznia. Ehhez legyen elég annyi, hogy amikor kezdő újságíróként a Magyar Nemzetnél kiemelten foglalkoztunk a sportággal, nem utolsósorban azért, mert csak nők űzték, megkaptuk a magunkét. Az egyik levélíró – persze hogy névtelen – kategorikusan jelentette ki, hogy a nevünk csak álnév, egyébként nők vagyunk, sőt egy versenyző szülei.

Pontozásos a sportág, valahol érthető az ilyesmi, ám versenyzőként különösen nehéz megküzdeni a légkörrel. Egyébként annyi szülői támogatást kaphatott, hogy Sinkó Lászlót is igyekeztek összeugrasztani tizenkét évvel idősebb bátyjával, a szintén színészóriás Sinkovits Imrével, köszönhetően az akkori Nemzeti Színházban uralkodó, Major Tamás és Marton Endre közötti rivalizálással. Mindkét rendezőnek megvolt, úgymond, a csapata és ennek a böjtje is, példa rá egy levél, amelyben Illyés Gyula azt írta, hogy „a Sinkovits testvéreknek írtam egy darabot”, aztán Marton rendezésében mégsem Sinkó, hanem Kálmán György lett a partnere Sinkovitsnak a Testvérekben. Az előadással, lévén Kálmán is ragyogó színész, persze nem volt baj, a Major–Marton-ellentét miatti háttérrel annál inkább.

Ez Sinkó Andrea szempontjából azért érdekes, mert 1986-ban azért akarta abbahagyni, mert durván lepontozták az Európa-bajnokságon, a fáma szerint némi magyar közreműködéssel. Rábeszélték a folytatásra, s hirtelen jöttek az eredmények. Egy évvel később, a világbajnokságon minden szerrel a döntőbe jutott, s utána Szöul. A hatodik hely egy dolog, de a fontosabb, hogy mind a nyolc gyakorlatát hibátlanul mutatta be. A két-két szovjet és bolgár lány mögé egy spanyol ért oda ötödiknek, ebben is volt némi pontozói „bravúr”, de pontszerző lett, ami óriási siker.

És a vég. Sinkó Andrea ugyanis abbahagyta, 21 esztendős volt, s már addig is foglalkozott gyerekekkel, az olimpia után főállásban. Legalábbis 1992-ig, amikor két tanítványa kvótát szerzett a barcelonai olimpiára, de nem ők utazhattak. „Talán túl sok és túl fiatal voltam az akkori vezetőknek” – mondja az esetről, ami közrejátszott abban, hogy sportágat váltson. Az olimpiai ezüstérmes (1964) tornásszal, Schmittné Makray Katalinnal úttörője lett az aerobiknak Magyarországon. Arra, hogy nem sikertelenül, az idei baki világbajnokság a példa, amelyen a magyar versenyzők három ezüst- és két bronz­érmet szereztek. Ő pedig – ha mondhatom – ficánkol a tisztségekben, az Európai Tornaszövetség aerobik technikai bizottságának tagja, nemzetközi bíró és az Óbudai WDSE elnöke. És a MOB sportolói bizottságáé is, de erről már volt szó.

Persze nem ő az egyetlen nő, akinek méltánylandó a pályaíve, az elfogultságom őt hozta elő. De nem azért, mert nő, tehát nem a külső, hanem a tartalom miatt. Éppen ezért érzem sértőnek a Leyrer-díjhoz fűzött kommentárt, hogy az első női díjazott.

Egyébként ne legyenek illúzióink, a NOB hiába bányász elő látványos statisztikákat az egyenjogúságról, nem feledhető az oly sokat emlegetett alapító atya, Pierre de Coubertin kifejezett nőellenessége. „A női sport a legkevésbé esztétikus látvány, amit emberi szem láthat” – állította. És azt sem, hogy az emancipációért szót emelő hölgyek többsége azzal indít, hogy kevesebb a pénzdíjuk, mint a férfiaknak.
Az pedig tényleg érdekelne, hogy ha a nők olimpiai létszáma 50 százalék fölé emelkedik, megalakítja-e a NOB, a MOB a férfiak bizottságát.