Csilivili idők – Szűcs Miklós publicisztikája

Úgy tartják, ahogy korosodik az ember, egyre többet nosztalgiázik, ami persze nem nagy felfedezés, elvégre hatévesen eszébe sem jut senkinek, mennyivel jobbak voltak a pelenkás idők, s persze a felnőttek világában a helyét kereső tizen- meg huszonéves fiatalt sem az foglalkoztatja, hogy felidézze a mathcboxtologatós, lányok esetében a babázós időket. Aztán eljön a pillanat, szerintem úgy nagyjából harminc után, amikor óhatatlanul elkezdünk hasonlítgatni, „régen” mennyivel mások, sőt elfogultságunkban sokszor odáig is elmerészkedünk, jobbak voltak a zenék, a filmek, televíziós műsorok, és sorolhatnám a végtelenségig attól függően, kit éppen mi irritál a mai világban. Bár már jómagam is bőven benne vagyok a „bezzeg a mi időnkben” korban, igyekszem nyitott lenni az új dolgokra, ezért is figyelem kíváncsian, ami ezekben a hónapokban az asztalitenisz világában történik.

Az átlag sportrajongó talán most arra gondol, miért, mi történne, elvégre ugyanúgy a háló egyik és másik oldalán álló felek küzdenek meg a győzelemért, s ez így is van, de a közeg, a körítés óriási változáson megy át. A mostanra kiteljesedő folyamat néhány éve kezdődött, amikor a Nemzetközi Asztalitenisz-szövetség (ITTF) vezérkara számomra kissé megmagyarázhatatlan módon úgy döntött: World Table Tennis (WTT) néven létrehozza saját maga konkurenciáját. A részleteket most hagyjuk, a lényeg, hogy a világ- és a kontinensbajnokságok, valamint a klubsorozatok maradtak az ITTF-nél, az egész éven át tartó ranglistaversenyek pedig a WTT-hez kerültek. Az utóbbinál a kínai Liu Kuo-liang vezetésével a német főnök irányította ITTF-el szemben igencsak erős az ázsiai befolyás. Liuról érdemes tudni, hogy a karrierjét tekintve ő még a kínaiak közül is kiemelkedik, gyakorlatilag mindent elért: amellett, hogy olimpiai, világ- és Ázsia-bajnok, a visszavonulása után hazája szövetségi kapitánya, majd szövetségi elnöke lett, most pedig már a WTT – amelynek életre keltésében oroszlánrészt vállalt – első embere.

Az általa vezetett szervezet egyben a sportág modernizálásának központjává vált. Az alapítók a teniszt jelölték meg mint követendő példát, vagyis az elmúlt évek előkészítő munkáit a legegyszerűbben úgy lehet összefoglalni, hogy szinte mindent átvettek, ami az asztaliteniszre is átültethető: a versenyrendszert, a hetente megjelenő világranglistát, az ezt megalapozó pontszámítást, szóval most már tényleg csak az hiányzik, hogy az asztalokon a jelenlegi kemény borítás mellett megjelenjen a salak és a füves felület is. A szándék persze érthető: hiába az ITTF a világ legnagyobb, 226 tagállamot tömörítő szervezete, s hiába találni pingpongozókat mindenhol, Alaszkától kezdve Új-Zélandig, az élsport szintű asztalitenisz népszerűsége Ázsiát, valamint Európa egyes térségeit leszámítva már korántsem olyan, mint a követendő példának állított teniszé. A cél tehát egyértelmű, ám arról már megoszlanak a vélemények, hogy az átalakítások valóban ezt szolgálják-e, mivel az első tapasztalatok azt mutatják, hogy – különösen a világranglistapontok számítása miatt – a legjobbak, azaz elsősorban az ázsiaiak és a világ többi része között a korábbinál is nagyobb lesz a szakadék. Persze tudom, szükség van egy szűk elitre, a tündérmesére, a legyőzhetetlenséget sugalló sztárokra, elvégre őket lehet menedzselni, futtatni, elérni, hogy rájuk legyen kíváncsi a tömeg. Így van ez a teniszben is, hiszen amíg Roger Federer, Rafael Nadal, Novak Djokovics, Serena Williams vagy Oszaka Naomi játszik, egy tizenötezres stadionban is garantálható a telt ház, ám ez a világranglista-25. norvég Casper Ruud esetében már nem igaz. Mert ilyen a világ, kellenek a szerethető, netán ellenszenvet kiváltó hősök, akiket ismernek, és akik megmozgatják az embereket. A logikusnak tűnő és az asztaliteniszre átültetett gondolatmenet egy ponton azonban megbicsaklik: ha ugyanis ők mind kínaiak, japánok és dél-koreaiak – mint ahogyan ez így van a sportágban –, továbbra is kizárólag a világnak azt a szegletét tudják velük megszólaltatni, a többieknek unalmasak, érdektelenek lesznek a háztáji bajnokságok, adhatnak nekik bármilyen hangzatos elnevezést.

Tudom, igazságtalan lenne az évtizedek óta meglévő ázsiai erőfölényt a kínai vezetőség alatt álló WTT-n számonkérni, sőt a magam részéről inkább pozitívumként értékelem, hogy ha már az erőviszonyokon nem tudnak és vélhetően nem is akarnak változtatni, legalább a külsőségekkel megpróbálják eladhatóbbá tenni az asztaliteniszt. A WTT is elővette a jól bevált marketingfogást, amit a cégek időnként a kevésbé eladható termékeik esetében alkalmaznak, gondolván, a szebb, látványosabb csomagolás majd segít. A változtatás ideig-óráig meg is hozza a várt eredményt, ám amikor a vevő odahaza kibontja a szépen csillogó dobozt, rájön, hogy éppen ugyanazt az ehetetlen müzlit kapta, mint korábban. Leszámítva, hogy az asztalitenisz természetesen egyáltalán nem tartozik az „ehetetlen” kategóriába, mostanában valami hasonló történik vele is: a WTT, amellett, hogy alapjaiban alakította át a versenyrendszert és a világranglistát, a „csomagoláson” is változtatott. Azok, akik még anno a hetvenes-nyolcvanas években a Jónyer, Klampár, Gergely fémjelezte aranycsapaton nőttek fel, de még azok is, akik a kétezres évek elején Bátorfi Csillának és Tóth Krisztinának szurkoltak, meglepődtek volna azon, amit az elmúlt két hétben a WTT-sorozat első két, dohai állomásán látnak. Mint már említettem, a játék maga nem változott, ugyanúgy kell szerválni, és még mindig az nyeri meg a játszmát, aki előbb éri el a tizenegy pontot, a körítés azonban a kor kihívásainak megfelelően csilivili lett. A zöld, de még a kék asztal is már a múlt, sötétszürke a padló, sötétszürke az asztal is, utóbbit neonkék vonalak szegélyezik, s ugyanilyen neonkékek a játékteret körülvevő palánkok. A centerpálya-hangulatot kiemelve a lelátó sötét (a járványhelyzet miatt Dohában nem voltak nézők, de így lesz ez telt ház esetén is), a terem közepén pedig tökéletesen meg van világítva a küzdőtér a két, párosok esetében négy gladiátorral, akik füstfelhő mögül kibújva zenére vonulnak be a terembe, hogy aztán megküzdjenek egymással. Bár most még az eddig megszokott piros és fekete színű borítás van az ütőkön, ez sem lesz sokáig így, októbertől megérkeznek a még feltűnőbbek, az eddigi kettő mellé további négy szín: a rózsaszín, az ibolya, a zöld és a kék, illetve ezek különböző árnyalatai közül válogathatnak majd a versenyzők. Nem vagyok naiv, pontosan tudom, az új színű asztalok, padló- és ütőborítások nem csak, sőt talán nem is elsősorban a (televízió)nézőknek szólnak, elvégre a legnagyobb és az asztaliteniszben többségében ázsiai központú sportszergyártó cégek számára a változások minden bizonnyal óriási üzletet és ezzel dollármilliárdokat jelentenek. Az, hogy mellette esetleg látványosabb, ezáltal a tévé előtt ülőknek befogadhatóbb lesz az asztalitenisz, inkább csak pozitív hozadék, amolyan járulékos nyereség.

Amúgy a szervezést tekintve többségében negatív felhangok kísérték a Dohában megrendezett harmadik és negyedik kategóriás versenyeket, amit egyelőre tudjunk be az újítások esetében törvényszerűen meglévő kezdeti bizonytalanságnak, no meg a pandémia okozta speciális körülményeknek, mert nem lenne elegáns nagyobb tapasztalat híján ítéletet hirdetni. Az viszont a jelenlegi káoszérzést mindenképpen erősíti, hogy az említett két torna után két nappal ugyancsak Dohában kezdődik az olimpiai selejtező, és mivel az már ITTF-rendezvény, ezért ugyanazoknak, akik az elmúlt két hétben a szürke-neonkék világban léteztek, vasárnaptól vissza kell állniuk a sötétkék asztal, piros padló kombinációra...

Most, 2021 márciusában nehéz megmondani, hogy a változások a jövőben miként hatnak, hatnak-e egyáltalán a sportág népszerűségére, de mivel a következő generáció már ebben nő fel, jó eséllyel lesznek, akik a negyven-ötven év múlva bevezetendő újításoknál a szürke asztalos, rózsaszín ütős kort „bezzeg a mi időnk”-ként emlegetik majd.

Mert ami ma csilivili, idővel az is megfakul.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!