Nyár a Dunán – Csillag Péter publicisztikája

Édesapám beleejtette szájharmonikáját a Dunába. Nem mostanában, még néhány évvel ezelőtt történt a baleset, a budakalászi partnál, kenuba szállva csúszott ki a zsebéből, a gyorsan mélyülő vízben elmerült fémtárgyat keresni is felesleges volt. Azóta időnként szóba kerül családi ebédnél a hangszer sorsa, a gyerekek találgatják, vajon a Csepel-szigetnél, Szerbiában vagy tán már a Fekete-tengerben zenélnek-e vele a halak. Előjön aztán a többi folyómedri rémtörténet, az esztergomi Mária Valéria híd lábánál talált, a legbátrabb búvár által hatástalanított világháborús bombáé, a hajdan a Szent-endrei-szigetre átjáró, orrán-száján lyukas egykori szovjet kétéltű járműveké és a helyi legendák szerint évtizedekkel ezelőtt elsüllyedt, azóta is a vízfenéken rozsdásodó valamikori lupai révhajóé.
Édesapám beleejtette szájharmonikáját a Dunába. Nem mostanában, még néhány évvel ezelőtt történt a baleset, a budakalászi partnál, kenuba szállva csúszott ki a zsebéből, a gyorsan mélyülő vízben elmerült fémtárgyat keresni is felesleges volt. Azóta időnként szóba kerül családi ebédnél a hangszer sorsa, a gyerekek találgatják, vajon a Csepel-szigetnél, Szerbiában vagy tán már a Fekete-tengerben zenélnek-e vele a halak. Előjön aztán a többi folyómedri rémtörténet, az esztergomi Mária Valéria híd lábánál talált, a legbátrabb búvár által hatástalanított világháborús bombáé, a hajdan a Szent-endrei-szigetre átjáró, orrán-száján lyukas egykori szovjet kétéltű járműveké és a helyi legendák szerint évtizedekkel ezelőtt elsüllyedt, azóta is a vízfenéken rozsdásodó valamikori lupai révhajóé.

Miközben a vízügyi hatóságok és a hajózási társaságok nap mint nap küldik világgá vészkiáltásaikat a dunai vízhiány okozta gondok miatt, az átlag bámészkodó nem győzi csodálni, amint a Duna alatti titokzatos világ hetek óta szemérmetlenül tárja nyilvánosság elé kincseit. A Gellért-hegy lábánál új látványosság lett a víz alól kibukkant Ínség-szikla, a Margitsziget jó ideje túlnyúlik a Margit hídon, alternatív életteret kínálva a kalandra éhes – például a hullámok közepén sakkozni vágyó – városlakóknak, Mohácsnál második világháborús hajóroncs mászott elő a visszahúzódó habok alól. Legnagyobb folyónk történelmi apadása a Halluci-Nation produkció tervezett szürreális filmjét, a kiszáradt Duna és a kihalt Budapest látványára építő, az előzetes több mint 650 ezer megtekintése alapján igencsak figyelemfelkeltő DVNA vízióját idézi. A 2003-as sekélységi rekordot több helyen felül- vagy inkább alulmúlta a víz, amely a különleges helyzetnek – a szokatlan képnek, a megszelídült partoknak, a be-látható medernek – köszönhetően régen élt olyan szoros szimbiózisban a kíváncsi folyó menti néppel, mint mostanában. Fürdőzők, napozók, horgászok lepik el a homoknyúlványokat, kisfiúk járják a kavicsszigeteket, fényes kagylót, kacsázó követ, torz cserépdarabot gyűjtve, az átvedlett folyón evezősök, kenusok, kishajók szokásosnál színesebb forgataga tarkállik.

Magam is az imént tértem vissza Lupa-szigetre a reggeli kajakozásból, és bár a part menti, áttetsző víz alját tekintetemmel sokadszorra is végiggereblyéztem, a szájharmonikának nem bukkantam nyomára. Pedig most még efféle csodákra is van remény. Ha nem a saját szememmel látom, talán el sem hiszem a múlt hét szenzációját: valaki tavalyelőtt vízbe esett lakáskulcsát vette észre meglepetten a mederalji kövek között.

A Budapesttől északra fekvő parányi szigethez régi családi kötelék fűz, a dédnagyapám, Molnár-C. Pál festőművész által épített szerény vízparti üdülő nyolc évtized árvizeit átvészelve bújik meg a nagy nyárfa alatt, és kínál talpalatnyi nyugalmat a városi ember nyüzsgő életében. A frissen parcellázott Lupáról írta a Színházi Élet 1934-ben: „Mikor a vadevezős hatalmas húzásokkal vitte csónakját felfelé a napfényben fürdő Dunán, pár percnyire a Rómaifürdő tarka week-end-házaitól gyönyörű kis sziget mellett kellett eleveznie, mely bozontos fáival, friss zöld foltjával olyan volt a folyam közepén, mintha Jókai Aranyember című regényét itt álmodta volna meg. A vízbehajló füzek, a gyümölcsfák sudár dereka, a puha gyepszőnyeg és az évszázados díszfák terebélyes lombjai vágyat keltettek az emberben: de jó lenne ezen a bűbájos kis szigeten élni, a fűszeres levegő, a pletykázó hullámok, az isteni panoráma kellős közepén.”

Aki ismeri a mindössze nyolcszáz méter hosszú, autóközlekedéstől elzárt, vadregényes sziget viszonyait, annak szinte abszurd sporttörténelmi érdekességgel szolgál, hogy a 8 Órai Ujság és az Esti Kurir egybehangzó információja alapján 1933-ban komolyan szóba került, hogy a – húsz évvel később a Népstadionban testet öltő – nagy nemzeti stadiont Lupán építsék fel. Közvetlenebb helyi sportkapcsolatot kínál a sziget nyaralói körének néhány olimpikon híressége, így a párbajtőrözőként csapatban 1968-ban és 1972-ben is aranyérmet szerző Schmitt Pál, felesége, az 1964-ben felemás korláton tornászként ezüstérmes Makray Katalin vagy az 1968-ban 1000 méteren kenu egyesben győztes Tatai Tibor. A vizes környezet itt amúgy is edzésben tartja a dunai nőket és férfiakat, a sportos szellem jegyében éppen szombaton rendezik meg a hagyományos szigetkerülő lupai regattát. Hogy mennyire együtt lélegzik, él-hal a folyóparti ember a Dunával, jelzi annak a hajdani jeles lupai nyaralónak példája, akinek a Farkasréti temetőben egy félbevágott, régimódi kílbót szolgál kopjafájául.

A sziget egyébként Luppa Péter nevét viseli (azóta a kiejtést követve írásban többnyire egy „p"-sedett, bár bőven akad példa a két „p"-s használatra) – a szerb származású pomázi földbirtokos és országgyűlési képviselő 1857-ben vad sportkalandból egyetemista társaival Bécsből vitorlás csónakon elhajózott a Fekete-tengerig. Úti naplójában a másfél száz évvel ezelőtti vízi élet sajátos hangulata köszön vissza, csodálatos tájleírásokkal. „Vitorlánkat csendes szél dagasztá, s azon felséges Dunavölgybe érkeztünk, mely Esztergomon alul egész Vácig terjed ki. A méltóságos folyam két partjáról, komor, szirtes, néhol vad rengeteg borította hegyláncolat emelkedik. Mellettünk gőzhajók zúgnak el, az utánuk támadt hullámokon csolnakunk mint báb ringatódzik, s midőn azt egy-egy magasabb hullám hátára kapja, szemeink elé tűnik egy-egy, a hegyek közé rejtett falucska fehér házaival, dombra épített templomával. A hullámok visszaesnek csöndes folyásukba, s mi ismét átengedjük magunkat a merengésnek. Balra, a nagymarosi határban emelkedik a Remetehegy redős sziklahomlokával, míg többi oldala smaragdzölden mosolyog. Virító gyümölcsfa-erdőből Dömös csinos házai fehérlenek elő, s nem messze van e helytől a hajdani dömösi kolostor romja, hol bölcs Kálmán király parancsára a pártos Álmos herceg, s ártatlan fia, Béla szemei kitolattak.”

Tolassunk mi is vissza a saját időnkbe, mert a folyók világa manapság is számos felejthetetlen élményt kínál a vízre szállóknak. A Megyeri híd fölött éppen motorcsónakján érkező edző ad dörgedelmes utasításokat hangszóróján az előtte szétterülő evezős tinédzsercsoportnak, felidézve Urbanek tanár úr valamikori kenuleckéit, a piaristák csónakján tett első gödi lapátpróbálgatásaimat, a gimnáziumi vízitúrák nyári emlékképeit a Bodrogon, a Kőrösön, a Tiszán. Ott, hol a kis Túr siet beléje, láttam például, mit csinál a gyermek, akit elküldenek ilyen-olyan anyja kebelére: a felbosszantott hajdúsági kormányoslegény vizes evezőlapátja akkorát csattant a csónakorrban ülő sértegető arcán, hogy a reccsenéstől még a szitakötők is szétrebbentek. Bár abban a percben az áldozat talán nem így érezte, evezni jó. Nemcsak testedzés gyanánt – a párálló folyóvíz üdítő illata, a part menti fák örökzöld nyugalma, a ringató hullámok lüktetése egyedülálló közelségbe hozza az erőt adó, legyőzhetetlen természetet.

A napilapos újságíró az évek során hozzáedződik a legkülönfélébb munkahelyzetekhez. Ha szorítja a leadási határidő, megtanul tömött vonatfolyosón, reptéri sorban állás közben vagy éppen laptopját fél karján egyensúlyozva, sétálva gépelni. Jutott nekem is az efféle kihívásokból, kevés olyan testhelyzet, időjárási körülmény és alkalmi munkaasztal létezik, amelyet ne próbáltam volna az idők során, éppen ezért vagyok különösen hálás a sorsnak az ezekben a percekben élvezett kárpótlásért. Ilyen paradicsomi állapotok közepette ugyanis még sohasem végeztem dolgomat – jelen cikk szó szerint a Dunában íródik. Kempingasztal, műanyag szék a sekély vízbe állítva, lábam a folyóban, a laptop mögött néha csobogva elevez egy-egy délelőtti kenus, bámészkodva lapátoló kílbótos, az elhúzó motorcsónakok keltette hullámok fel-felcsapnak az asztallap aljáig.

És talán végül még a szájharmonikát is kidobják a folyóágyból.