Megtörtént a bármi – Bodnár Zalán publicisztikája

A Dallas Bobby nélkül? Spagetti szósz nélkül? Hoki-vb Kanada nélkül? Hollywoodi producer és magyar színházigazgató szereposztó dívány nélkül? Próbálom keresni az analógiát, de egyik sem képes érzékeltetni azt a képtelenséget, amellyel most ismerkedünk: futball-világbajnokság Olaszország nélkül. Mondiale Itália nélkül nincs, ez a nemlétnek a non plus ultrája (még ha egyszer, hatvan éve kivételt erősítő szabályként lehetett is). Szokás mondani rezignáltan, egy tarisznyára való életbölcsességgel a birtokunkban, hogy a világon bármi megtörténhet, de ilyesmire még akkor sem gondoltunk eddig. Most tényleg megtörtént a bármi.

Az első számú felelős természetesen Carlo Tavecchio, az Olasz Labdarúgó-szövetség elnöke, aki három és fél éve tartó regnálása óta napról napra bizonyítja alkalmatlanságát. Azután választották meg a posztra, hogy a brazíliai vb csoportkörének utolsó meccse, az Uruguay elleni, kiesést jelentő 0–1 után Cesare Prandelli szövetségi kapitány és Giancarlo Abete szövetségi elnök kéz a kézben lemondott, elismervén – akkor még úgy gondolva –, hogy azt a teljesítményt nem lehet alulmúlni (pedig a válogatott velük két évvel korábban még Eb-döntőt játszott). Az egy dolog, hogy Tavecchio – és legfőbb bizalmasa, a nyakán ülő Lazio-elnök, Claudio Lotito – az égvilágon semmit sem tudott tenni azért, hogy a nem is olyan rég még a világnak mintául szolgáló és a riválisokat rettegéssel eltöltő ligát, a Serie A-t újra felvirágoztassa, sőt, még csak erre vonatkozó koncepciója sem volt. A 74 éves sportvezető egyetlen „forradalmi” ötlete az, hogy csökkenteni kellene a csapatok számát, de ebben sem lelt támogatókra, most meg épp azt harsogja, hogy meg kell tiltani idegenlégiósok szerepeltetését. A válogatottnál kézenfekvő döntése volt 2014-ben Antonio Conte kinevezése szövetségi kapitánnyá, ám az általa vezetett szövetségben uralkodó közhangulatról mindent elmond, hogy Conte kevesebb mint egy év után közölte, hogy a 2016-os Európa-bajnokság után távozik. Tavecchio egyik fő bűne, hogy nem tudta a csapatnál tartani Contét – a szövetség elnökeként lett volna olyan pénzforrása erre, amellyel még a Chelsea ajánlatával is vetélkedni lehetett volna –, akivel a csapat nagyszerűen szerepelt az Eb-n, Belgiumot és Spanyolországot is simán legyőzve. Ám ennél nagyobb bűn, hogy Gian Piero Venturára esett a választása, akinek már a kinevezésekor sem értette senki, hogy abban az országban, amely mindmáig a futball legfőbb szellemi műhelye, és olyan edzőkkel látja el a nagyvilágot, mint Carlo Ancelotti, Antonio Conte, Claudio Ranieri, Luciano Spalletti, Fabio Capello, Roberto Mancini, Roberto Di Matteo, Francesco Guidolin, Cesare Prandelli, Maurizio Sarri – hogy az eddig otthon maradókról, mint Max Allegri vagy Eusebio Di Francesco már ne is szóljunk –, hogyan lehetett kiválasztani épp Venturát, aki a legszürkébb olasz trénerek egyike, és aki hosszú edzői pályafutása során a Sampdoriánál és a Napolinál nagyobb csapatot sohasem irányított, de többnyire csak Pisa, Lecce, Bari és Cagliari szintű együtteseket bíztak rá. Az is várható volt, hogy már nem 68 évesen költözik belé az újító szellem, és miközben a szövetség azzal érvelt, hogy jó szeme van a fiatalokhoz, különös módon szinte meg sem próbált fiatalokat beépíteni az együttesbe (egyébként nem is nagyon volt kiket). Az elnök vagy nem látta be, hogy Venturával nem működik a csapat (a Spanyolországban elszenvedett 3–0-s vereségnél kevés megalázóbb 3–0 van, de a Macedónia elleni hazai 1–1 után is sírni lett volna kedvük az olasz szurkolóknak), vagy nem volt mersze menet közben váltani. Magam azt sem tartottam volna szentségtörésnek, ha a pótselejtező előtt, uram bocsá', között vált kapitányt (Ancelotti például munka nélküli), de olyannyira nem érzékelte a végveszélyt, hogy az olasz futball fél évszázados hagyományával – mely szerint a legfontosabb meccseket délre kell vinni, ahol a hevesebb vérmérsékletű szurkolók már a meccs előtt az ideg-összeroppanásba kergetik az ellenfelet – is szakított, és Milánót választotta helyszínül. (Azt már csak halkan teszem hozzá, félig-meddig komolyan, hogy az elnök nemzetközi súlytalanságát is jól jelzi, hogy néhány évtizede még biztosan talált volna egy olyan játékvezetőt a FIFA, aki egy ilyen meccsen a 89. percben befúj egy kamu tizenegyest az olaszoknak…)

Az immár Itália-szerte közellenség Ventura felelősségét sem lehet véka alá rejteni. Míg ő a svédországi vereség után a játékosait hibáztatta, valójában a 95 százalékban Contétól örökölt legénységgel kormányozta zátonyra a hajót. A használhatatlan „wing backek” nélkül is erőltetett 3–5–2-es játékrend; két center, Immobile és Belotti együttes szerepeltetése, miközben egyikük sem centerfeladatokat látott el; az aktuálisan legveszélyesebb olasz támadó, Lorenzo Insigne megmagyarázhatatlan ignorálása; a svédek ellen beívelésekre épülő harcmodor; Jorginho jegelése egészen addig, hogy első válogatott meccsére a létező legnagyobb nyomással a vállán kell kimennie – mind-mind olyan érthetetlen döntés, amelyet nem lehet megvédeni.

De tény, hogy Ventura dolgát nem könnyítette meg az, hogy az olasz futball éppen olyan korszakát éli, amikor a támadójátékhoz nincs egyetlen technikás, ugyanakkor mentálisan erős vezéregyénisége sem. A pótselejtező visszavágója előtt sokan érveltek azzal, hogy jó szokásuk szerint az azzurrik majd valahogy kiizzadják a továbbjutást, majd meg sem állnak a vb-elődöntőig. Csakhogy korábban ez mindig azért történhetett meg, mert miközben hátul rend volt, elöl mindig akadt valaki, akinek oda lehetett adni a labdát, ha baj volt. Hátul most is minden a legnagyobb rendben ment (180 perc alatt egy megpattanó lövés után született gól nem a világ), elöl viszont senki sem tudta kézbe venni a karmesteri pálcát. Semmi köze a mostani kudarchoz, mégis szimbolikus, hogy abban az évben, amelyben Totti és Pirlo is visszavonult (nem a válogatottságtól), egy hadvezér nélküli olasz válogatott hat évtized után először maradt le a vb-ről. És Milánó nekik most tényleg olyan, mint nekünk 1969-ben Marseille volt: korszakot kijelölő vereség, amely után egy jeles generáció csaknem minden prominens képviselője fordít hátat a címeres meznek (Gianluigi Buffon mellett Andrea Barzagli, Giorgio Chiellini és Daniele De Rossi visszavonulása is szinte biztosra vehető).

Az olasz labdarúgás nagy barátjaként a 2010-es dél-afrikai világbajnokság csoportkörös búcsúja után még Franz Beckenbauer szavaival vigasztaltam magam, aki azt mondta: „Az olaszok csak ne aggódjanak, tehetségtelen olasz még nem született.” Akkor még könnyen el lehetett hinni, hogy amíg a nápolyi, a palermói vagy a salernói sikátorok ugyanúgy ontják magukból a leendő klasszisokat, mint korábban, addig nem kérdés, hogy a calcio dicsősége – akárcsak Róma – örök. Most viszont nem látni, ki lehetne a következő fáklyavivő, aki fényt hoz a sötétségbe. Most az a helyzet, hogy legkorábban kilenc év múlva láthatjuk nyári világbajnokságon a négyszeres világbajnokot (a 2022-es tornát Katarban télen rendezik meg). Persze a FIFA is sáros a történetben, a földrészek kvótarendszere egy vicc, de ezt már egy másik cikkben bővebben kifejtettem, és az olasz futball most nincs abban a helyzetben, hogy másra mutogasson. Aki pedig Iránra és Tunéziára kíváncsi a vb-n, annak csak jó szórakozást tudok kívánni.

Szerencsére nekem van vigaszom: a tíz hónapos kisfiam épp az olasz–svéd meccs alatt váratlanul belerúgott a labdájába, amely begurult a szék két lába közé. Gól. Az első gólja. Van remény, a futball még él, a jövő elkezdődött.

De a világot ki vigasztalja meg most?

És főleg: ki menti fel?