Ki kell beszélni! – Bálint Mátyás publicisztikája

Kezdjük egy érdekes adattal csodálatos világunkról: tudták, hogy egy nyersolajjal tökéletesen megtöltött óriás tartályhajónak akár harminc kilométer is kell, amíg meg tud állni, akkora a hajótest meg a benne lévő folyadék tehetetlensége?

Jól raktározzák el ezt az információt, mert ennél már csak rázósabb dolgok jönnek.

Például Kiss László.

AZ a Kiss László.

Igen, a Laci bácsi. Az úszóedző.

Aki AZT csinálta.

Tudom, mit gondolnak. „Miért kell ezzel foglalkozni?” „Még mindig ez a téma?” „Most, hogy balhé van a színházakban, megint elő kell rántani ezt is?” „Még nem hurcolták meg eléggé ezt az embert?” „Azt hittem, ez a lemez már lejárt!”

Tudom, hogy ezeket gondolják. Tudom, mert nagyjából kivétel nélkül ezeket is mondták, amikor felvetődött, hogy meg kellene nézni, miként is vélekednek manapság Kiss Lászlóról legszűkebb hazájában, Százhalombattán, ha már úgyis ott rendezték a rövid pályás úszó országos bajnokságot.

Méghozzá konkrétan a ____ ______ Sportuszodában, merthogy az épület előtti betoncsíkon halványan, de még látszanak egyes betűk kontúrjai, hiába kaparták le azt a bizonyos nevet, és hiába vakarták le az ablakról is a Kiss László-posztert, amikor eljutott a széles nyilvánossághoz az úszóedző 1961-es erőszakos nemi közösülése meg az azt követő húsz hónapos börtönbüntetése.

És még mindig nem tudjuk, mit kellene kezdenünk ezzel a helyzettel. Az ilyen helyzetekkel. Egy biztos: beszélgetni nem akar róluk senki. Pláne nem a nyilvánosság előtt.

Egyelőre ott tartunk, hogy nem foglalkozunk velük, hanem hagyjuk, hogy maguktól elmúljanak, mint a tornác alá szorult döglött macska bűze. Aztán amikor néha feltámad a szél és felkavarja a szagot, káromkodunk egy sort, „Azt hittem, ez a lemez már lejárt!” – háborgunk, aztán visszatömködjük a problémát agyunk hátsó részébe, és reménykedünk, hogy többé nem jön elő, és nem kell a nehéz kérdéseken gondolkodnunk.

Százhalombatta visszaveszi a díszpolgári címet Laci bácsitól, de a város azért nem tagadja meg egykori alpolgármesterét. Az úszók nyilván nem alkalmazzák tovább, de az eredményeit nem lehet semmissé tenni, és akiket hozzásegített öt tizedmásodperchez vagy öt olimpiai aranyéremhez, azok továbbra is hálával és szeretettel gondolnak rá – de nem állnak ki mellette nyilvánosan. Ő maga pedig – bár kezdetben szintén letagadta az egész bűncselekményt, és utóbb is úgy érezte, keresztre feszítették (ezek a konkrét szavai) – azért inkább egy percre sem ment ki a Duna Arénába a budapesti úszó világbajnokságra, noha más körülmények között már egy százhalombattai országos bajnokság is elképzelhetetlen lett volna a folyamatos jelenléte nélkül.

Minap, a barcelonai olimpiai sikerek huszonötödik évfordulós ünnepségén ott volt, de olyannyira a háttérben, hogy ennek nyoma sincs az interneten, miközben Farkas Péter birkózó és elítélt kábítószer-termesztő, majd szökött és körözött, végül csaknem öt évet leülő korábbi köztörvényes bűnöző vidáman mosolygott a színpadon. Róla például mit kell most gondolnunk? Az jusson eszünkbe, ahogy foga közé veszi az aranyérmet a barcelonai dobogó tetején, vagy inkább betépve támolygó fiatalok jelenjenek meg lelki szemeink előtt, akik az aranyat onnan ismerik, hogy az utcán letépik a láncot a nyugdíjas nénik nyakából, hogy azt cseréljék be még néhány gramm fűre? De kérdezek nehezebbet: melyik ismerősének szavai villanjanak be a legendás úszóedzőről? Hogy „Kiss Laci bácsi egy félméteres játéktigrissel köszöntött, majd hozzátette: ezt azért kaptam, hogy a római világbajnokságon tigrisként harcoljak”? Vagy az, hogy „Ketten befogták a számat, lefogtak, és megerőszakoltak. Kiss volt a harmadik. Nem volt kegyelem. Ecetes vizet készítettek oda, hogy azzal mosakodjak”?

Na, mindenki elég kellemetlenül érzi már magát?

Bizony, ettől nehéz ez.

Attól, hogy szembesülnünk kell a fájdalmas igazságokkal. Hogy nem nézhetünk félre szemérmesen, hogy ítélkeznünk kell, vállalva érte a felelősséget a tükör és a társadalom előtt egyaránt, és hogy erre nincs recept és folyamatábra, amelynek mentén bárki eldönti helyettünk, mi a helyes. Itt egyedül vagyunk, tele kételyekkel, bizonytalansággal és félelemmel. Pocsék, mi? Súgva mondom, ez még semmi ahhoz mérten, amit egy bántalmazott ember érez.

De van jó hír is.

Hogy ez az egész egy fájdalmas és kényelmetlen, de előre mutató folyamat, amelynek a végén nem lehet többé megspórolni az évszázados kérdést, hogy a sikeresség és a hatalom felmentést ad-e bármiféle aljasságra az egészen aprótól az elképzelhető legnagyobbig. És itt már rég nem Kiss Lászlóról van szó: mindenki a maga erkölcsi mércéje szerint képes lehet eldönteni, mit tesz a mérleg egyik serpenyőjébe és mit a másikba, és hogyan ítéli meg a jogos börtönbüntetését már rég letöltő edzőt – és ez így volt már másfél éve is.

A lényeg az, hogy egyáltalán gondolkodjunk ezen, és ne a „Miért kell ezzel foglalkozni?” legyen az első és egyetlen reflexünk, mint most. Azért kell ezzel és általában mindenféle aljassággal törődnünk, hiába nem esik jól, mert így kezdünk el foglalkozni az aljasság hatásaival. Akkor pedig hirtelen felbukkannak a látómezőnkben az áldozatok, akikre eddig kényelmesebb volt nem gondolnunk – pedig ott voltak a vakfoltunkban végig. És ha jól látható áldozatokkal szembesülünk, akiknek átérezzük a szenvedéseit, hirtelen magának az aljasságnak is súlya és tétje lesz, ezzel pedig következménye is.

Hollywoodban épp ez történik. A Harvey Weinstein filmproducer nyilvánosságra kerülő erőszaksorozatával kezdődő, és azóta változatos színű és formájú emberférgeket maga alá temető botránysorozat bátorságot és reményt adott mindennemű erőszak áldozatainak, hogy érdemes kilépniük a fényre, ami önvizsgálatra kényszerítette a filmipart. Ugyanez történik épp a magyar színházi életben, és talán már nincsenek ismerkedős kedvükben a lányhallgatóknak a kettes mellé egy péntek esti randit felajánló egyetemi oktatók, és a magyar sport kövek alatt bujkáló hernyócskái sem.

Na, ezért kell a Kiss Lászlóéhoz hasonló ügyekkel foglalkozni. Hogy itthon is felvetődjön annak a lehetősége, hogy a szégyenteljes, gyáva cselekedeteknek vannak előre nem látható következményei is. Olyanok, amelyeket nem tud megakadályozni hatalmi pozíció, befolyás, szakmai eredményesség vagy elismertség – bizonyos dolgokat egyszerűen nem teszünk meg a másik emberrel, vagy ha mégis, sosem lehetünk biztosak benne, hogy megúsztuk.

És lehet, hogy groteszkül hangzik, de Kiss László a másfél évvel ezelőtti eseményekkel meg az azóta tartó száműzetéssel jobban vezekelt 56 évvel ezelőtti bűneiért, mint a húsz hónap börtönnel, a Takáts Zsuzsannának adott csokor virággal meg egy bocsánatkéréssel. Nem azért, mert Laci bácsinak most rossz – hanem mert az ő személye és bukása talán visszatartja majd a következő Kiss Lászlót, és megmenti a következő potenciális áldozatot. És ez a fontos. Ez a legfontosabb.

Mert ahogy Hollywoodban vagy a magyar színházi életben, úgy a magyar sportban is vannak, akik mostanában ismét minden reggel idegesen pillantanak rá a telefonjukra, hogy nem derült-e ki róluk, amiről úgy érezték, ők megtehetik. Hiszen a sportirodában molesztált ügyintézőjük, az undorító ajánlatot visszautasító (vagy épp kétségbeesésében leblokkoló és tehetetlenül rábólintó) játékos a csapatukból, a megalázott tanítványuk úgysem szól majd senkinek, igaz? Nos, lehet, hogy ezután szólni fog – mert látja, hogy nincs egyedül, hogy hisznek neki, és hogy a kiállásának lesz eredménye, és a bűnös megbűnhődik.

Márpedig a bűnös fél, ha nem érzi magát biztonságban. Az, hogy az áldozatában milyen sérüléseket hagy, hogyan nyomorítja meg hosszú időre vagy akár örökre, sokáig nem számított, és most sem számít. A félelem viszont nagy úr. És kell is, hogy ezek az emberek féljenek – és ne tőlük kelljen félnie bárkinek.

Hát ezért kell Laci bácsiról beszélgetnünk.

Persze messze vagyunk a teljes erkölcsi tisztaságtól a magyar sportban is. De legalább már próbálunk gondolkodni és beszélgetni – már nem történhet meg bármi. A tankhajó, ha lassan, kilométereken át is, de fékez, és addig is, amíg végül megáll, egyre kisebb a tehetetlensége.

Akárcsak az áldozatoké.