Fura Conte-cserék – Iglói-Nagy István publicisztikája

Ki ne ábrándozna arról, hogy legalább egy-egy fontos pillanatban olvasni tudjon mások gondolataiban? Micsoda kaland belelátni valakinek a fejébe! Aktuálisan Antonio Conténak, a Chelsea menedzserének a ténykedését, pontosabban tettének hátterét, koncepcionális mibenlétét fürkészném. Chelsea–Barcelona, Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő, 1–1 Londonban, 3–0 a katalánoknak a visszavágón. Nem sokkal azután, hogy Lionel Messi megszerezte csapata harmadik gólját, s ezzel gyakorlatilag a nullával tette egyenlővé az angolok továbbjutási esélyeit, Conte mester a 67. percben pályára küldött egy csatárt, nem is akárkit, a Camp Nouban enyhén szólva is közutálatnak örvendő egykori Real Madrid játékost, Álvaro Moratát. Vajon mit súghatott a spanyol csatár fülébe, milyen taktikai utasítással küldte a pályára? Valami ilyesmit? Eredj fiam, rúgj gyorsan három gólt, van rá még legalább 23 perced, s az idegenben elért több góllal mi jutunk a legjobb nyolc közé; eddig ez az Olivier (Giroud – a szerző) csak szerencsétlenkedett, de te majd megoldod.

Kevés megalázóbb csere képzelhető el a futballpályán, mint hogy ilyen kilátástalan szituációban be kelljen menni. Egy volt realosnak a Camp Nouban… Ám az angolok olasz menedzsere még ezt is fokozni tudta. Az eredmény továbbra is 3–0 a hazaiaknak, ez a tehetetlen Álvaro sem húzta ki a csávából a londoni kékeket, nemhogy hármat, de még egy gólt sem tudott összehozni. S eljött a 82. perc. Conte lehívta a pályáról az addig többnyire csak vergődő Hazard-t, s beküldte Pedrót, teljes nevén Pedro Rodríguez Ledesmát. A jelenleg a Chelsea szolgálatában álló, Tenerifén született spanyol talán már a stadionba érkezéskor is megzavarodhatott, netán az ellenfél öltözője felé indult el. Nem lenne meglepő, hiszen Pedro 2008 és 2015 között a Barcelona színeiben több mint 200 mérkőzést játszott, azt követően, hogy előtte három esztendeig a Barca C- és B-csapatát is megjárta. A katalánokkal három Bajnokok Ligája-trófeát és öt bajnoki címet nyert, de három Spanyol Kupa-győzelmet is ünnepelhetett, hogy csak a legfényesebb sikereit említsük meg.

S Pedrónak mi lehetett a jó tanács? Pedrito, nálad jobban senki sem tudja, melyik a Barcelona kapuja, nálad jobban senki sem tudja közülünk, miként lehet oda juttatni a labdát. Nem egyszer, nem kétszer, hanem háromszor, mindegy, hogy fejjel, lábbal, te szerzed, vagy adsz három kihagyhatatlan gólpasszt Álvarónak, látod egyedül nem boldogul. Még csak a 82. percben vagyunk, nyolc biztosan van még, és persze a hosszabbítás. Nosza, fuss, szolgáld meg az érted adott milliókat. S micsoda meglepetés, Pedrito egykori sikerei színhelyén alig ért labdába, maradt a 3–0, ezzel az eredménnyel pedig a Barcelona masírozott a BL legjobb nyolc csapata közé. Pedro talán még a társainál is szomorúbban bandukolt az öltöző felé, már nem volt nehéz megtalálnia az odavezető utat – náluk csend honolt, odaát pedig a hazaiak érthetően hangosan, dalolva ünnepeltek. Conte nyilván jól átgondolt és szakmailag teljességgel megalapozott cseréi sem hozták meg a fordulatot, lám, ezekben az elkényeztetett spanyol sztárocskákban sem lehet már bízni.

Egykoron, a 19. században, a futball őshazájában, Angliában jegyezték fel az első alkalmakat, amikor a csapatok cserélni kényszerültek. Minden valamirevaló klubnál voltak olyan tartalékok, akiket kizárólag rendkívüli esetben lehetett bevetni. Az ok igen prózai volt: ha a legjobbnak ítélt keret valamely tagja bokros teendői vagy csupán feledékenység, netán lustaság miatt elkésett a meccs kezdetéről, akkor hívták segítségül a kifejezetten ilyen vészhelyzetre tartogatott helyetteseket. Mese nincs, a csapatnak tizenegy játékosból kell állnia, ha mondjuk a kapust nem engedte el a munkaadója, a kezdő sípszónál nem maradhatott üresen a kapu… Mindez persze csak amatőr szinten fordulhatott elő, magasabb osztályokban, még inkább nemzetközi találkozókon többnyire mindenki időben elfoglalta az edzők által nekik kijelölt posztot. A különleges sztorikat feljegyző évkönyvekben található ugyan egy eset: 1889-ben történt először két ország közötti válogatott mérkőzésen, hogy a fentebb leírt amatőr módszert alkalmazták. Wrexhamben Wales és Skócia nemzeti együttese csapott össze, s az eredetileg számításba vett hazai kapus, bizonyos Jim Trainer (tényleg ez volt a neve, s 20 alkalommal volt walesi válogatott…) egész egyszerűen felszívódott, sem a kijelölt kezdési időpontban, sem pedig később nem tette tiszteletét a pályán. A walesiek szerencséjére a nézők között volt egy magát kapusnak valló amatőr, többen már látták őt védeni – a kapitány gyorsan beöltöztette, s egészen a 20. percig a walesi csapat kapusának vallhatta magát. Ekkor érkezett meg az otthonából kiugrasztott Sam Gillam, a „vésztartalék” Alf Pugh pedig a nézők elismerő tapsvihara közepette átadta a helyét a „profinak”.

A ma már a futball elengedhetetlen elemének számító cserék az International Football Association Board (a nemzetközi szövetség szabályalkotó testülete) jóváhagyásával csupán 1958-ban váltak hivatalossá, addig az esetleges, a játékos számára a mérkőzés további folytatását lehetetlenné tevő sérülés a balszerencsés csapat létszámának csökkenését eredményezte. A kezdetektől hosszan tartotta magát ez a szigorú verdikt, igaz, az csak nagyon szerencsétlen helyzetben fordulhatott elő, hogy sérülés vagy egyéb más ok miatt egy csapat létszáma hatra csökkent, mert ilyenkor a bírónak kénytelen-kelletlen véget kellett vetnie a párharcnak. Újabb 12 év elteltével, 1970-ben bevezették, hogy világbajnokságon is lehet cserélni.

Az alapelgondolás természetesen az volt, hogy a fáradt, játékra képtelen, taktikailag nem megfelelő, rosszul teljesítő futballistát lehívja a tréner, s helyére friss erőt vessen be. Eleinte egy csere volt engedélyezett (már ez is forradalmi újításnak számított), később a sérült kapus is leváltható lett. Az 1994-es vb-től vezették be a két mezőnyjátékos plusz egy kapus variációt, mígnem 1995-ben eljutottunk a mai három, posztoktól független cseréhez. S miután értelemszerűen semmilyen szabály sem részletezi, hogy az edzők miként és mikor élhetnek a változtatás lehetőségével, a cserejátékosok pályára küldése igen változatos formákat ölthet. Igen mókás, amikor például José Mourinho az újonnan bevetett futballistával egy kis cédulát küld be, s a papírfecnin a továbbiakban követendő taktikát nyújtja át az együttes valamely kulcsfigurájának. Persze, a szakma nagymesterei hihetetlen jó érzékkel képesek a találkozó folyamán „belenyúlni” a csapatba, pontosan tudják, kinek és miért van inkább helye a padon, mintsem a pályán, illetve fordítva.

No és magától értetődően életre kelt a meccsek hajrájában időhúzó jelleggel, az előnyben lévő együttesnél az úgymond taktikai csere, amikor a lehetőség szerint az oldalvonaltól legtávolabb tartózkodó, sőt akár még el is forduló játékost szólítja magához a szakvezető, ő pedig az addig pályán töltött percek minden gyötrelmével az arcán csigalassúsággal közelíti meg az őt leváltani készélő társát. Aztán van még a játékosainak lelki üdvével is törődő edző, aki néhány perccel a találkozó vége előtt, mondjuk, az aznap mesterhármast elérő csatárt váltja le, hadd ünnepelje őt egyedül a publikum, ne kényszerüljön percekkel később csak egy lenni a győztes többiek között.

Hatvan éve tehát, hogy a futball hivatalosan is együtt él a játékosok cseréjének lehetőségével, a szakvezetők tudásuk, szakmai felkészültségük, megérzéseik alapján tetszés szerint variálhatnak, változtathatnak az eredendően kimunkált taktikán, kényszerűen lehozhatják sérült labdarúgójukat, beküldhetik azt, akitől remélik a játék jobbra fordulását, megóvhatják az esetleges kiállítástól a magáról megfeledkező ámokfutó focistát. Megannyi lehetőség van a kezükben, de hogy vajon mire gondolt Antonio Conte, amikor 0–3-nál beküldte Barcelonában a két spanyolt, azt csak találgatni lehet.

A döntés taktikai okát megfejteni nem tudom.