Érinthetetlenek – Csinta Samu publicisztikája

A cikkírás egyik szabálya szerint a tudósítást a legutóbbi eseménnyel kell kezdeni, hiszen a frissesség a hírlapírás minőségének egyik legfontosabb fokmérője. Tanítómestereink érzékenységére való tekintettel rögzítsük hát: február 25-én, szombaton a rúdugrás – egyelőre beláthatatlan ideig – egyeduralkodójának számító svéd–amerikai Armand „Mondo” Duplantis újabb, immár 622 centis világcsúcsot állított fel a franciaországi Clermont-Ferrand-ban rendezett atlétikai viadalon. És ezzel a tavalyi oregoni szabadtéri világbajnokságon teljesített 621-gyel mindkét aktuális világcsúcsot a 23 éves csodaugró birtokolja.

Innentől kezdve hagyjuk is Duplantist, garantáltan szolgáltat ő még rengeteg témát. Talán olyan jellegűt is, amilyen mostanában izgalomban tartja az atlétika iránt érdeklődő közvéleményt, hiszen egyelőre szélesebbre nyílik az olló a svéd és versenytársai között. Hogy sikerül-e majd neki is olyan kozmikus magasságokba emelni a rekordlécet, mint képletes értelemben a nyolcvanas évek első felének sokat vitatott, legalább olyan mértékben irigyelt, de mindenképpen a sportág óriásai közé sorolt Jarmila Kratochvílovának, nos, ez még igencsak kérdéses.

A téma természetesen az, hogy a 23 éves holland Femke Bol a múltnak adta át a csehszlovák – amúgy simán cseh – versenyző csaknem 41 évvel ezelőtt felállított 400 méteres fedett pályás világrekordját, amelyet sokan már a megdönthetetlen csúcsok közé soroltak. Olyan idők lenyomataként, amelyben sokkal lazábban kezelték a teljesítménynövelő szerek használatát. Orvosszakmai és morális szempontból egyaránt. Mivel ennek hivatalos bizonyítéka – legalábbis Kratochvílová esetében – sosem született meg, kezelhetjük úgy is a dolgot, hogy az el nem kapott tolvaj becsületes ember, de ez így túlzottan leegyszerűsítené a történetet, no meg egyfajta vádként is hangozhatna.

A távolság, az idő múlása sok mindent megszépít, megkockáztatom, talán magát az immár 72 éves cseh hölgyet is. Akinek férfias kinézete a nyolcvanas években sokak szerint önmagában skandalum volt, provokáció, a sportszerűség szembeköpése, az atlétika lejáratása. A szocialista táborban rendszerszerűen működtetett doppingolás tényét titkosszolgálati akták, a műveletek résztvevőinek emlékiratai támasztják alá, szóval nemigen érdemes mindezek létét megkérdőjelezni. A honfitársakat leszámítva nem is szerette senki a „program” alanyait és haszonélvezőit, a nagy sportolói család páriaként kezelte őket, ágyútöltelékei voltak a Nyugat és Kelet közötti ideológiai harcnak. Nyilván az sem növelte a népszerűségüket, hogy éveken keresztül senki sem tudta megverni őket, sem Kratochvílovát, sem a német Marita Kochot. Világcsúcsaik pedig az érinthetetlenek szférájába sorolták őket.

A jelenséget a nagy rendszerváltások idejének söprési buzgósága is utolérte, a kommunista tábor összeomlását követő első időkben komolyan vitatkoztak az 1989-et megelőző időkben felállított teljesítménylisták törlésén. Egyfajta tabula rasát, újabb időszámítás kezdetét szorgalmazva elsősorban a mérhető, másodpercekben, méterekben kifejezhető versenyszámok tekintetében. Végül azonban maradt majdnem minden a régiben. Elsősorban azért, mert a legtöbb ember által űzött sportág piaci „eldurranásának” korszakát éltük, amikor az atlétikába is egyre több pénz kezdett áramlani, és ez a sportág és a versenyzők pozicionálásának igencsak jót tett. Aminek érdekében a vigyázó szemek egy része változatlanul csukva maradt, hiszen immár nem a meztelenné váló kommunista machinációk jelentettek vörös posztót, hanem a felsőbbrendű Nyugat képviselői is a különböző kísérletek alanyaivá váltak. Közöttük leginkább az amerikaiak, akik a kilencvenes években egyfajta „splendid isolation” körülményei között készültek az év legnagyobb versenyeire. Egyik szezonról a másikra „nyüzüge” alkatú atléták jelentek meg izomkolosszusként, a végeredmény alig különbözött a nemrég csúcsfosztott Kratochvílová látványától.

Ne legyünk azonban farizeusok, az eredendően is robusztus, férfias testalkat mellett a cseh atléta sikereiben központi szerepet játszott a dopping. Ezt is érdemes azonban némi szűrőn át vizsgálni, nem kiragadva a kor morális és szabálykörnyezetéből. Edzője, Miroslav Kvác szerint tanítványa csak akkoriban még engedélyezett szereket szedett, amelyek viszont anabolikus szerként hatottak. A nőket a lebukás csekély veszélye mellett konkrétan férfihormonnal, tesztoszteronnal kezelhették. Nem tévesztve azonban szem elől a tézist sem, miszerint kizárólag dopping segítségével még senki sem lett olimpiai bajnok.

Az eredetileg az orosz emberek és kultúra nagy tisztelőjeként ismert, csak a szovjetek 1968-as prágai bevonulása után „megtérő”, egy időre indexre kerülő Kvác amúgy 17 éven át várt Kratochvílovára. Egyesek szerint azért, mert akkor érkezett el a hatékony művi segítség kora, miközben az is valószínűsíthető, hogy tanítványa egyszerűen későn érő típus volt. Tény, hogy 27 évesen futotta le első ízben 53 másodpercnél kevesebb idő alatt a 400 métert, és 29 évesen került be a világelitbe, az 1980-as moszkvai olimpián szerzett ezüstérmével lett belőle igazán jegyzett futó. A közös keresgélés azonban nemcsak a gyógyszerek fiókjában zajlott, hanem jóval prózaibb vidékeken is. Egy időben például karcsúsító kúrába kezdtek, az étrend megváltoztatása két kiló elvesztésével, de teljesítménye három másodperces romlásával is járt. Vissza hát a rántottás, kolbászos reggelikhez, a húst hússal étrendhez, amelyhez gyerekkora óta szokott a kis Jarka az anyuka konyháján.

Kratochvílová még nemrég is úgy nyilatkozott, hogy mindkét világcsúcsát odaadná egyetlen olimpiai aranyéremért. „Mert egy rekordodat bármikor megdönthetik, de az olimpiai győzelem örökre a tiéd marad.” Utóbbi ugyanis nem adatott meg neki, miután Csehszlovákia is csatlakozott az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottjához. Sőt, a kommunista vezetés azt is elvárta tőle, Csehszlovákia legjobb női sportolójától, hogy nyilvánosan is üdvözölje az ország vezetőinek bölcs döntését.

Sportszemélyisége hitelességének állandó megkérdőjelezését hihetetlen sztoicizmussal, bölcsességgel kezelte. Századszor is türelmesen válaszolt a legnyaggatóbb kérdésekre, az 1986-os búcsúfellépése előtt az UCLA egyetem Los Angeles-i campusán tartott sajtóértekezleten például arra a nem túl „sportos” kérdésre is, hogy miért áldozta fel ilyen mértékben nőiességét az eredményesség oltárán. „A nyugati atlétanők akkor fogják ezt megérteni, amikor ők is eldöntik maguk számára a fontossági sorrendet. Ha úgy döntenek, hogy mindent feláldoznak a jó eredmények érdekében, már nem az lesz a legfontosabb, mit mutat a tükör” – mondta, és szégyenlős bájjal lefegyverzően mosolygott az újságíróra, fülében apró fülbevaló rezdült.

Femke Bol csúcsdöntése mindenképpen vastapsot érdemel, személy szerint azonban elsősorban azért örülök neki, mert hozzájárul Jarmila Kratochvílová „rehabilitálásához.” Azt üzeni, hogy minden emberi produkció túlszárnyalható. Meg azt is, hogy minden cselekedet könnyen hibás fénytörésbe kerülhet, ha kiragadjuk a maga korából.

Majdnem elfelejtettem: arra is csaknem negyven évet kellett várni, hogy megdőljön a 200 méteres síkfutás fedett pályás magyar csúcsa. A téli országos bajnokságon sikerült ez Máté Tamásnak, aki csaknem egy tizedet faragott Nagy István 1985-ben felállított 20.84 másodperces rekordjából.

Mindez épp a 2023-as budapesti világbajnokság évében. Szép nyarunk ígérkezik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!