Superman nincs, de keresik – Moncz Attila publicisztikája

Az angol abszurd humorból vett idézettel lehet csak kommentálni az angol labdarúgás abszurd edzőváltásait. Azaz: jöjjön a Gyalog galopp és néhány példa a „Hülye angolok! Angol hülyék!” szlo­genre. A mögöttünk hagyott hétvégén például a Norwich City vezetősége a csapat idénybeli első, Brentford elleni sikere után küldte el Daniel Farke menedzsert, mondván, ez az ideális alkalom a cserére. Persze ők a válogatott szünet miatti pluszidőre gondoltak, és előzetesen meghozott döntésre hivatkoztak (amiről „csak” a német szakembert és stábját felejtették el értesíteni), de azért egy győzelem után ez legalábbis fe­lemásan hangzik.

Igaz, Angliában ez az eset még a dobogótól is messze van, ha a bizarr edzőcseréket lajstromozzuk. Leroy Roseniort (Torquay United) 2007-ben tíz perccel hivatalba lépése után rúgták ki, miután az őt szerződtető Mike Bateson tulajdonos szinte azonnal a kinevezését követően eladta többségi tulajdonrészét, az új konzorcium pedig más trénerben gondolkodott. Trevor Francis (Crystal Palace) is csodálkozott, midőn 2003-ban születésnapi ajándékként telefonon menesztette őt főnöke, Shane Warne. De jöhetne Martin Jol példája is, akit 2007-ben a Getafe elleni UEFA-kupa-mérkőzés szünetében távolítottak el a Tottenham padjáról. Persze nem csupán Angliában uralkodik el néhány vezetőn a hülyeség, az edzőfaló Maurizio Zamparini negyvennél is több edzőtől vált meg 16 éves palermói elnöki regnálása alatt, Cihan Yildiran, a török Sakaryaspor egyik főnöke pedig felhívta az éppen élő betelefonálos televíziós show-ban vendégeskedő edzőjét, Saban Yildirimet, hogy közölje vele: „Saban, megaláztad a klubot, ezért ki vagy rúgva!”

És az ilyen mondatok után kezdődhet újra a keringő, aminek legalábbis bizonytalan a vége. Mert a megfelelő menedzsert megtalálni kemény feladat. „Ez a legkeményebb döntés. Ha négy játékost igazolsz, de kettő nem válik be, az nem a világvége. Viszont menedzserből csak egyet szerződtethetsz, és ha ő nem jön be, az katasztrófa. Majd jön a kérdés: mikor harapjak bele a citromba, hogy elismerjem, ez bizony rosszul sült el?” – mondta ezzel kapcsolatban a The Athleticnek az egyik Premier League-egylet név nélkül nyilatkozó tulajdonosa. A kiválasztás kétségkívül nagyon nehéz, hiszen kevés helyen monitorozzák úgy folyamatosan az edzőket, ahogyan a játékosokat. (Remek ellenpélda a Brighton, amely 2019-ben minden szokást felrúgva a másodosztályú Swansea menedzserét, Graham Pottert csábította el, akinek a szokásjoggal ellentétben nem volt élvonalbeli múltja, azóta meg csodatévőként ünneplik arrafelé. Megérte az ügyvezető Tony Bloomnak évekig figyelni az ő munkáját Svédországban és Angliában!) Ráadásul a futballistákkal ellentétben a trénerekre sokkal inkább hatnak a gyorsan változó körülmények, ezért aztán nincs is sok értelme gondolkozni az ilyeneken, vélte egy másik angol klubvezér.

A tulajdonosi és/vagy elnöki visszafogott kommunikációs, illetve tervezési hajlandóság okaira Damien Comolli, a Tottenham korábbi sportigazgatója mutatott rá: „A topcsapatoknál az a feladat, hogy Supermant igazolj. Ő pedig nem létezik, mert egyszerre kellene jó taktikusnak lennie, remek edzéseket kellene tartania, a fiatalokat illene tovább képeznie, szüksége lenne a jó sajtókapcsolataira, muszáj jó vezetőnek és kiváló kommunikátornak lennie, nem árt, ha jártas a sporttudományokban és az orvoslásban, értenie kell az igazolásokhoz, tudnia kell irányítani egy 25-50 tagú stábot, na meg menedzselni a sok vállalkozást irányító milliárdosokat és az ő furcsa kívánságaikat. Ráadásul ennek a Supermannek passzolnia kell a klub kultúrájához, legyen az bármilyen is. A Real Madridnál, a Bayern Münchennél vagy a Juventusnál mindenáron nyerni kell; a Tottenhamnél muszáj a játékosok fejlesztésére ügyelni, de közben nem baj, ha nyer trófeát is az ember, illetve beviszi a csapatot a Bajnokok Ligájába; közben az Evertonnál illene betörni a legjobb hat közé és a többi és a többi...”

Supermanek tényleg nem nagyon léteznek ebben a szakmában, erre bizonyítékkal szolgálhat a Premier League-klubok előző négy edzőváltásának listája. A jelenleg az élvonalban szereplő csapatok közül mindössze hét (Chelsea, Manchester City, Brighton, Leicester, Brentford, Burnley, Newcastle) mondhatja el magáról, hogy a legutóbbi négy menedzsere közül kettő (!) bejött. Ha három sikeres „választást” szeretnénk említeni, biztosan már csak a Brentfordot lehet mondani, illetve a Man. Cityt abban az esetben, ha Manuel Pellegrini munkásságába nem akarunk belekötni. Négyből négy találat sehol sincs, négyből nulla annál több helyen, elég csak a Manchester Unitedre (David Moyes, Louis van Gaal, José Mourinho, Ole Gunnar Solskjaer), az Evertonra (Sam Allardyce, Marco Silva, Carlo Ancelotti, Rafa Benítez) vagy a szintén a hétvégén edzőt menesztő Aston Villára (Remi Garde, Roberto Di Matteo, Steve Bruce, Dean Smith) gondolni. De például az elmúlt években újra kirakatcsapattá váló Liverpool sem lehet büszke rá, hogy amire megtalálta Jürgen Kloppot, csak-csak „elégette és megégette” a Roy Hodgson, Kenny Dalglish, Brendan Rodgers triót. Ez is erősíti, hogy a klubok szempontjából a menedzseri sikerráta sokkal inkább 4/1-es, mint 4/2-es. „Kicsi a piac. Körülbelül egy kézen megszámlálhatók azok, akik képesek nagy klubot irányítani, és a fenti pontok mindegyikét kipipálhatják” – mondta erre magyarázatképp Comolli.

Persze ez messze nem ennyire egyszerű, hiszen felvetődhetnek olyan kérdések, hogy „rutinból” hoznak-e rossz döntést a tulajdonosok és a sportigazgatók; hogy hiányzik-e a látásmódjukból a hosszú távú vízió, illetve a stratégia; hogy esetleg a játékosok is felelősek lehetnek egy-egy vezetőedző távozásáért? Kívülállóként erre egzakt választ lehetetlen adni, de természetesen benne van az „igen” is, például a fentebb már említett Zamparininél, de itt előjöhetnék Roman Abramovics korai Chelsea-korszakával is, ahogyan természetesen több olyan – nyilvánosságra nem hozott – példa is van, amelyben az öltöző „zárt össze” egy-egy trénerrel szemben.

Ráadásul az olyan, cseppet sem elhanyagolható faktorokról, mint a személyes kapcsolatok vagy a véletlen, még nem is írtam. Az előbbinek sokan hajlamosak a kelleténél is nagyobb fontosságot tulajdonítani (rendben, a Kárpát-medencében élünk...), de itt nem arról van szó, hogy elnöknek, sportigazgatónak és edzőnek közösen kell vacsoráznia, hanem „csak” együtt kell dolgoznia. Másképpen szólva: egy-egy vezetőnek nem barátokat kell keresnie, hanem olyan személyt, aki hibátlanul képes együttműködni vele és a stábbal. Egy Premier League-vezér vázolt egy másik fontos aspektust is: „Találkoztam egy menedzserrel, aki egy szót sem tudott angolul, de megígérte, hogy három hónap alatt megtanul. Egyébként nagyon intenzív személyiség volt. Sajnos annyira, hogy két óra után megfájdult tőle a fejem, annyira »sok« volt. Márpedig, ha nekem megfájdult tőle a fejem, akkor vélhetően a játékosok is így jártak volna...”

A véletlen talán Thomas Tuchel példáján érezhető a leginkább. Nem jött ki Leonardóval, a PSG sportigazgatójával, 2020. december végén (négy hónappal a klub történetének első – elveszített – Bajnokok Ligája-döntője után!) kirúgták, január végén már a Chelsea menedzsere volt, újabb négy hónappal később pedig BL-győztes edzőnek vallhatta magát. De citálhatnám Claudio Ranieri esetét is, akinek az ügynöke hetekig győzködte Jon Rudkint, a Leicester futballügyekért felelős igazgatóját, hogy legalább hallgassa meg az olasz szakembert. Végül meghallgatta, így indult el az angol labdarúgás történetének egyik legnagyobb csodája, ami a gárda 2016-os bajnoki címében „csúcsosodott ki”. Aztán persze valahol ez lett a „mérce”, Ranierit annak rendje és módja szerint ki is rúgták, hogy aztán a következő két menedzserrel, Craig Shakespeare-rel és Claude Puellel alaposan befürödjenek. Előfordul persze, hogy népszerű, a szurkolóknak tetsző ötletet valósít meg a vezetőség (Xavi minapi, barcelonai szerződése a legfrissebb példa), ebből kisülhet sikersorozat is (Pep Guardiola az első idényében triplázott a Barcelonával), meg olyan fejre állás is, amilyet Frank de Boer 77 nap alatt mutatott be a Crystal Palace-nál.

Tuti edzőválasztási recept tehát nincs, viszont látva a tulajdonosok sikeréhségét, illetve a különböző szerepkörök (elsősorban a sportigazgató és a vezetőedző) között nehezen meghúzható határvonalakat, a tuti szórakozás garantálható a jövőben is, ha edzőváltás kerül napirendre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!