Ki teszi a dinasztiát? – Bodnár Zalán publicisztikája

ÉVEZREDÜNK KIMAGASLÓAN legsikeresebb NFL-csapata, a 2002 és 2019 között hat Super Bowlt nyerő New England Patriots első németországi mérkőzésére elhozta magával a hat Lombardi-trófeát, amelyekkel a Frankfurt városközpontjában álló Hilton Hotelben berendezett „Patriots Hausban” fotózkodni is lehetett. Elhozták őket megmutatni az európai rajongóknak – és kicsit talán azért is, hogy magukat is emlékeztessék: övék a legnagyobb csapat, a valaha volt legragyogóbb dinasztia. Ugyanitt, a frankfurti Patriots Hausban dedikálta Sebastian Vollmer, a New England korábbi német játékosa az amerikai Jeff Benedict Dinasztia című, a Patriots hihetetlen sikertörténetét feldolgozó, magyarul is megjelent könyvét.

Hogy aztán másnap, az Indianapolis Colts elleni mérkőzésen lássuk: a dinasztia már nyomokban sem emlékeztet önmagára. Aki eddig nem látta be, most már annak is világossá vált: a dinasztiának vége. Az újabb kudarccal két győzelme és nyolc veresége van a Patriotsnak tíz mérkőzés után, sohasem állt ilyen ­rossz mérleggel, amióta Robert Kraft tulajdonos 1994-ben megvásárolta a franchise-t. A 10–6-os vereséget úgy szenvedte el az ugyancsak vérszegény Coltstól, hogy egyetlen touchdownra sem volt képes, csak két árva mezőnygólra. Történt mindez Németországban, úgyhogy Richard Wagnerrel élve: ez az istenek alkonya.

Elképesztően szomorú volt látni – nemcsak Patriots-szurkolóként – a sajtótájékoztatón a sportág valaha volt egyik legnagyobb edzőegyéniségét, a korábbi sikerek kovácsát, Bill Belichicket, aki egy végleg megtört öregemberként ücsörgött a pódiumon, és a szokottnál is szűkszavúbb volt. Korábbi mantrái („még többet kell kell dolgoznunk”, „csak a következő meccs számít”) üres szavakként csapódtak a fehér falaknak. Senki sem hitt bennük, vélhetően ő maga sem. Hiába ő minden idők legsikeresebb edzője a trófeákat tekintve, és jelenleg második a győzelmek számában, mindenki azt taglalja, hogy csak a bajnokság végén rúgják-e ki, vagy már idény közben.

De nem az amerikai futballról akarok most írni, a friss személyes élmény csak a felütést szolgálja a témához, ami amúgy is régóta foglalkoztat: mi okozza elsősorban a civilizációkhoz hasonlóan a nagy sportdinasztiák bukását, összeomlását?

Nyilván semmi sem tart örökké, és a bukáshoz vezető folyamatok mindig rendkívül összetettek, de mégis egyre inkább az a meggyőződésem, hogy mindenekelőtt a nagy játékosokon, a korszakos egyéniségeken múlik minden. Pedig manapság azt divatos hirdetni, hogy a siker a rendszerek, a stratégiák, a szisztémák függvénye, hogy a nagy edzők, a stábok, a videó- és adatelemzők, a statisztikusok, a menedzserek, a sportigazgatók munkája mennyit számít. Anélkül, hogy ezt elvitatnánk, elismerve, hogy a sikerben mindig nagyon sok ember munkája van benne, mégiscsak hajlamossá váltam annyira leegyszerűsíteni a kérdést, hogy azt mondjam: minden csapatsikernek az alapja egy (kettő, három...) nagy sportoló. Mert lehet akármilyen kidolgozott a rendszered, akármilyen fondorlatos a taktikád, akármilyen profi a klub szervezettsége, struktúrája, színes a kultúrája, akármilyen felkészült a háttérstáb, csak akkor fog működni, ha megvan hozzá az embered a pályán.

Hozok néhány közismert példát. Azt tartjuk, hogy a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének világverő AC Milanja Arrigo Sacchi mesterműve, az edző forradalmasította a felállást (4–4–2), bevezette az egész pályás letámadást, és így tovább. Csakhogy volt ehhez Marco van Bastenje, Ruud Gullitja, Frank ­Rijkaardja, Franco Baresije, Paolo Maldinije. Mindenki azt mondta, nélküle nem működne a rendszer, de aztán működött utódjával, Fabio Capellóval is, Sacchi pedig sehol máshol nem tudott sikeres lenni. Aztán ott volt az 1990-es évek Chicago Bullsa az NBA-ben. Volt Michael Jordan, Scottie Pippen, Dennis Rodman. Mégis, amikor elmentek, a szakírók azt mondták: semmi gond, mert valójában Jerry Krause, a general manager az agytröszt, ő draftolta és szerződtette őket, majd megint draftol és szerződtet olyanokat, akikkel továbbra is jó lesz a csapat. Azóta sem jó. Az 1998-as, hatodik, egyben legutóbbi bajnoki cím után még öt évig maradt Chicagóban Krause, soha többé nem tudott jó csapatot összerakni sem ott, sem máshol. A történet Jordanen állt vagy bukott, és még egy Jordan nincs.

Ide sorolom a tiki-takát játszó Barcelonát is. Működött, amíg működött. Amíg volt hozzá Messi, Xavi, Iniesta, akik az ideológiát a pályán átültették a gyakorlatba. Hányszor, de hányszor hallottam: utánuk is sikeres lesz a labdatartásra, rövid passzokra épülő Barca-stílus, mert a még Johan Cruyff által kidolgozott, évtizedeken át csiszolgatott, majd Pep Guardiola által tökéletesített rendszerben képezik a Barca-játékosokat egészen kisgyermekkortól, a La Masián minden csapat 4–3–3-ban játszik, mindenki ugyanazt a stílust tanulja meg, amíg automatizmussá nem válik. Ám már nincs Messi, Xavi (csak a kispadon) és Iniesta, a csapat pedig lassan egy évtizede nem nyert európai kupát, a La Masiáról pedig nem jött ki hozzájuk fogható futballista.

Vagy egy régebbi példát citálva: a magyar Aranycsapat sem azért hullott szét, mert Sebes Gusztáv távozott, hanem mert Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán 1956 után nem jött haza.

A Manchester Unitednél nem egy játékos, hanem egy korszakos edzőfejedelem volt ez a meghatározó, erős egyéniség, aki a saját képére tudta formálni a klubot. És ő sem rendszerekben vagy ideológiákban gondolkodott, Sir Alex Ferguson egyszerűen pragmatikus volt, de erős kézzel és okosan irányított. A játékoskeretet javarészt ő alakította ki, majd a labdarúgókhoz igazította a taktikát és a formációt. Tíz éve vonult vissza, de a klub azóta sem tudta összeszedni magát, hiába érkeztek azóta garmadával a drága világsztárok és a legnevesebb edzők Louis van Gaaltól José Mourinhón át Erik ten Hagig, a Ferguson által hagyott űrt egyszerűen nem sikerült betölteni ennyi év alatt sem.

És órákig lehetne sorolni a példákat, de akkor visszakanyarodva a New England Patriotshoz. Esztendőkön át a legjelesebb szakértők magyarázták el nekünk, hogy a dinasztia Belichick edző érdeme, ő alakította ki a játékrendszert, ő alakította olyanná, hogy a drafton a 199. helyen választott, tehát senki által számításba nem vett irányítónak, Tom Bradynek megfeleljen, ő csinált belőle sztárt, Brady valójában csak egy „rendszerirányító”, akire rászabták a playbookot, főleg röviden passzoltatták és óvták a kockázatoktól, és hogy az első három bajnoki címet inkább a védelem nyerte meg, más irányítóval is ment volna. És hogy Belichick edző – aki egyben sportigazgató is – működteti a rendszert, amelyben mindig a „következő ember” filozófiája érvényesül, vagyis hogy mindenki pótolható egy olcsóbb és fiatalabb játékossal, és így az amerikai sportok szabályozó mechanizmusai (fizetési sapka, draftrendszer, nehezített menetrend a jobbaknak) ellenére is évtizedekig fenn lehet tartani a dinasztiát. Ehhez képest azt látjuk, hogy a 2020-ban távozó, akkor már 43 éves Brady első nekifutásra bajnok lett új csapatával, a Tampa Bay Buccaneersszel, amely azelőtt tizenhárom évig nem tudott még rájátszásba sem jutni, a Patriots pedig nélküle azóta nem nyert playoffmeccset sem (bejutnia is csak egyszer sikerült a rájátszásba). És persze igazságtalan lenne megfordítani is a dolgot, mondván, hogy ellenkezőleg történt, és Brady csinált nagy edzőt Belichickből, mert kétségtelen, hogy a tréner érdemei is elvitathatatlanok, és valóban volt az évek során néhány igazán nagy húzása a drafton, és sok játékost lehetne mondani, akiket más csapatok keretének mélyéről halászott ki szinte ingyen, lett belőlük sztár New Englandben, majd amikor elszerződtek, újra nem csináltak semmi érdemlegest. Tehát nem lehet elvitatni Belichick edzői nagyságát és a felfogása érvényességét, az igazság mégis csak az, hogy az egész azért és addig működött, amíg az irányítót Tom Bradynek hívták.

Akit tavaly ilyenkor Münchenben láttam először élőben játszani az első németországi NFL-meccsen. Szinte az utolsó pillanatban, mert nyolc mérkőzéssel később visszavonult.

A nagy páros edzőtagját, Belichicket is most láthattam először személyesen Frankfurtban. Félek, hogy a 71 éves mesternek sincs több hátra hét mérkőzésnél – legalábbis New Englandben.

De ettől most szomorúbb vagyok, mint a Colts elleni vereség és a 2–8-as mérleg miatt. Mert azt se higgye senki, hogy egy segéd- és főedzőként nyolcszoros Super Bowl-győztes edzőt csak úgy le lehet akasztani a fogasról.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!