A vér szava – Malonyai Péter publicisztikája

KÉSHEGYIG MENŐ csatában, ötméteresekkel nyerte meg a pólóbajnokság bronzáért vívott meccsét a Bp. Honvéd, pedig az ellenfél nem volt akárki. A Vasassal játszott, a csapat az idei Eurokupa győztese, ráadásul a döntő itthoni meccsén álomjátékkal ütötte ki a Savonát – olasz gárdát, ami azért nem akármi.

A világbajnok Decker Attila (39), az olimpiai, világ- és európai első Hosnyánszky Norbert (39) ezzel a meccsel zárta le játékos-pályafutását, ők ketten igazi vezérei voltak a csapat ifjú tehetségeinek (Ekler Zsombor, Kevi Bendegúz, a két Hessels), ahogy Hosnyánszky mondta, közöttük kifejezetten megfiatalodtak. A srácok tisztelték őket, de az uszoda az uszoda, ebbe belefért az is, hogy úgy beszéljenek velük, mintha egyívásúak lennének. „Ez egy szerethető csapat” – emelte ki „Hosi”.

Amelyben nincsenek légiósok, a gárda fiatal, sok van még benne. Ezt már az edző, Szivós Márton mondta, aki hihetetlenül hálás a fiúknak, hogy partnerei voltak mindenben. Ez egyébként oda-vissza igaz, másként nem lehet.

Kétségtelen, ha siker van, akkor minden szép és jó, de a Honvéd-pólósokon most tényleg nem lehet fogást találni.

Az edzőn sem. Aki ugyebár a Szivós család harmadik generációja, mondhatni, a génjeiben hordozza, a vérében van a pólóhoz való kötődés, elhivatottság, érzék, és még ki tudja, mi minden.

A nagyapa, idősebb Szivós István az ötvenes évek mindent nyerő magyar válogatottjának volt kimagasló egyénisége. Ő is a folyamatosságot jelentette a vízben, csak éppen nem családi háttérrel. Előtte Németh „Jamesz” volt a centerek centere, aztán jött ő. Egy visszaemlékezés szerint a váltás a világháború után történt egy Vasas–Fradi meccsen: Szivós kontra „Jamesz”. Mindketten kitettek magukért, igazi vezérek voltak, ám a Vasas úgy nyert, hogy Szivós kilenc gólt lőtt, „Jamesz” pedig kettőt. A végén a 25 esztendős Szivós és „Jamesz” (39) összeölelkezett, Komjádi Béla kétszeres olimpiai bajnok (1932, 1936) klasszisa ezzel átadta a stafétabotot.

Teljes mértékben, hiszen idősebb Szivós István is két olimpiai bajnoki címet számlált (1952, 1956), óriási egyéniség volt, nem véletlenül mondta róla a szovjet csapat szintén világklasszis centere, Pjotr Msvenieradze: „Szivós. Igen, Szivós. Az volt aztán a középcsatár. Technikás, nagy lövőerejű, mindent meg tudott csinálni a labdával. Őtőle aztán volt mit tanulnom.”

Edzőként az OSC-nél produkált maradandót, előbb a kispadon, majd szaktanácsadóként. Ahogy mondta, vérszerződést kötött egyetemista játékosaival arról, hogy a tanulás a legfontosabb, de a maradék idejük a vízilabdáé. Hat bajnoki cím és BEK-győzelem igazolta a módszerét: a játékos nem szolga, partner. Peterdi Pál így jellemezte az OSC-légkört: „Az idősebbik Szivós basszusa remekül fogta össze a többszólamú kórust.”

Idősebbik, mert ekkor már a fia, ifjabb Szivós István (1948–2019) is játszott a csapatban. Úgy kezdte, hogy fázott a vízben, az uszodából csak a büfé kínálata (szendvics, nápolyi, Rákóczi túrós) izgatta. Aztán a kartörése után úsznia kellett, s megragadt a medencében. Előbb kapusként (ott is nagyon fázott...), aztán amikor a mezőnyben kellett játszania, s belőtte első gólját, minden eldőlt.

Olyannyira, hogy a Montrealban (1976) vele aranyérmes klasszis, Sárosi László így jellemezte: „Azért volt kimagasló játékos, mert rossz passzt nem adott, rossz passzt nem adhattál neki, és akkor lőtt gólt, amikor kellett.” Más megfogalmazásban: jó volt vele játszani, és nehéz ellene.

Külföldön többnyire a szövetségi kapitánnyal, Gyarmati Dezsővel lakott egy szobában, esténként sokat beszélgettek, néha befolyással tudott lenni rá. Például, amikor Gyarmati ki akarta hagyni világklasszis kapusát, Molnár Endrét a csapatból, mert szerinte nem volt igazán jó formában. „Lehet, de ezt az ellenfél nem tudja” – érvelt a játékos, utalva rá, hogy már a jelenléte, a tekintélye is hat az ellenfélre. Így is lett, ráadásul másnap Molnár fantasztikusan védett (jó szokása volt).

Edző lett, a Fradival bajnokságokat nyert (1988, 1990), az ifiválogatottal Európa-bajnokságot (1989), ám hiába pályázta meg a szövetségi kapitányi posztot (1990), nem rá esett a választás. Ez haláláig bántotta: „Konrád Janit választották helyettem, így a magyar vízilabdában minden voltam, még kapus is, csak szövetségi kapitány nem.”

Mindene volt a póló, ám hiába az atyai örökség, a családban nem lehetett téma a vízilabda, a mama többet „pólózott” vele, mint a papa, akinél az volt az alapelv, hogy tanulni kell, a többi csak ráadás. Így lett fogorvos, miközben a Fradi felajánlott neki egy gebines üzletet, ami aranybánya volt akkoriban, de fel sem vetődött, hogy elfogadja, idősebbik Szivós hamar rövidre zárta a kérdést: „Nem azért neveltelek föl, hogy kocsmáros legyél.”

Talán nem is tudta, hány és hány ember életében hagyott nyomot, ha pedig sejtette, egy pillanatig sem gondolta volna, hogy mindenkinek van egy emléke róla, egy mondata, egy jellemző gesztusa tőle.
És ha már nyomok, neki köszönhette a magyar póló a háromszoros olimpiai bajnok (2000, 2004, 2008) szövetségi kapitányt, Kemény Dénest, akit Olaszországból hívott haza, hogy pályázzon, és persze lobbizott mellette becsülettel. Nem véletlenül, hiszen akkoriban az olaszok voltak számunkra a legyőzhetetlenek, s Kemény Dénes jól ismerte őket.

Kemény Dénesnek meghatározó szerepe volt a generáció harmadik tagja, Szivós Márton (1981) életében is. Nem örömteli. Kétszer esett ki az utolsó keretszűkítéskor az olimpiára induló csapatból. Először 2004-ben Athén előtt, amikor a játékokat megelőzően fantasztikus formában pólózott. Sokan nem értették, de egyrészt a kapitány dönt, másrészt Kemény Dénesnek nem volt kenyere az indoklás, minek a felesleges szócsata. Négy évvel később, amikor Peking jött (2008), a játékos megint itthon maradt. Sokak szerint azért, mert egy évvel korábban a világbajnokságon, amikor a horvátok legyőztek bennünket a döntőben, 7–6-os vezetésünknél ziccert hibázott, ahogy mondták, a kezében volt a győzelem. Hogy mit érzett Szivós Márton, kívülállóként elképzelni sem tudom (vagy csak elképzelni...), mindenesetre jellemző rá, amit mondott: „Egy biztos, nem irigykedem senkire, inkább vágyakozom majd. A válogatottnál csak barátaim vannak, s én leszek a magyar csapat egyik legnagyobb szurkolója az olimpia alatt.”

Apjának örök fájdalma volt, hogy egykori pártfogoltja, Kemény Dénes sohasem beszélt vele erről, de mint mondta, a győztesnek mindig igaza van. Az nyilvánvaló, hogy a fia enyhén szólva is, úgymond, elfért volna a válogatottban. Mert ő is klasszis volt, van bajnoki címe itthonról és Olaszországból, nyert Euroligát is. Aztán Kemény Dénes Londonba kivitte, ahol ötödik lett a válogatott. Ő pedig lőtt egy örökké emlékezetes gólt: „A röviden érkező labdát lábbal felpöccintette a vízről a kezére, majd kapásból a hálóba küldte egy svédcsavarral” – így a tudósítás.

Aztán már Benedek Tibor kapitánysága alatt 2013-ban Barcelonában ő lőtte Montenegrónak a világbajnoki győzelmet jelentő gólunkat. Benedek pedig, aki aztán mindig csapatban gondolkozott, nem mulasztotta el megjegyezni: „...és örülök annak, hogy Szivós Marci nyert.”

A koronavírus-járvány miatt félbeszakadt bajnokság (2019–2020) volt az utolsó idénye, Szolnokon 10–10-et játszott a Bp. Honvéd, amelyben hét gólt dobott. Ősszel már edzője volt az együttesnek, tervezett váltás volt, elődje, Merész András tudta, hogy elmegy, és tudta, hogy Szivós Márton jön a helyére. Az első évben 6., tavaly 5. lett a csapattal, s most a bronzérem. Van íve a pályájának, tudom, hogy lesz folytatás. Sikeres.
Ami pedig a családi hagyományokat illeti, a természet szerelmeseként őstermelő és aranykalászos gazda lett. Igen, a folyamatos tanulás.

A vér nem válik vízzé.
KÉSHEGYIG MENŐ csatában, ötméteresekkel nyerte meg a pólóbajnokság bronzáért vívott meccsét a Bp. Honvéd, pedig az ellenfél nem volt akárki. A Vasassal játszott, a csapat az idei Eurokupa győztese, ráadásul a döntő itthoni meccsén álomjátékkal ütötte ki a Savonát – olasz gárdát, ami azért nem akármi.

A világbajnok Decker Attila (39), az olimpiai, világ- és európai első Hosnyánszky Norbert (39) ezzel a meccsel zárta le játékos-pályafutását, ők ketten igazi vezérei voltak a csapat ifjú tehetségeinek (Ekler Zsombor, Kevi Bendegúz, a két Hessels), ahogy Hosnyánszky mondta, közöttük kifejezetten megfiatalodtak. A srácok tisztelték őket, de az uszoda az uszoda, ebbe belefért az is, hogy úgy beszéljenek velük, mintha egyívásúak lennének. „Ez egy szerethető csapat” – emelte ki „Hosi”.

Amelyben nincsenek légiósok, a gárda fiatal, sok van még benne. Ezt már az edző, Szivós Márton mondta, aki hihetetlenül hálás a fiúknak, hogy partnerei voltak mindenben. Ez egyébként oda-vissza igaz, másként nem lehet.

Kétségtelen, ha siker van, akkor minden szép és jó, de a Honvéd-pólósokon most tényleg nem lehet fogást találni.

Az edzőn sem. Aki ugyebár a Szivós család harmadik generációja, mondhatni, a génjeiben hordozza, a vérében van a pólóhoz való kötődés, elhivatottság, érzék, és még ki tudja, mi minden.

A nagyapa, idősebb Szivós István az ötvenes évek mindent nyerő magyar válogatottjának volt kimagasló egyénisége. Ő is a folyamatosságot jelentette a vízben, csak éppen nem családi háttérrel. Előtte Németh „Jamesz” volt a centerek centere, aztán jött ő. Egy visszaemlékezés szerint a váltás a világháború után történt egy Vasas–Fradi meccsen: Szivós kontra „Jamesz”. Mindketten kitettek magukért, igazi vezérek voltak, ám a Vasas úgy nyert, hogy Szivós kilenc gólt lőtt, „Jamesz” pedig kettőt. A végén a 25 esztendős Szivós és „Jamesz” (39) összeölelkezett, Komjádi Béla kétszeres olimpiai bajnok (1932, 1936) klasszisa ezzel átadta a stafétabotot.

Teljes mértékben, hiszen idősebb Szivós István is két olimpiai bajnoki címet számlált (1952, 1956), óriási egyéniség volt, nem véletlenül mondta róla a szovjet csapat szintén világklasszis centere, Pjotr Msvenieradze: „Szivós. Igen, Szivós. Az volt aztán a középcsatár. Technikás, nagy lövőerejű, mindent meg tudott csinálni a labdával. Őtőle aztán volt mit tanulnom.”

Edzőként az OSC-nél produkált maradandót, előbb a kispadon, majd szaktanácsadóként. Ahogy mondta, vérszerződést kötött egyetemista játékosaival arról, hogy a tanulás a legfontosabb, de a maradék idejük a vízilabdáé. Hat bajnoki cím és BEK-győzelem igazolta a módszerét: a játékos nem szolga, partner. Peterdi Pál így jellemezte az OSC-légkört: „Az idősebbik Szivós basszusa remekül fogta össze a többszólamú kórust.”

Idősebbik, mert ekkor már a fia, ifjabb Szivós István (1948–2019) is játszott a csapatban. Úgy kezdte, hogy fázott a vízben, az uszodából csak a büfé kínálata (szendvics, nápolyi, Rákóczi túrós) izgatta. Aztán a kartörése után úsznia kellett, s megragadt a medencében. Előbb kapusként (ott is nagyon fázott...), aztán amikor a mezőnyben kellett játszania, s belőtte első gólját, minden eldőlt.

Olyannyira, hogy a Montrealban (1976) vele aranyérmes klasszis, Sárosi László így jellemezte: „Azért volt kimagasló játékos, mert rossz passzt nem adott, rossz passzt nem adhattál neki, és akkor lőtt gólt, amikor kellett.” Más megfogalmazásban: jó volt vele játszani, és nehéz ellene.

Külföldön többnyire a szövetségi kapitánnyal, Gyarmati Dezsővel lakott egy szobában, esténként sokat beszélgettek, néha befolyással tudott lenni rá. Például, amikor Gyarmati ki akarta hagyni világklasszis kapusát, Molnár Endrét a csapatból, mert szerinte nem volt igazán jó formában. „Lehet, de ezt az ellenfél nem tudja” – érvelt a játékos, utalva rá, hogy már a jelenléte, a tekintélye is hat az ellenfélre. Így is lett, ráadásul másnap Molnár fantasztikusan védett (jó szokása volt).

Edző lett, a Fradival bajnokságokat nyert (1988, 1990), az ifiválogatottal Európa-bajnokságot (1989), ám hiába pályázta meg a szövetségi kapitányi posztot (1990), nem rá esett a választás. Ez haláláig bántotta: „Konrád Janit választották helyettem, így a magyar vízilabdában minden voltam, még kapus is, csak szövetségi kapitány nem.”

Mindene volt a póló, ám hiába az atyai örökség, a családban nem lehetett téma a vízilabda, a mama többet „pólózott” vele, mint a papa, akinél az volt az alapelv, hogy tanulni kell, a többi csak ráadás. Így lett fogorvos, miközben a Fradi felajánlott neki egy gebines üzletet, ami aranybánya volt akkoriban, de fel sem vetődött, hogy elfogadja, idősebbik Szivós hamar rövidre zárta a kérdést: „Nem azért neveltelek föl, hogy kocsmáros legyél.”

Talán nem is tudta, hány és hány ember életében hagyott nyomot, ha pedig sejtette, egy pillanatig sem gondolta volna, hogy mindenkinek van egy emléke róla, egy mondata, egy jellemző gesztusa tőle.
És ha már nyomok, neki köszönhette a magyar póló a háromszoros olimpiai bajnok (2000, 2004, 2008) szövetségi kapitányt, Kemény Dénest, akit Olaszországból hívott haza, hogy pályázzon, és persze lobbizott mellette becsülettel. Nem véletlenül, hiszen akkoriban az olaszok voltak számunkra a legyőzhetetlenek, s Kemény Dénes jól ismerte őket.

Kemény Dénesnek meghatározó szerepe volt a generáció harmadik tagja, Szivós Márton (1981) életében is. Nem örömteli. Kétszer esett ki az utolsó keretszűkítéskor az olimpiára induló csapatból. Először 2004-ben Athén előtt, amikor a játékokat megelőzően fantasztikus formában pólózott. Sokan nem értették, de egyrészt a kapitány dönt, másrészt Kemény Dénesnek nem volt kenyere az indoklás, minek a felesleges szócsata. Négy évvel később, amikor Peking jött (2008), a játékos megint itthon maradt. Sokak szerint azért, mert egy évvel korábban a világbajnokságon, amikor a horvátok legyőztek bennünket a döntőben, 7–6-os vezetésünknél ziccert hibázott, ahogy mondták, a kezében volt a győzelem. Hogy mit érzett Szivós Márton, kívülállóként elképzelni sem tudom (vagy csak elképzelni...), mindenesetre jellemző rá, amit mondott: „Egy biztos, nem irigykedem senkire, inkább vágyakozom majd. A válogatottnál csak barátaim vannak, s én leszek a magyar csapat egyik legnagyobb szurkolója az olimpia alatt.”

Apjának örök fájdalma volt, hogy egykori pártfogoltja, Kemény Dénes sohasem beszélt vele erről, de mint mondta, a győztesnek mindig igaza van. Az nyilvánvaló, hogy a fia enyhén szólva is, úgymond, elfért volna a válogatottban. Mert ő is klasszis volt, van bajnoki címe itthonról és Olaszországból, nyert Euroligát is. Aztán Kemény Dénes Londonba kivitte, ahol ötödik lett a válogatott. Ő pedig lőtt egy örökké emlékezetes gólt: „A röviden érkező labdát lábbal felpöccintette a vízről a kezére, majd kapásból a hálóba küldte egy svédcsavarral” – így a tudósítás.

Aztán már Benedek Tibor kapitánysága alatt 2013-ban Barcelonában ő lőtte Montenegrónak a világbajnoki győzelmet jelentő gólunkat. Benedek pedig, aki aztán mindig csapatban gondolkozott, nem mulasztotta el megjegyezni: „...és örülök annak, hogy Szivós Marci nyert.”

A koronavírus-járvány miatt félbeszakadt bajnokság (2019–2020) volt az utolsó idénye, Szolnokon 10–10-et játszott a Bp. Honvéd, amelyben hét gólt dobott. Ősszel már edzője volt az együttesnek, tervezett váltás volt, elődje, Merész András tudta, hogy elmegy, és tudta, hogy Szivós Márton jön a helyére. Az első évben 6., tavaly 5. lett a csapattal, s most a bronzérem. Van íve a pályájának, tudom, hogy lesz folytatás. Sikeres.
Ami pedig a családi hagyományokat illeti, a természet szerelmeseként őstermelő és aranykalászos gazda lett. Igen, a folyamatos tanulás.

A vér nem válik vízzé.