Irányított sors(olás) – Ballai Attila publicisztikája

E hasábokon egyszer már elmélkedtem arról, milyen beszédes, könyörtelenül kifejező fordulat nyelvünkben a „selejtező”, hiszen aki fenn­akad e szűrőn, az maga a selejt. Ugyan­ilyen különleges töltetű szó a sorsolás is; az angol, a német beéri a „húzás”-sal, mi azonban ennél többet állítunk: egy-egy csoport vagy párharc kialakulásakor sors rendeltetik az érintett csapatoknak, sportolóknak. A sors útjai pedig, ugyebár, kifürkészhetetlenek.

Kivéve, amikor nem. Minél nagyobb a tét, azaz a sorsolás jelentősége, minél könnyebb a manipuláció lehetősége, annál erősebb a kísértés arra, hogy akinek megadatik, az ne csupán fürkéssze, hanem alakítsa is a sorsot. Kalapokat, kasztokat állít fel, kiemelési rendet határoz meg, eldönti, ki kivel mikor kerülhet, nem kerülhet össze. Vagy egyszerűen „csak” csal.

Kivéve, amikor nem. Minél nagyobb a tét, azaz a sorsolás jelentősége, minél könnyebb a manipuláció lehetősége, annál erősebb a kísértés arra, hogy akinek megadatik, az ne csupán fürkéssze, hanem alakítsa is a sorsot. Kalapokat, kasztokat állít fel, kiemelési rendet határoz meg, eldönti, ki kivel mikor kerülhet, nem kerülhet össze. Vagy egyszerűen „csak” csal.

A téma azért vált ismét, sokadszor is aktuálissá, mert tegnap Szolnok–OSC mérkőzést rendeztek a férfi vízilabda Bajnokok Ligájában a főtáblára jutásért. Nyolc együttes négy párban küzd meg a négy szabad helyért, közülük kettő-kettő magyar, horvát és olasz. Előbbi két náció belharcra kényszerül (a Jadran Split a Mladost Zagrebbel találkozik), a Savona és a Brescia viszont elkerülte egymást. Ezzel önmagában még semmi baj, hozhatta így a véletlen. A baj az, hogy a jelek szerint nem az hozta. Az európai szövetség, a LEN hétfőn sorsolt, Zsivko Gocics, a Szolnok vezetőedzője ezt követően így méltatlankodott: „Már vasárnap tudtam, hogy ez lesz a párosítás. Hallottunk olyan információkat, hogy a LEN nem akar három magyar csapatot a BL-főtáblán, így a még versenyben lévő két magyar klub minden bizonnyal egy párba kerül. A valószínűség ma megvalósult. Valahogy úgy hozta a sors, hogy a két horvát csapat is egy párba került, csak a két olasz nem, mert az nem baj, ha három olasz lesz a főtáblán. Ennyit a LEN-ről, ezt a témát itt lezárom.”

Vele együtt mindenki más is lezárta. Az OSC trénere, Varga Dániel annyival, hogy „tulajdonképpen semmi meglepő nem történt”. Azaz a közeg nem ütközik meg a csalás alaposnak tűnő gyanúján, a LEN pedig nem reagál, nem cáfol, nem vonja felelősségre azt, aki súlyos manipulációval vádolja. Sőt, tetézendő a zűrt, közli, hogy a playoff magyar győztese nem kerülhet a főtáblán az onnan rajtoló Ferencvárossal egy csoportba; ott már ügyelnek erre, de egy körrel korábban ez még nem szempont.

Bevallom, én sem döbbentem meg. Régóta ismerem ugyanis a sportág „európai normáit”, és ez felvértez a meglepetések ellen. 1999 februárjában még meghökkentem, amikor a Ferencváros hazai KEK-negyeddöntőjén, a Komjádi uszodában az olasz Gianni Lonzi, a LEN vízilabda technikai bizottságának alelnöke volt a hivatalos delegátus, és úgy határozott, e minőségében gyorsan és egy személyben kisorsolja, azaz sokkal inkább elkészíti az elődöntő párosítását is. Cseppet sem zavarta, hogy szülővárosa, Firenze gárdája, a Florentia is érdekelt, épp ellenkezőleg. Fogott négy cetlit, be­dobta őket egy sapkába – igen, egy egyszerű sapkába –, és azzal a lendülettel máris kihúzott két papírt, a két felül lévőt, meghagyva a másik kettőt Wiesner Tamásnak, az FTC szakosztályvezetőjének. Aki konstatálhatta, hogy a Fradi a legerősebb vetélytársat, a Mladost Zagrebet kapta, a Florentia pedig, láss csodát, az akkor leggyengébbnek számító görög Vuliagmenit. Wiesner elhűlve mondta, hogy ő sem most lépett le a falvédőről, de Lonzihoz képest legfeljebb ipari tanuló.

Úgyhogy nincs új a nap alatt. Csakhogy mielőtt megfellebbezhetetlen ítéletet alkotnánk egy teljes sportág felett, nézzünk kicsit körül egyéb frontokon is. A kézilabda-világversenyeknél bevett szokás, hogy a sorsoláskor a házigazdát rejtő kalapot hagyják utoljára, és a rendező az addig kihúzott csapatok ismeretében választhat magának csoportot és ágat. Labdarúgásban pedig, ugyebár, a Bajnokok Ligája 32-es főtábláján 26 helyet eleve elvisznek a kiemeltek, a tizenegy vezető nemzet klubjai, az angolok, a németek, az olaszok és a spanyolok mindjárt négyet-négyet, tehát a teljes kontingens felét. Hogy ez így vállalható-e, erősen kérdéses, de mivel a szervezők, a döntéshozók vállalják, semmiképpen sem vádolhatjuk őket csalással. Sőt, még ahhoz is van képük, hogy büszkén hirdessék az egyenlő játék elvét.

A fentiekből adódóan messze nem olyan éles tehát a határvonal feddhetetlenség és becstelenség között, mint azt első hevületünkben hinnénk. Mondhatjuk, a csalás a beismeréseken túl kezdődik. Például ott, hogy kézilabdában annak idején azt rebesgették, az európai szövetségben is domináló egykori klub azért játszhatta rendre otthon a kiemelt párharcok visszavágóit, mert a pályaválasztói jog odaítélésekor előhűtött és előmelegített golyókkal dolgoztak. Ez persze vadul hangzik, de az nem kevésbé, hogy egy ötvenszázalékos eséllyel bekövetkező eseménynél valakinek egymás után nyolcszor kedvez a „szerencse”. Ennek a valószínűsége 1:256, a véletlen előfordulási esélye gyakorlatilag értelmezhetetlen.

Szóval a kézilabdának is megvannak a maga misztikumai, amelyekről hivatalosan ritkán esik szó. A horvát szövetség alelnöke, Zoran Gobac szakított e hagyománnyal, amikor széles nyilvánosság előtt kijelentette, hogy szerinte „megbundázták” a 2014-es dániai férfi Eb csoportbeosztását, és hozzátette, ilyesmi labdarúgásban sohasem fordulhatna elő.

Még hogy nem? A spanyolok még cifrábbakat mondtak a 2016-os, brazíliai vb sorsolásáról. Videobejátszással igyekeztek bizonyítani, hogy Jé­rome Valcke, a FIFA főtitkára ugyan az asztal felett nyitotta ki a nemzetek nevét tartalmazó golyókat, ám a bennük lévő cédulákat már az asztal alól varázsolta elő. A felvételt rövid időn belül több mint ötmillióan nézték meg az interneten, de a nemzetközi szövetség tisztségviselői bizonyára nem voltak köztük, mert egyáltalán nem reagáltak rá. Se beismerés, se cáfolat, se retorzió. A régi recept. Amiről nem beszélünk, az nincs. És bármily hihetetlen, de többségében működik.

Miként a 2008-as BL-negyeddöntő sajátságos fejleményeinek elsimításakor – azaz „elsimulásakor” – is. Március 14-én, a szokásos pénteki időpontban, 13 órakor sorsoltak az UEFA székhelyén, Nyonban. Ám egy angol kommentelő, bizonyos „confused” másfél órával korábban, helyi idő szerint 10.28-kor közhírré tette a Liverpool Echo című lap internetes fórumán, hogy a pletykák szerint a Liverpool az Arsenallal, a Chelsea a Fenerbahcéval, a Manchester United pedig a Romával játszik majd. Ebből adódott, hogy a negyedik párban a Barcelona a Schalkét fogja ki, de az emberünket, angol lévén ez kevéssé érdekelte. Az annál inkább, hogy közlése után Nagy-Britanniában felfüggesztették a fogadást a sorsolásra; pedig confused kaszált volna, mert a „tippje” tökéletesen bejött.

Nemhogy világbotrány nem kerekedett az ügyből, még lokális botrányocska sem. A hallgatást legfeljebb egy-egy, nem hivatalos, inkább empatikus vélemény törte meg: a nyolc között négy angol csapat volt, valahogyan el kellett kerülni, hogy mindannyian bejussanak a négybe. Ezen az alapon persze az aktuális póló BL-rájátszás kapcsán is okoskodhatunk úgy, hogy bár kettőnél több magyar klub valóban nem lehet a főtáblán, de legalább kettőnél kevesebb sem, és mivel ugyanez a horvátokra is igaz, kiegyensúlyozott képet mutat majd a tizenhatos mezőny.

A fentiekkel természetesen nem a csalást magát akarom relativizálni, mentegetni. Csupán megjegyzem, hogy mindenféle sorsolási procedúra kapcsán hatnak érdekek. Parciálisak, vért forralóan háztájiak (lásd Lonzi) és általánosabbak is. Ezt könnyebb fel-, nehezebb elismerni. Ezért válthat ki szituációtól függően egészen eltérő reakciókat, ha nyitott szemmel jár a vakszerencse.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!