Az örökség – Csurka Gergely publicisztikája

„Felértékelődött a leányfalui hét-hat” – mondta Kiss Gergő, amitől kitört a röhögés a pekingi lelátón: akkor és ott már érződött, órák kérdése, és megíródik a nagybetűs történelem. Alant a medencében az amerikai válogatott – amelyet a nyár elején egy felkészülési meccsen vérrel-verítékkel gyűrt le a magyar csapat a leányfalui strandon, amit akkor mindenki kicsit zavarba ejtő eredménynek tartott – éppen a kegyelemdöfést adta meg a szerbeknek, ötössel padlóztatta a nagy favoritot; a magyar pólósok akkor már túl voltak a hagyományosan embert próbáló elődöntőjükön, ezúttal Montenegró ellen nyertek végletekig kiélezett meccsen, és készülhettek sorozatban harmadik olimpiai fináléjukra.

A harmadik aranyra. Amely meglett, tulajdonképpen simán. És készen volt a nagy mű, igen.
Ennek a történelmi triplának éppen most tíz esztendeje (napra pontosan augusztus 24-én). Tíz éve annak, hogy a szerb válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya, Dejan Szavics az akkori gárda egyik veteránjaként még az eredményhirdetésre várva kilépett a sorból, és odament Benedek Tiborékhoz, hogy mindenki előtt kimondja: „Tényleg ti vagytok a legnagyobbak.”

A három bajnoki cím természetesen nem egy kaptafára készült. Az elsőt iszonyúan vártuk, hiszen sosem telt el annyi idő – 24 év – két olimpiai arany között, mint amennyi idő óta a sportág nagyhatalmaként egyre görcsösebben vágyakoztunk az újabb diadalra a ’76-os montreali győzelem után. Ennek megfelelően hiába érkezett úgy Sydneybe a válogatott, hogy 1999-ben, állítom, minden idők legszebb vízilabdájával nyerte meg az Európa-bajnoki címet Firenzében (majd gyűjtötte be a világkupát három héttel később a világ túlsó felén) – magán az olimpián a csoportmérkőzéseken két vereség után még a kiesés szele is meglegyintette, amikor az eltiltott vezér, Kemény Dénes nélkül kellett átgyűrnie magát az amerikaiakon. Az olaszok elleni negyeddöntővel került újra a megszokott fordulatszámra a gárda, hogy aztán – utóbb már tudjuk – megnyerje az igazi finálét a jugók ellen. Igen, ott volt az, hogy mínusz egynél, a harmadik negyed hajrájában Kásás Tamás egy valószínűtlenül bravúros felnyúlással akasztott meg egy „kettő az egyes” jugó kontrát (ő volt az egy), így a labda a befejező ember helyett Szécsi Zoltánnál landolt. Ellenkező esetben elmennek kettővel, lehet, hogy onnan már nem jövünk vissza. És akkor nincs Sydney, talán Athén sem, és Kiss Gergő sem röhögteti meg a többieket a pekingi lelátón.

Ezek azok az apró momentumok, amelyek emberi sorsokról döntenek. Meg hogy Kemény Dénes akkor és ott meghúzta azt, ami később már rutinszerűvé vált, és egy olimpiai elődöntő harmadik negyedében lecserélte az első számú kapusát (Kósz Zoltánt), és beküldte a helyére a nagy meccsen igazából még egyszer sem védő zöldfülűt (Szécsit).

Így nyolc évvel később, amikor a pekingi elődöntőben az időközben első számúvá avanzsáló Szécsi Zolinak nem ment úgy Montenegró ellen, szemrebbenés nélkül becserélte a rajt előtt az utolsó pillanatban visszahívott Gergely Pistát, aki a létező legkiélezettebb helyzetben, a negyedik negyedben megfogott egy büntetőt. Hogy aztán a döntőben forduljon minden – akkor Szécsi jött be, és 9–9 után a szokásos lélekromboló „védés+röhögés+szemmel verés” kombóval járult hozzá a mindent eldöntő 5–0-s rohamhoz.

Sydneyből következett Athén – az átoksúlyt ledobtuk magunkról, megvolt az olimpiai arany, s bár a 2001-es év agyonsztárolása felőrölte a gárdát a hazai Eb-re, a tanulságokat levonva 2002-től három év alatt összeállt minden idők legerősebb magyar vízilabda-válogatottja. Mert ez az volt: három nap alatt kétszer megverni a szerbeket Belgrádban úgy, hogy ők a köztes napon pihennek, mi meg a továbbjutásért játszunk (világkupa, 2002), önmagában mutatja, milyen szinten állt már akkor a gárda. Majd jött a 2003-as barcelonai vb-arany, amely során az elődöntőt és a döntőt is hosszabbításban húzta be. Az athéni olimpia meg maga a bizonyíték. Hétből hét győzelem, és úgy még senki sem nyert ötkarikás aranyat, hogy kétszer kellett legyőznie a későbbi ezüst- és bronzérmest. Mi először megvertük a szerb-montenegróiakat és az akkor még bivalyerős oroszokat a csoportban, aztán az elődöntőben, illetve a fináléban. Bónuszként a „jugók” ellen kétszer adtuk el azt, hogy a harmadik negyed végén még ők vezetnek, aztán a záró részt mi nyerjük meg 3–0-ra (elárulom: ilyet sem azelőtt, sem azután, senki – nem kétszer, egyszer sem). Az athéni döntő legendája az utolsó hét emberhátrány kivédekezésével, közben a három egymást követő támadásból elért három góllal szintén egyszeri és megismételhetetlen tett a sportág történetében.

Tény, hogy a harmadik ciklusban elmaradt az, ami az előző kettőben megvolt, hogy az olimpia előtti évben úgymond „átvesszük” a hatalmat (noha ma sem értjük, miként tudtuk elveszíteni az agyonnyert 2007-es vb-döntőt a horvátok ellen), ennek ellenére a legfontosabb eseményen megint veretlenül vonult végig a csapat, s vésettek fel aztán a nevek kilenc év alatt harmadszor a Hajós márványtábláira.

Igen, 1975 és 1976 (kicsit ’77) mágikus esztendő volt két imádott csapatsportágban, erről a hokisok is tudnának mesélni (szapporói hősök). Az Úr különös kegyelméből akkor egy sor olyan átlagon felüli adottságokkal és tehetséggel megáldott gyerkőc született, aki aztán egybeterelődött a medencék világában, hogy aztán történelmet írjon együtt. Láttam őket junior-világversenyeket nyerni – nos, róluk már akkor üvöltött, hogy néhány éven belül egy ország fog üvölteni miattuk a tévék előtt. Legyünk kíméletlenül őszinték magunkhoz: csodálatosan küzdött az ifiválogatott a nemrég véget érő szombathelyi vb-n, de momentán három-négy tehetségen érződik az, hogy talán, egyszer… Négy évvel ezelőtt nem bronz-, hanem aranyérmet nyert ugyanezen az eseményen az U18-as csapat – közülük ketten kezdenek beépülgetni 22 évesen a felnőttegyüttesbe (Vogel Soma és Manhercz Krisztián). 1997-ben nyolc 21-22 éves srác konkrétan rárúgta az ajtót a pólóvilágra Sevillában, s nyert felnőtt Eb-t a rutinos társakkal együtt (arra speciel 1977 óta vártunk – persze, a mai gladiátorjátékban mindenből több kell, mint amivel érvényesülni lehetett húsz évvel ezelőtt, bár Vári Attiláékat ma sem félteném, még az akkori izomzatukkal és játéktudásukkal sem).

Jelzem, a csillagok együttállása mellett az is kellett az évtizedes varázslathoz, hogy mintha jobban megtanították volna őket vízilabdázni az akkori mesterek, azaz a páratlan tehetség szilárdabb alapokról rugaszkodott neki a világhódításnak. A trendeket szemlélve az sem hallgatható el, hogy az 1997–2008-as időszakban minden tökéletesen összeállt olyan szempontból is, hogy Kemény doktor valamennyi világversenyre az általa legjobbnak vélt együttessel indulhatott neki, sérülés miatt nem kellett lemondania senkiről (ez teljesen a visszájára fordult aztán). Lelki sérülések keletkeztek, sőt, beleégtek bizonyos esetekben örökre olyanokba, akiknek a neve nem hangzott el az első tizenhárom között azokon a bizonyos szigeti tornatermi csapatkihirdetéseken. Ez sajnos a csomag része, a három arany nem hagy helyet kérdőjeleknek, még ha az embernek a szíve szakad is meg bizonyos játékosokért (az enyém mindenképpen, még ma is, mások nyilván kevésbé érzelgősek, adott helyzetben pedig egyáltalán nem lehettek azok).

Az örökség? Az ezredforduló hőseiből mára legendák lettek, akik tavaly egy masters-vb-n, idén egy kirakatmeccsen vonzottak jóval több nézőt a lelátókra, mint a nagyválogatott egy júniusi világliga-szuperdöntőben. Az már látszik, egyikük sem lesz elveszett ember, még ha egyelőre kevesen is foglalkoznak azzal, hogy ama fantasztikus tudást, amely őket háromszor is az Olümposz tetejére repítette, átadják a jövő generációinak (és megértessék velük: az ő három aranyuk miatt a sportág kiemelkedőnek számít még mindig, a vízből – és az átlagszürkék közül – kiemelkedni viszont rettentő sok edzéssel és még több alázattal lehet csupán). Ugyanakkor többségük máris tényezővé vált a parton, s mivel épp azért lehettek a legnagyobbak minden addiginál hosszabb távon, mert a győzelmeik számánál csak az IQ-juk magasabb, van remény arra, hogy a sportág kikormányoztassék a mostani hullámvölgyből.

Illetve, még nagyon várjuk vissza jövőre Hosnyánszky Norbit és Varga Dumit a pekingi győzők közül – az utóbbi tíz éve lőtte az olimpiai döntők történetének legpofátlanabb gólját az amerikai kapusnak, nulla egész öttized fokos szögből. Az úgy nagyjából megtestesítette mindazt, ami a magyar vízilabdázást mindenki más fölé emeli: ebben a sportágban egyetlen ország számított tényezőnek az 1910-es évektől kezdve, folyamatosan. Amelyik már hat olimpiai győzelemmel is vezette az örökrangsort (ennyivel még ma is vezetné), és erre rakott rá úgy hármat, ahogy korábban senki. Tudom, az idei Eb-n látottak alapján nehéz elképzelni, hogy belátható időn belül meglesz a tizedik, mégis nem árt, ha tudjuk, a tíz évvel ezelőtti hősök sokat tehetnek azért, hogy az uszodák örök törvénye újból érvényesüljön, ez pedig így szól: a magyar vízilabdázás sohasem lehetett olyan nehéz helyzetben, amelyből ne lelte volna meg a kiutat.