Szentelt vizek – Ballai Attila publicisztikája

Amint szerda délután e sorokat írom, csak remélni merem, hogy este sem a győri, sem a népligeti csarnok, sem a szolnoki uszoda mennyezete nem omlik rá a női kézi- és férfi vízilabda-bajnoki véghajrá szereplőire, a futballkupa fináléján sem szakad le az ég, játékos, edző, vezető, szurkoló egyaránt átvészeli ezeket az embert és lelket próbáló, agysejteket pusztító órákat. Hiszen térdig gázolunk az esztendő legsűrűbb sporthetében. Pünkösd vasárnapján elkelt a férfi kézilabda-bajnoki cím – a Szeged javára, a Veszprém kárára –, női labdarúgásban már ma aranyérmes lehet az MTK, a férfiaknál szombaton révbe érhet a Videoton – mindkét fronton a Ferencváros az ellenfél.

A téttel mindenütt egyenes arányban nőnek a gerjedelmek, ilyenkor hajlamosak vagyunk feledni, hogy a sport eredendően mégiscsak játék, és ha érdemes is érte élni, semmiképpen sem érdemes miatta – még gondolatban sem – ölni vagy halni. Persze nem könnyű méltósággal veszíteni, bizonyos tekintetben győzni sem. Ehhez is, ahhoz is sportembernek kell maradni, illetve igyekezni azzá válni.

Leginkább azoknak, akik „tegnap” csöppentek bele ebbe a világba, mert a tanulási folyamat megspórolhatatlan, az időtényező kiküszöbölhetetlen. Az „újoncok” közül pedig sokan sokszor még épp a sport lényegét nem értik; a közélet egyéb területein szerzett tapasztalataik alapján úgy gondolják, ha a szükségesnek ítélt pénzt és energiát befektetik az adott feladatba, és mégsem érik el céljukat, akkor nyilvánvalóan csak szerződésszegés, csalás, manipuláció, valamiféle ármány történhetett. Más magyarázat nincs. Szerintük. Csakhogy itt létezik egy másik „cég” is, amelynek alkalmazottait éppen azért fizetik, hogy az általunk épített utat törje fel, hidat, házat rombolja le – őket hívják a sportban ellenfélnek. És lehet, hogy a döntő pillanatokban egyszerűen csak jobbak nálunk, hiába tettünk meg mi is mindent a magunk szintjén a sikerért.

Ahány pálya, küzdőtér, annyiféle végkifejlet és lebonyolítási rend. Közös jellemzőjük, hogy a bajnokságok résztvevői ezeket előzetesen ismerték és elfogadták, sőt a klubok képviselői, a ligák számos esetben kifejezetten az adott módit javasolták, támogatták. A győztesek agyában természetesen egy gondolatfoszlány erejéig sem vetődik fel, hogy bármi is múlhatott a versenykiíráson, a vesztesekében annál inkább.

Ha férfi kézilabdában az alapszakasz döntött volna – mint a nőknél –, simán bajnok a Veszprém. Ha a nőknél rendeznének külön finálét – mint a férfiaknál –, semmit sem számítana, hogy a Győr és a Fradi mennyivel veri meg a Kecskemétet, a Békéscsabát vagy a Vasast, így viszont igen, mert miután a két vetélytárs két meccs alapján döntetlenre ment egymással, az összgólkülönbség határoz. Ha férfi pólóban elegendő lenne kétszer nyerni a döntőben – mint női futballban –, már egy hete ünnepelhetné az aranyat a Fradi. Ha női fociban egy oda-vissza vágón múlna az elsőség – mint a férfi kéziben –, ma toronymagas favoritnak számítana az első felvonást idegenben 3–1-re megnyerő MTK, ha viszont valamely fél harmadik sikeréig menne a párharc – mint a férfi pólóban –, ma még nem lenne győzelmi kényszerben a túlélésért az FTC. Azt is izgalmas és talán tanulságos lenne elemezni, a férfi labdarúgó NB I-ben, amelyben három teljes kört játszanak egymással a csapatok, mennyi előnyt/hátrányt jelent, hogy a közvetlen riválisok egymás elleni csatáiból ki vívhat meg kettőt otthon, egyet idegenben.

Mindenki számára minden helyzetben tökéletes szisztéma természetesen nem létezik, bár megszívlelendő a közelmúltbeli ökölvívó szövetségi kapitány, Szántó Öcsi bácsi aktuális aranyköpése; amikor egyik versenyzője a rossz sorsolására panaszkodott, azt találta mondani: „Érdekes, Kovács Kokónak mindig jó volt a sorsolása.”

Mint ahogyan nyilván minden tekintetben abszolút elégedettek vagyunk az 1965-ös női kézilabda-világbajnoksággal is, amelynek a sportágban egyetlen vb-címünket köszönhetjük. A mieink a csoportban Csehszlovákia, Románia és Lengyelország, majd a döntőben Jugoszlávia legyőzésével, díszmenetben masíroztak fel a dobogó tetejére. De arra emlékszik-e valaki, miként jutottak ki egyáltalán a vb-re? Pénzfeldobással! Az NDK elleni, Tatán, illetve Schwerinben összesítésben döntetlenre végződő két selejtezőt követően ugyanis így dőlt el a párharc sorsa. Guricsné Pásztor Erzsébet csapatkapitány választott, az érme a szemtanúk szerint gurult, gurult, aztán egyszer csak végre eldőlt – és vele a mieink vb-részvétele is. Utóbb Guricsné kijelentette, ha a keletnémeteknek kedvez a szerencse, ők a világbajnokok, mert ők is mindenkit végigvertek volna.

Lám, milyen remek, igazságos és emberséges minden 2018-as magyar bajnoki versenykiírás?

Ha nem tartozunk egyik szekértáborhoz sem, hanem egyes sportágaink egészét szeretjük, követjük, aligha vitatható, hogy női és férfi kézilabdában is elképesztően kiélezett, közönséget, médiát és szponzort vonzó küzdelemben avattak bajnokot. Sőt, e tekintetben az idén a labdarúgó NB I-et sem érheti panasz. Nyugalom, kísérletet sem teszünk rá, hogy a mi kis focinkat eredményesség, piacképesség, nézőszám, bármi más tekintetben az európai topligákhoz mérjük. De azt nem árt rögzíteni, hogy Angliában a Manchester City 19, Németországban a Bayern München 21, Spanyolországban a Barcelona 14, Franciaországban a Paris SG 13 pont előnnyel, utcahosszal nyerte meg a bajnokságot, a tavaszra szemernyi izgalmat sem hagyva, nálunk viszont a Fradi még mindig reménykedhet benne, hogy az utolsó fordulóban megelőzi a Videotont.

Érdemes külön fejezetet szentelni a vízilabdának. Nem volt normális állapot, hogy az 1980-as évekig gyakorlatilag Budapest jelentette a magyar sport színe-javát, de az sem, hogy az 1990-es évektől tömbben vidékre menekült szinte minden érték. Ez különösen vízipólóban tetszett életszerűtlennek, mert a fővárosi termálvíz ennek a sportágnak olyan előnyt kínál, amelyről ostobaság lemondani.A magyar bajnokság 1904 óta íródó történetében 2010-ig mindössze hatszor avattak vidéki győztest, mindannyiszor a Szolnokot, 1954–64 között. Az egri úszóélet is virágzott, virágzik – olyan korszakos zseniket termelt ki, mint Bárány István, tavaly pedig az Egri Úszó Klub nyerte meg az országos pontversenyt –, Szentes és Szeged pólós hagyományai is gazdagok, színesek, de Budapestet már a két világháború között a vizek és sportok otthonaként hirdették. Azt sem először írjuk le, hogy ami a brazil futballnak a Copacabana kvarchomokja, az a magyar vízilabdának az itteni termálvíz. A Margitszigeten rendezték 1926-ban az első Európa-bajnokságot, itt avatták fel a kontinens első fedett versenymedencéjét (évtizedes előnyt jelentve Németh „Jameszéknak”), itt helyezte új szférába a sportág egészét Komjádi Béla, „Komi bácsi”, itt, a „Csaszi” megszentelt vizében öröklődött át generációkról generációkra a már-már irracionális tudás, itt, a szigeti nyitottban ámuldozhatott az egyszerű fürdőző közönség Faragó Tonóék edzések utáni bűvészmutatványain.

A magyar vízilabda hőskorait az 1930-as és az 1950-es években az Újpest (utóbbi esetben a Szolnokkal), az 1960-asban a Ferencváros, az 1970-esben az OSC és a Vasas, a 2000-esben a Honvéd és a Vasas alapozta meg. E kiapadhatatlan forrásból aztán az elmúlt öt évben egyetlen szerény döntős pozíció fakadt – 2015-ben az OSC révén –, és a bajnokság fokozatosan Szolnok–Eger rivalizálássá szűkült.

A világ vízilabdás fővárosának klubjai itthon a futottak, azaz „úsztak még” kategóriába süllyedtek.

Egészen mostanáig. Ebben a szezonban a Honvéd a hetedik, a BVSC az ötödik helyével megszilárdította felsőházi tagságát, a negyedik OSC tovább építkezik, a fő attrakció pedig a Ferencváros, amely trónfosztásra készül, már majdnem le is taszította az uralkodó Szolnokot.

A jelek szerint Budapest vízilabdázói, edzői, vezetői nemcsak feltették, de egyidejűleg meg is válaszolták maguknak a kérdést: hát hol élünk mi?