A 20 éves magyar csatárnak Brazíliában imába foglalták a nevét

– Februárban igazolt az NB II-es Kozármislenytől Brazíliába, előbb a Brasilisbe, majd a nyáron a Santa Fé FC-be. Mindkét klub Sao Paulo állam U20-as sorozataiban szerepel. Miért pont Brazíliába ment és hogyan értékeli az elmúlt hónapokat?
– Amikor 2022 májusában, 16 évesen a DVSC ellen bemutatkozhattam csereként az MTK-ban az NB I-ben és ugyanabban az évben gólt tudtam szerezni az U18-as válogatottban is, abban bíztam, hogy fokozatosan egyre több lehetőséget kapok majd – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak Barkóczi Benedek. – Ehhez képest NB I-es meccsre azóta nem is neveztek. Pedig a második felnőttidényemben, 17 évesen 12 gólt szereztem az NB III-ban. Utána kölcsönadtak az NB II-es Kozármislenynek, melynél rögtön az első bajnokimon sikerült betalálnom, de ott sem éreztem igazán, hogy bíznának bennem, másfél év alatt mindössze úgy ötszáz percet játszottam. Kezdtem elveszíteni azt az érzést, hogy milyen jó dolog is labdarúgónak lenni, nem érzetem, hogy Magyarországon tovább tudnék még fejlődni, ezért mindenképp külföldre szerettem volna igazolni. A brazil futballnak gyerekkorom óta nagy csodálója voltam, és ebben szerepe volt a Magyarországon élő brazil edzőnek, Felipe Matosnak is, akihez hatéves koromtól jártam egyéni képzésre. Amikor tavaly meséltem neki arról, hogy kezdem elveszíteni Magyarországon a futball szeretetét, ő mondta azt, »most jött el az idő: megyünk Brazíliába, ott garantáltan bele fogsz újra szeretni a labdarúgásba«. Az általa is vezetett, gyerekek fejlesztésével foglalkozó Maestro Coaching kapcsolatain keresztül kerültem ki idén februárban előbb a Brasilis FC-hez, majd nyáron átigazoltam a szintén U20-as állami bajnokságban és tornákon szereplő, a BL-győztes Dani Alves érdekeltségébe tartozó Santa Fé FC-hez, és bár még nincs egy éve, hogy itt játszom, újra élvezem a futballt. A két csapatban, amelyben eddig játszottam, 13 meccsen összesen hét gólt lőttem és három gólpasszt adtam. Legutóbb az én gólommal nyertünk 2–1-re, és továbbjutottunk a Paulista Kupában.

– A Facebookon egyfajta blogot vezet a brazíliai pályafutásáról. Miért?
– Nagyon különleges és tanulságos világba csöppentem bele, szeretném minél több embernek elmesélni a tapasztalataimat, a történeteim másokra is ösztönzőleg hathatnak. Itt, a Santa Fé FC-ben közel sem olyan jók a körülmények, mint otthon, az edzőpályánk egy legelőhöz hasonlít, tulajdonképpen egy amolyan kollégiumi szobában lakom nyolc-tíz társammal együtt, közös mellékhelyiséggel, fürdőszobával. Nem kapunk fizetést, csak lakhatást, reggelit és vacsorát.

– Itthon profi volt, fizetést kapott, most amatőrként, szállásért és ellátásért futballozik. Megérte ezért Brazíliába menni? 
– Igen, mert teljesen más a mentalitás. A pályán mindenki úgy hajt a győzelemért, mintha az élete múlna rajta, éppen ezért gyakoriak a balhék a meccseken, olykor szó szerint ütik-rúgják egymást a játékosok, mert a futball az életük és a pályán az életükért harcolnak. Csak a teljesítmény számít, az edzőnk egyszer például a keresztfiát is kirakta a csapatból, mert nem tette oda magát. Itt tényleg a jobb élet reménye a tét. Viszont amikor valakiért bejelentkezik egy nagy klub, hogy elvinné tőlünk, akkor közösen imádkozunk érte, könnyek között búcsúzunk. Mindenki az álmait kergeti, hátha felfigyelnek rá, és közben a játékban nagyon kemény szabályok vannak: az edzéseken például tilos a hátrapassz, olyannyira, hogy még edzés is szakadt emiatt félbe. Volt olyan játékos, akit elküldtek a csapattól, mert két egymást követő napon többször is hátrafelé passzolt. Az is előfordult, hogy 4–0-ra vezettünk és a belső védőink hátul elkezdtek passzolgatni, mire az edzőnk mindkettőt lecserélte és őrjöngött velük, hogy ezt mégis hogy képzelik. A klubok itt akkor tudnak eladni játékosokat, ha látványos támadófutballt játszanak, minél több gólt szereznek. Minden a támadófutballról szól, volt olyan meccsünk is, melyen például 2–4–4-es felállásban játszottunk, tehát két védővel. A védekezés részével csak annyit foglalkozik az edzőnk, hogy a letámadás meg van szervezve, viszont azon kívül, hogy hogyan helyezkedjenek a védők, hogyan mozogjanak csapatként, már a játékosokra van bízva. 

– Mi a legnagyobb élménye Brazíliából?
– Talán a legutóbbi meccsünk volt a Matonense ellen az U20-as Paulista Kupában. Az egész ott kezdődött, hogy hat órát utaztunk, éppen csak odaértünk a kezdésre, ezért a buszban kellett öltözni, és melegítés nélkül lépett pályára a csapat. Ideiglenes edző irányította a csapatot, aki nem ismert engem, ezért a szünetben az elnökünk küldött fel a pályára, 0–1-ről fordítottunk. Az utolsó percben én lőttem a győztes gólt, amivel, úgy néz ki, tovább is jutunk a csoportunkból. Az egész csapat a nyakamba ugrott, és a meccs végi imában – minden edzés és meccs előtt, valamint után is közösen imádkozik a csapat – a szónok külön is kiemelt engem, megköszöntük Istennek, hogy hitet adott a győzelemhez, hogy sikerült az utolsó pillanatban gólt lőnöm. 

– Mi az, ami leginkább meglepte?
– Az egyik talán az, hogy úton-útfélen, mindenhol, még a közlekedő autók között is rúgják a labdát a brazilok, méghozzá mezítláb, és nemcsak a gyerekek, hanem nők és férfiak is, akár sötétedés után is. Aztán volt olyan, hogy mentem reggel edzésre, és az egyik csapattársam bent aludt az öltözőnkben. Ő nem kollégista, hanem a családjával lakik, ám gyakran balhék vannak otthon, és olyankor kiteszik az utcára a szülei, ezért az öltözőnkben tölti az éjszakát. Aztán az is meglepett, hogy a 12 milliós Sao Paulóban, ami busszal röpke 12 óra tőlünk, pedig egy államban vagyunk, sokan úgy sétálnak az utcán, hogy pisztoly van náluk. Itt egy ember élete „csak egy a sok közül”, sokak szemében nincs igazi értéke az életnek és aprópénzért is képesek rátámadni a másikra. Ezzel összefügg, hogy sok ember nincs anyakönyvezve, hivatalosan nem jegyezték be sehova a születésüket, ezert fel sem tűnik senkinek, ha egy anyakönyv nélküli ember eltűnik…

– Mi a fő célja Brazíliában?
– Ami minden csapattársamnak. Felhívni magamra a figyelmet, kitörni az ismeretlenségből, profi klubba szerződni. Tudjuk, hogy ebben csak egymásra számíthatunk, egymást tudjuk segíteni. Itt nem irigykedik senki a másikra, együtt teszünk azért, hogy a másiknak is sikerülhessen. Ez a bajtársias hozzáállás a pályán nekem nagy újdonság volt, de felemelő ilyen közegben játszani, tudva azt, ha gólpasszt adok, ha segítem a társam, hogy fel tudja hívni magára a figyelmet, akkor azzal nemcsak a saját magam előrejutásához járulhatok hozzá, hanem a csapattársam is megvalósíthatja az álmait. Ebben lehet segítségünkre a januári Copa Sao Paulo, másnéven a Copinha, melyen 128 korosztályos csapat vesz részt, az ország minden pontjáról érkeznek a csapatok a háromhetes Sao Pauló-i tornára, és külföldről, még Európából is jönnek megfigyelők. Számomra is az a torna lesz a nagy kiugrási lehetőség, egyébként három élvonalbeli klub, a Mirassol, a Sao Paulo és a Corinthians megfigyelői már jelezték is, hogy szemmel tartanak. Harcolok az álmaimért, mint mindenki más, ez a mentalitás rám is átragadt, ezért is jöttem ide.