Vízilabda: szubjektív portré az aranykapusról, Nagy Viktorról

„Sokat láttam sírni.„Sokat láttam sírni.

Először 2002-ben, Bariban.

Ültünk a buszon, nem sokkal az elveszített junior Európa-bajnoki finálé után. Néma csönd, magukba roskadt játékosok, akik a sors igazságtalanságának érezték az elbukott finálét.

Viktor tűnt a legszomorúbbnak köztük.

A sebek éppen begyógyulni látszódtak, de rá egy évre jött a junior világbajnokság, Nápolyban.

És az újabb könnyek...

Azt a döntőt is elbukta a csapat, amelyben ott volt a két Varga, Dani és Dumi, Hosnyánszky Norbi, Decker Ádi és Gór-Nagy Miki is a most, Barcelonában csúcsra járatott csúcscsapatból.

A legszomorúbb közülük megint a kapus tűnt.

Ha az a nápolyi éjszaka mesélni tudna...

Az akkor 19 éves fiú ezt kérdezte tőlem: „Miért? Mondd meg, miért?"

„Mikor nyerünk már?"

Nem csodálom, hogy türelmetlen volt.

Érzékeny ember.

És bolond is.

A szó kedves, szeretni való értelmében.

Igazi kapus.”

A teljes írást ide kattintva, a zolimpia-blogon olvashatja, KATTINTSON IDE!