Aranyhal nélkül – Ballai Attila publicisztikája

Van egy ember, itt él közöttünk, olyannyira, hogy az elmúlt években négyszer választották Magyarországon az év edzőjének, sőt, egy ízben a nemzetközi porondon is elnyerte a világ legjobb női úszóedzője címet. Okkal, hiszen korábban olimpián érmet sem szerző tanítványa 2016-ban, Rióban három aranyat söpört be, vb-, Eb- és vk-elsőségeivel, folyamatos versenyzésével és győzelmeivel alapjaiban rengette meg a hagyományos úszótéziseket. Aztán ugyanez a tréner egyszer csak feltűnt Szoboszlai Dominik mellett is, és a Salzburg roppant tehetséges labdarúgójának fizikai állapota azóta mintha dimenziót váltott volna. A magyar futball jelenleg legértékesebb játékosa szárnyal, és hogy miért, arra keresetlen egyszerűséggel azt felelte: mert kellett valaki, aki elmondja neki, miket kell csinálnia. Furcsa, hogy az osztrák kirakatcsapatnál egyetlen ilyen szaktekintélyt sem találni; vagy ott tudnak meglepően keveset, vagy a mi – eredeti hivatását tekintve – úszóedzőnk meghökkentően sokat. Utóbbi verziót valószínűsíti, hogy már a válogatott kapus, Bogdán Ádám is az ő segítségét kéri.

Ugyanakkor ismerünk egy szintén köztünk élő, egyáltalán nem csendes amerikait, egy pojácát is. Azt a túlmozgásos típust, aki a Piedone-filmekben az első pofont kapja. Aki legsikeresebb tanítványát, élete párját is maga ellen fordította, nagyjából a komplett hazai úszósporttal egyetemben. Hargitay András korábbi világbajnokot és világcsúcstartót, később szövetségi kapitányt senkinek nézte, sőt annak is nevezte, megesett, hogy nyílt színen, a medence partján a tettlegesség határát súroló őrjöngésbe csapott át. Dühénél már csak az öröme volt olykor visszataszítóbb; ha versenyzője éppen az utolsó hosszon tempózott az újabb diadal felé, akkor is igyekezett minden figyelmet magára irányítani, öklét rázta, szívét, tetkóját, ki tudja még mi egyebét mutogatta. Mintha csak ő lenne, szemben a világgal – vagy inkább a világ észlelése nélkül.

A fentebb röviden bemutatott első ember minden figyelmet, támogatást megérdemel, róla bűn lenne lemondani. Szöges ellentétben a másodikkal. A baj csak az, hogy – mint arra bizonyára rájöttek – ez a két ember valójában egy és ugyanaz. Shane Tusup. Egykori amerikai tucatúszó és tucatedző; ha rá nem lel a maga aranyhalára, Hosszú Katinkára, valószínűleg az is marad.

Első találkozásunkkor „kisfiú” volt még. (Ezt azért fontos rögzíteni, mert eszerint stílusa, habitusa nem eredendően az énjéből, a zsigereiből fakadt, az eredmények, a sikerek kergették szerep-, majd tudatzavarba. Azaz talán nem menthetetlen, nem visszafordíthatatlan a torzulás. Ennek mintha mutatkoznának is jelei.) 2013 kora tavaszán egy barátom kérésére megszerveztem, hogy tizedik születésnapját ünneplő úszópalánta leánya találkozhasson példaképével, Hosszú Katinkával. A Komjádi uszoda előcsarnokában vártuk Katkát, aki kedvesen elbeszélgetett a gyermekkel, sőt, zavarát látva szinte saját magától kérdezett, majd válaszolt. Néhány méterrel odébb a sarokban kuporgott egy kissé torzonborz, visszafogott fiatalember, akivel kezet ráztunk, és halkan bemutatkozott: Shane Tusup. Eddig jutottunk, nem is vágyott egyikünk sem többre, Katinka egyébként is intett, indulás. Ő volt a főnök, nem vitás.

Aztán módosultak az erőviszonyok. Nem a vízben, ott Katka folyamatosan nyert. Hanem a parton. Ez az időszak fényeivel és árnyaival a széles nyilvánosság előtt is ismert, egészen a szakításig. Az edző-sportoló és a házastársi viszony felbomlása után Katinka maradt – és némi kitérővel Shane is. Hogy mi, illetve ki hozta ide, azt tudtuk. Hogy e vonzás múltával mi tartotta itt, azt csak találgattuk. Ennyire tehetségesek lennénk mi, magyarok? Vagy ennyire befogadók? Esetleg ennyire jól etethetők? Bár ez utóbbi már túl erős feltételezés, hiszen Tusupnak, szeretjük, nem szeretjük, megvolt az aranyfedezete.

Más kérdés, hogy nem tudott mit kezdeni sem azzal, sem magával. Ennek jeleként belevágott golfversenyzői pályafutásába – a komolytalan Long Drive, azaz „távütő” szakágban –, majd tavaly nyáron jelentkezett a magyar női labdarúgó-válogatott élére. Észrevette ugyanis, hogy éppen vb-t rendeznek, ráadásul a mieink nélkül (mint rendesen), és e kettős megvilágosodás hatására a következőket írta: „Hogy lehet ez? Ez nem oké! Ebben az országban túl tehetségesek a sportolók, hogy ne legyenek képviselve a legmagasabb szinten minden sportágban! ...Ha az országnak igazán szüksége van rám, szívesen segítenék Magyarországnak, hogy 2023-ban világbajnoki címet nyerjen!” Ismételjük meg: 2023-ban, világbajnoki címet, mi, női futballban! Az előzmények ismerete nélkül akár komolytalannak, bájosan naivnak és túlhevültnek is tűnhetne e megnyilatkozás, így azonban inkább volt visszataszítóan dölyfös. Bár Szoboszlai Dominik előző idénye és véleménye óvatosságra int.

Tusup egyéb felkérés híján visszatért az úszáshoz. Túlzottan neki sem hiányozhat a hazája, ő sem Amerikának, ami ebben a sportágban és ezzel az eredménysorral minimum elgondolkodtató. Már csak a nyelvközösség okán is adódott volna a brit vagy az ausztrál úszónagyhatalom, de nem, ő valamiért az olasz Ilaria Cusinato mellett Bujdosó Zsombor, Földházi Dávid, Szilágyi Liliána mestereként kötött ki. E minőségében utazott el tavaly ősszel a berlini világkupára, ahol azonban jegyet kellett vennie és felült a tribünre a nézők közé, mert sem a magyar, sem az olasz, sem a nemzetközi szövetség, a FINA nem segítette akkreditációhoz. Értetlenkedett és sopánkodott: olyan, mintha nem látnák szívesen, nem számítanának a sikerei, nem végzett volna el rengeteg munkát. Nehezen hihető, de szerencsés alkat lévén talán valóban elfelejtette az ámokfutásait, ám a közege nem. Testületi véleményként hangzott el, hogy „múltbéli híre és sokszor elfogadhatatlan viselkedése miatt” nem lenne helyes a magyar úszók és edzők közelébe engedni.

Lehet. Csakhogy itt van. És attól, hogy ő továbbra sem nagyon tud mit kezdeni magával és a helyzetével, nekünk mégis kellene kezdeni vele valamit. A kollégáknak, az ellenfeleknek, akár ellenségeknek, a magyar úszásnak és sportnak. Hiszen jelenleg az egyetlen olyan aktív úszóedző a földkerekségen, aki három magyar olimpiai bajnoki cím kovácsa. Sárosi Imre, a „Mesti” és Széchy Tamás, az úszópápa régóta nincs már közöttünk, Kiss László idén tölti be a nyolcvanat, egyébként is visszavonult százhalombattai magányába – ne bántsuk, e helyütt felesleges felhánytorgatni, miért –, Tusup viszont tavasszal múlt harminckettő.

Sós Csaba szövetségi kapitány egyik erénye, hogy tűpontosan lát és ír le szituációkat, ezúttal is ezt tette. Kijelentette, hogy Tusup és közte nincs kommunikáció, köszönőviszony sem, és bár ez őt nem zavarja (Sósnak még ezt is elhiszem), így folytatta: „Amikor Katinka elkezdett Shane-nel dolgozni, mosolyogtunk, aztán három olimpiai arany lett a vége. Mindezek fényében azért óvatosan kell bánni Tusup újabb szerepvállalásával. Van egy rendszerünk, amely több évtized alatt alakult ki, garantálja a sikereket, ezen még miatta sem változtatunk. Ám ha ezekhez a sikerekhez hozzá tud adni, az üdvözítő.”

Ez elvi állásfoglalásnak megteszi. Ki kellene érlelni és bontani, a szakmával, az érintettekkel egyeztetni, majd meghatározni, léteznek-e egyáltalán olyan feltételek, amelyek mentén Tusup valamiképpen tolerálható a hazai úszósportban, ha igen, ezeket üdvös lenne közölni vele, és rá bízni, elfogadja-e a kondíciókat. Ha bármelyik felvetésre nem a válasz, az is tiszta helyzet. A jelenleginél mindenképpen tisztább.

Tusup a minap így jellemezte magát az nso.hu érdeklődésére: nem futballedző, nem úszóedző, hanem magasabb teljesítményre sarkalló szakember, háttere és tudása arra jó, hogy kihozza a maximumot a sportolókból. Leginkább csapatban dolgozva derülhetne ki róla, ez igaz-e, van-e titka, tud-e olyasmit, amit más nem, e tudás konvertálható-e, alkalmas-e az együttműködésre, a közösségi létre.

Ha csupa igen a felelet, az nagyon jó. De ha esetleg csupa nem, az se rossz.